logo

XVI Junius AD

A plebs urbana a köztársaság válságos időszakában I.

1. Róma város közrendű «plebejus» tömegeiről antik forrásaink legalábbis az i. e. 2. század vége óta kedvezőtlen vagy éppen lesújtó képet festenek. Sallustius klasszikussá vált, s az újabb megállapításokat is messzemenően befolyásoló jellemzése szerint a római nép és állam általános süllyedésén belül is «különösképpen a városi plebs rohamos züllése volt szembetűnő, nem is egy okból».
Auctorunk főképp a legkülönbözőbb rendű és rangú bűnözők, naplopók és senkiháziak tömeges Rómába-özönlését, másrészt Sulla sikereinek és rablásainak demoralizáló hatását, leginkább azonban azokat a magán és közadományokat (privatae atque publicae largitiones) teszi ezért felelőssé, amelyek végül is a városi plebset teljes munkátlanságra, semmittevésre és ebből eredő erkölcsi züllésre szoktatták.

A Róma-városi népnek, mint a maga egészében dologtalan, züllött, az uralkodó osztály odavetett könyöradományaiból nyomorúságosán tengődő lumpenproletariátusnak ez a jellemzése a kortársi, de még inkább a császárkori íróknál megannyi árnyalatban és a legkülönbözőbb megfogalmazásban ismétlődik újra meg újra, és mint ismeretes - a jelenkori kutatást is döntően befolyásolta e népréteg gazdasági, társadalmi és nem utolsósorban politikai szerepének alapvetően negatív értékelésében.
Nemcsak Mommsen szólt gúnnyal és megvetéssel a római misem plebs frumentaria lealjasulásáról. Marx is helyeslőén idézte Sismondi szavait arról, hogy a római lumpenproletariátus, szemben a kapitalista államok proletariátusával, amely az uralkodó osztályok eltartója maga élősködött a társadalom nyakán.
Marx méltán sokat idézett szavai általános érvényű megállapításként kerültek bele a marxista szakirodalomba ugyanúgy, mint Mommsen megállapításai a polgári tudományos kutatásba anélkül, hogy diakronikusan az i. e. 2. századtól Róma bukásáig terjedő félévezreden ill. egy-egy időszakot tekintve a Róma-városi közrendűek kereken félmilliós tömegén belül a differenciáltabb vizsgálódásnak és ennek megfelelő árnyaltabb megítélésnek komolyabb kísérleteivel találkoznánk. Amit Marx a császárkori város jelentős tömegeire vonatkozólag joggal megállapított, a kutatók nagy része áttétel és árnyalás nélkül vitte át a késő-köztársasági városi tömegek teljes egészére.

2. Pedig egy ilyen általánosító ítélettel szemben, ha más nem, már maguk az antik szerzők is óvatosságra inthetnének nem is egy szempontból. Elsősorban azzal, hogy a plebs urbanának ezt a «dologtalan» életét ők maguk is ellentétesen ítélik meg, és ellentétes következtetéseket vonnak le belőle. Míg Sallustius az állam romlásának fő tényezőjét látja benne, Cicero - amikor az általa képviselt jómódú társadalmi csoportok érdeke úgy kívánja - óva inti a városi proletárokat, ne hagyják magukat olyan aljas demagógok által, mint Servilius Rullus, elszakítani a nyugalmas városi élet gondtalan kényelmétől!
Gyanúsnak tűnik az is, hogy a Cicero által oly élesen támadott s a városi proletároknak legalábbis jelentős része előtt nyilván népszerű földtörvényeknek kimondott célja volt a városi munkátlan elemek vidékre telepítése, s az ellenállás ezzel a törekvéssel szemben korántsem a lumpenproletárnak bélyegzett plebs urbana, hanem az uralkodó osztály és képviselői részéről nyilvánult meg a legélesebb formában.

Ezen túlmenően még inkább felkeltheti gyanakvásunkat az is, hogy az uralkodó körök, az «ambiente aulico» részéről a közrendűekkel szemben a megvetés sokkal nagyobb mértékben táplálkozott éppen fizikai munkájuk fényéből, mint állítólagos dologtalanságukból. Nemcsak a cicerói De officiis sztoikus ihletésű, gyakran és eléggé ellentmondásosan kommentált excursusára gondolhatunk itt (mert ez inkább elméleti jelentőségű és alighanem korábbi görög szerzők, főként Panaitios gondolatait reprodukálja).
De Cicero felháborodik azon is, hogy a contiókon «cipészek és övkészítők» (sutores et zonarii) mernek szót emelni (Pro Flacco 17 §). Nagyobb szabású contiók, tüntetések rendszerint a tabernák bezárásával kezdődnek (tabernas claudi iubere).

A radikális mozgalmak kezdeményezőinek bűne tehát nem a dologtalanoknak, hanem a kisárutermelőknek, szatócsoknak és kézműveseknek felizgatása. Concitatores tabernariorum ili. concitatores opificum - mondja róluk Cicero.
Ennek a szemléletnek felel meg az is, hogy Livius a kézműveseket tekinti katonáskodásra a legkevésbé alkalmasaknak: opificum vulgus, minime militiae idoneum genus (8, 20, 4); hogy Cicero is őket - tehát a dolgozókat tekinti a város csőcselékének: «opifices et tabernarios atque illam omnem faecem civitatum quid est negotii concitare» (Pro Flacco 18 §). Clodius egyik híve, L. Sergius (alighanem felszabadított rabszolga), Cicero szemében «armiger Catilinae, signifer seditionis, concitator tabernariorum . . .» (De domo 13 §).

A plebs urbana tüntetéseiről szólva, Sallustius is több ízben az opifices megjelölést használja. Catilina hívét, Lentulust «opifices atque servitia» akarják kiszabadítani (Cat. 50, 1), és Marius mellett is, «relictis operibus», éppen a Rómában élő dolgozók tüntettek: opifices agrestesque omnes, quorum res fidesque in manibus sitae erant (vö. lug. 73, 6).
A faex urbis megjelölés önmagában nem utal tehát ennek az aljanépnek dologtalan életmódjára; ahhoz, hogy faex-nek minősüljenek, Cicero számára elegendő kritérium a szegénységük: akik egentes azok egyben és ezáltal improbi is, audaces atque perditi. Ez a találomra kiragadott néhány példa is azt igazolja, hogy az ókori szerzők észrevették (de meg is vetették) a római plebsen belül a dolgozók tömegeit is.

Újabb kutatások sokoldalú epigráfiai anyag alapján is egyre nyomatékosabban hívják fel a figyelmet a Suburra és Velabrum, a Vicus Tuscus és a Circus Maximus környékének döntő többségében kézműves, szatócs vagy kocsmáros, málhaés vízhordó, alkalmi munkás, napszámos vagy szabad bérmunkás sorban élő lakosságára, akik fogalmilag mind a plebs urbana körébe tartoztak, bár ipso facto ettől még nem tekinthetők gyülevész és dologtalan elemeknek.
Egy több százezres lakosságú világváros ipari és kereskedelmi, építkezési, fenntartási és szolgáltatási szükségletei mindenképpen elég széles körűek és sokoldalúak ahhoz, hogy a nagy mennyiségű ipari behozatalon és a rabszolgaműhelyek termelésén túl is rengeteg szabad munkáskéz számára nyújtsanak munkalehetőséget. A plebs urbana pusztán a termelésben és elosztásban való közvetlen részvétele alapján sem tekinthető a maga egészében gyülevész proletariátusnak.

3. Nem kevésbé problematikus e proletariátus politikai tevékenységének megítélése sem. Sallustius a dologtalan tömeg nyomorúságos anyagi helyzetéből vezeti le állandó nyugtalanságukat, a gazdag és «derék» (boni) polgárokkal szembeni gyűlöletüket, örökös lázongásaikat. Az uralkodó osztály adományain élősködő városi tömeg tehát egyben ezen osztály elleni lázadás tevékeny tényezője is lenne.
A városi szegénységgel, mint mindenfajta de elsősorban politikai nyugtalanság fő tényezőjével szemben a polgárháborúk végső szakaszában csak a vidékiek és a városi jómódú uzsorások, tehát az agricolae et feneratores a nyugalom tényezői, akik számára «optatissimum est otium» (Ad Att. 7, 7,5).

A fenti megállapításokkal szöges ellentétben viszont másutt a városi plebs teljes megelégedettségéről és nyugalmáról olvashatunk. Cicero Sestius pőrének tárgyalásakor (i. e. 56) és a De legibus megírásakor valóságként állapítja meg, hogy a plebs urbana, politikai és gazdasági harcának sikeres megvívása, nevezetesen az ingyenes frumentatio elnyerése óta immár megnyugodott, és zokszó nélkül veti magát alá természetes vezetői, a principes civitatis, azaz: az optimaták irányításának. De nem kevésbé ellentmondásos az a kép sem, amelyet a plebs urbana politikai befolyásáról nyerünk.
Sallustius a városi szegény nép lázongását többek között azzal is magyarázza, hogy politikai befolyását «a legutóbbi években» (Pompeius rendkívüli felhatalmazásai óta) elvesztette. Ámde ugyanerről az időszakról - pontosabban Caesar pályakezdésének éveiről Cassius Dio, feltehetően Liviusra visszanyúló forrás alapján azt állítja, hogy Caesar éppen a városi tömegek egyre növekvő politikai befolyásának láttán határozta el, hogy ennek a néprétegnek segítségével popularis programmal szerzi meg a politikai hatalmat.

4. A plebs urbana politikai súlyának és magatartásának reális megítélését még nehezebbé teszi az a körülmény is, hogy egyes konkrét politikai kérdésekben való állásfoglalását is ellentmondásosan (és nemegyszer az egész lakosság közhangulatára hivatkozva) ábrázolják forrásaink. Catilina széles körökben való népszerűségéről, a cinkosainak senatusi határozattal való kivégzése után kirobbant felháborodásról ugyanolyan hangsúlyosan szólnak az antik szerzők, mint Cicero ünnepléséről az összeesküvés leleplezésekor, sőt még consulságának letételekor is (amikor pedig már megtörtént Catilina híveinek kivégzése!).
Száműzetésekor Cicero «íz egész római nép« gyűlöletének középpontjában állt - de amikor Pompeius jóvoltából másfél év múltán hazatért, ugyancsak »az egész nép» köszöntötte és ünnepelte. Clodius meggyilkolását Rómában általános felháborodás fogadta, de «még nagyobb volt a nép felháborodása» a gyilkosság miatt kirobbant tüntetés rombolásainak láttán.

Túlságosan olcsó érvelés lenne ilyen esetekben csupán az auctorok közléseinek célzatosságára és egyoldalúságára, vagy esetleg különböző tendenciájú források közléseinek kritikátlan átvételére hivatkozni. Inkább azt kell az ilyen esetekben számba vennünk, hogy a plebs urbana, amiként gazdaságilag, úgy politikailag sem alkotott egységes tömböt; ezen a tömegen belül - minden ellenkező jellegű, általánosító közléssel szemben - nem alakulhatott ki sem általános vonatkozásban, sem egyes konkrét kérdésekben egységes «városi közvélemény».

A plebsnek egy része politikailag is passzív, és (nem ingyen!) a principes vezetésének adja át magát; egy másik része azonban aktivizálódni igyekszik, «új dolgokra tör», és szavát akarja hallatni az állam irányításában. Egy része viharos tüntetésekben akarja kiharcolni saját érvényesülését egy másik része retteg minden erőszakos cselekménytől, amely megbontaná az állam «méltóságteljes nyugalmát».
Nyilván sokan hallgatták megértéssel Cicerónak a contio előtt kifejtett érveit Servilius Rullus földreform-javaslata ellen, de négy évvel később a dühöngő városi tömeg széttörte a Caesar földtörvénye ellen intercedáló Bibulus consul fasceseit és elűzte lictorait.

5. Forrásaink azonban csak alkalmilag, és rendszerint egy-egy konkrétan kialakult politikai helyzetre vonatkoztatva keresik meg az egyes állásfoglalások mögött a plebs urbana különböző rétegeit. Az általánosan uralkodó szemlélet szerint ugyanis a plebs urbana és ugyanennek a fogalomnak variánsai: multitudo urbana, vulgus, stb., ill. az άστικός όχλος, oi αστικοί, τό αστικόν [πλήϋος] egységet alkot, amelyet a maga egészében állítanak szembe a nobilesszel vagy annak szinonimájául szolgáló csoportosulásokkal.
Még a görög írók nyelvhasználata sem különbözteti meg következetesen a pléthos az ochlos-tól holott a görög politikai nyelv hagyományai erre lehetőséget adtak volna. Appianosnál azonban, ismételten is fel-felcsillan a törekvés arra, hogy a plebsen belüli eltérő állásfoglalások társadalmi alapjait - igaz, ugyancsak moralizáló színezettel - érzékeltesse, amikor a nép «tiszta» vagy «romlatlan» részét szembeállítja a megvesztegetettekkel.

Amikor Cinnát az italicusok a szóbeszéd szerint 300 talentummal megvesztegették, «a tisztább tömeg» (το καϋαηώτεηον πλήθος) fordult szembe az «újpolgárok»-kal (App. BC 1., 64/287 skk.). Clodius meggyilkolása után Caelius Rufus néptribunusnak Milo érdekében szervezett contióján csak a «megajándékozott emberek» (άνδρες δεδωροδοκηκότες) vettek részt, míg «a nép romlatlan része» (τον δήμον τό άδιάφθορον) felháborodottan elítélte a gyilkosságot (uo. 2, 22/79).

Caesar meggyilkolása után ugyancsak a «bérencek» (μισθωτοί, μεμισθωμένοι, δήμος έμμισθος) foglaltak csak állást a «béke» hangoztatásával a gyilkosok mellett, míg «a városiak legigazabb része» (των αστών δ καθαρώτατος λεώς) a gyilkosság megtorlását követelte (uo. 2, 125/523). Szembetűnő ez utóbbi két esetben a Cicero értékelésével való teljes szembenállás: ismeretes, hogy a nagy szónok mily következetességgel bélyegezte éppen Clodius híveit bérenceknek, felbérelt elemeknek. Appianos álláspontja annyiban arisztokrácia-ellenes és egyben reális szemléletű, hogy a nobilitashoz tartozó politikusok (Milo és a Caesar gyilkosok) híveit tekinti felbérelt elemeknek, a velük szemben állókat «romlatlan»-oknak.

Valamivel halványabb a plebs rétegződésének ábrázolása más szerzőknél. Plutarchos (Marius 29, 7) Caecilius Metellus száműzetésével kapcsolatban megjegyzi, hogy «a tömeg leghitványabb része» (oí φαυλότατοι τον πλήθους) megölni is hajlandó lett volna, «a legjobbak» (oi βέλτιστοι) azonban együttérzésüket fejezték ki iránta. A szembeállítás arra vall, hogy a «beltistoi» is «a pléthos» egyik része.
Cicero - hasonló szóhasználattal - felemlíti, hogy száműzetéséből való hazatértekor a senatorok és lovagok mellett a multitudo bonorum is ünnepelte őt (Post red. ad sen. 12 §), de ebből csak közvetve hámozható ki, hogy kellett lennie egy mali homines-bői álló multitudo-nak is. Ezek a nyelvi jelenségek azonban csak alkalomszerűek, és nem elegendők annak bizonyítására, mintha auctoraink következetesen törekedtek volna a plebs urbana egyes rétegeinek terminológiai megkülönböztetésére. Mivel azonban a plebsen belül egy jelentős számú és arányú dolgozó réteg megléte tagadhatatlan, a megkülönböztetés hiánya a dologtalansággal való vádat is inkább morális jellegű szidalomnak tünteti fel, mintsem szociológiai érvényű, objektív megállapításnak.

Az eddig felsorolt adatokból leszűrhető eredményt egyelőre abban foglalhatnánk össze, hogy a plebs urbana körén belül külön kell választanunk azt a csoportot, amely megélhetésének állandó alapja valamilyen önálló vagy alkalmazotti jellegű termelő tevékenység vagy szatócskodás volt, s ebből eredő jövedelmét egészítette ki alkalmilag az állami frumentatiókkal és a magánjellegű adományokkal, congiariumokkái, megvendégelésekkel - és azt a részét, amely éppen ezekből az adományokból élt.
Csak ez az utóbbi csoport minősül szorosabb értelemben lumpenproletárnak. Csak ezeknek állásfoglalását befolyásolták alapvetően a mindenkori megvesztegetések, csak rájuk vonatkoztatható igazában az ανδρες δεδωροδοκηκότες fogalma, míg az előbbi csoport egyes konkrét állásfoglalásainak motiválásában mindig fel kell tételeznünk az önálló politikai meggyőződést, a magasabb szinten értelmezett csoportérdekek képviseletét.

A plebs urbana gazdasági tevékenységének, belső társadalmi tagozódásának és mindebből levezethető politikai állásfoglalásainak strukturálisan és kronológiailag differenciált szemléletére, mint a reális értékelés fő követelményére a marxista kutatáson belül többször is felhívták már a figyelmet, legújabban pedig különös nyomatékkai Sz. L. Utcsenko, aki éppen ennek a differenciáltabb szemléletnek alapján a plebs urbana egyik részét a rabszolgák mellett a köztársasági kor utolsó évszázadában a «forradalmi erők» közé sorolja.
De újabban a kutatók egész sora mutatott rá, inkább utalásszerű, mint részletesen kidolgozott formában arra, hogy a plebs urbana egyes csoportjai önálló és időnként kezdeményező szerepet tölthettek be a római politikai életben, s ennek alapján ezekben a városi csoportosulásokban a populáris irányzaton belül egy sajátos és radikális politikai program képviselőit látják.
A plebs urbana-mik, ill. ezen belül az alapvetően termelő munkájából élő, számszerűleg is jelentős rétegnek ezt a politikai arculatát szeretnénk rekonstruálni az alábbiakban, főként a Sulla lemondása és Caesar halála közötti néhány évtized időszakában.



Hahn István