logo

XVIII October AD

Összegzés és értékelés

Aki végig olvassa azt a több mint 2500.császári rendeletet (vagy helyesebben rendeletrészletet), amely a Codex Theodosianus kézirataiban ránk maradt, az nagyon színes képet kap a 311 és 437 közötti Római Birodalom életéről, jogi és áljamszervezeti, politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális, vallási és egyházi viszonyairól. E korszak rendkívül izgalmas változásokat hozott a birodalom életében: többek között ekkor vált a pogány birodalom kereszténnyé.
A krisztianizáció sokrétű folyamata világosan visszatükröződik a Codex rendeletanyagában. A constitutiók szövegéből egyértelműen kirajzolódik, hogy a keresztény római császárok milyen vallás és egyházpolitikai célokat tűztek ki maguk elé, s milyen lépéseket tettek a jogalkotás útján e célok megvalósítása érdekében.

1. Az első cél a pogány vallás fokozatos felszámolása volt. Ennek érdekében betiltották a pogány szertartásokat: büntetni rendelték a jóslás különböző formáit, a varázslást és főként az áldozatbemutatást. Bezárták, lerombolták vagy átalakították a pogány szentélyeket. A pogány vallási ünnepeket törölték az állami ünnepek sorából. Eltörölték a pogány papok privilégiumait és megszüntették a pogány kultusz ápolásának állami támogatását. A szigorú rendeletek legtöbbször halálbüntetést helyeztek kilátásba azokkal szemben, akik nem hagytak fel a pogány vallás gyakorlásával.
A rendeletanyagból jól kitűnik, hogy Constantinus valláspolitikai lépéseit sokáig az óvatosság jellemezte: a császár a pogány vallás gyakorlásával kapcsolatos tilalmakat bizonyos engedményekkel enyhítette. Utódai már jóval határozottabb pogányellenes politikát folytattak, amit a rendeletek megfogalmazásának nyersesége is kifejez.
Gyakran felróják, hogy az egyház a constantinusi fordulatot követően üldözöttből üldözővé vált. Ez azonban féligazság. Az igaz, hogy Constantinus hamar felhagyott a keresztényüldözéseknek véget vető réndeletekben meghirdetett vallási türelemmel,465 s a fordulat után számos keresztény szerző szintén elvetette a vallásszabadság azon gondolatát, melyet korábban a keresztény hitvédők képviseltek. A keresztényüldözésekhez hasonló pogányüldözésekre azonban nem került sor. A cél a pogányok megtérítése, s nem a kiirtása volt. Míg a keresztényüldözések jelszava így hangzott: „Oroszlán elé a keresztényeket” a pogányság elleni fellépés e krisztusi parancson alapult: „tegyetek tanítványommá minden népet”.

Érdemes kiemelnünk, hogy a pogányok sokáig megmaradhattak a legmagasabb szintű állami hivatalokban: a katolikus hitet államvallássá nyilvánító 1. Theodosius uralkodása idején például mind a praefectus praetorio (Nicomachus Flavianus), mind a magister militum (Arbogast) a pogány vallás lelkes híve volt. Theodosius unokája, II. Theodosius aki ugyan, mint láttuk, a pogány szertartásokat végző személyeket kizárta a közhivatalokból -, szintén nem volt fanatikus pogányüldöző: 423 júniusában szigorúan megtiltotta, hogy a keresztények bántalmazzák a békességben élő, a közrendet és a törvényeket nem sértő zsidókat és pogány okát. Végül ne feledkezzünk el arról sem, hogy a híres athéni egyetem professzorai egészen Iustinianus koráig pogányok voltak.

2. A második cél a keresztény szellemiség és értékrend megszilárdítása volt. A keresztény császárok határozottan felléptek a szüzesség és a nemi erkölcs védelmében. Eltörölték a házassági kényszert, s a szüzességben élő nőket mentesítették a fejadó fizetésének kötelezettsége alól. Rendkívül szigorúan, általában halállal büntették a nemi erkölcs elleni bűncselekményeket. Igyekeztek visszaszorítani a pogányok erkölcstelen kicsapongásait, s megakadályozni a leányok prostitúcióra kényszerítését.
A házasság és a család védelmében nehezítették a válást és halállal büntették a házasságtörést. A szegény családapáknak állami támogatást nyújtottak gyermekeik felnevelése érdekében. Megtiltották a rabszolgaés a colonus családok tagjainak egymástól való elszakítását. Az özvegyeket újabb házasságkötésük esetén vagyonjogi szankciókkal sújtották. Korlátozták az apai és a rabszolgatartói hatalmat. Végleg eltörölték a gyermek megölésének jogát, s kimondták, hogy a kitett gyermeket befogadó és felnevelő személyektől a gyermeket nem lehet visszakövetelni. A rabszolgák kínzását bűncselekménnyé nyilvánították.
A büntetőjog terén számos egyéb rendelet is született a kereszténység hatására. Megtiltották, hogy a bűnelkövetőket gladiátori játékokra ítéljék. A helytartók vasárnaponként kötelesek voltak végig látogatni a börtönöket, s ellenőrizni, hogy nem bánnak-e embertelenül a fogva tartottakkal. Nagyböjt idején tilos volt büntetőeljárásokat folytatni testi büntetéseket alkalmazni. A császárok húsvétkor amnesztiát hirdettek.

3. A harmadik cél a keresztény vallás védelme volt, a külső pogány ill. zsidó behatásokkal, támadásokkal szemben. Az uralkodók mindenekelőtt biztosították a keresztény ünnepek zavartalanságát. Vasárnaponként, húsvétkor, pünkösdkor, karácsonykor nem kerülhetett sor sem bírósági tárgyalásra, sem végrehajtási eljárásra, s ilyenkor látványosságokat sem lehetett rendezni. A keresztényeket mentesítették azok alól a közkötelezettségek alól, melyek a pogány kultuszszál függtek össze. Azokat a színészeket, akik megkeresztelkedtek, mentesítették a további színpadi szereplés kötelezettsége alól.
A keresztény vallás védelmében megtiltották a keresztények és a zsidók egymás közötti házasságkötését, továbbá azt, hogy a zsidók keresztény rabszolgákat tartsanak. Előírták a zsidók számára, hogy a keresztény vallás sérelme nélkül végezzék rítusaikat. A keresztény hitre tért zsidókat fokozott védelemben részesítették.
Az elhunytak iránti kegyelet és a vallási áhítat tisztaságának védelmében megtiltották a vértanúk földi maradványainak adásvételét. Az egyházi öltözetet, a szent ruhákat szintén védelemben részesítették. A kötelmi jog terén vallási okból szigorú szankciókat fűztek az esküszegéshez. A keresztény vallás védelmében szankcionálták a hitehagyást: az aposztatákat elsősorban öröklési jogi hátrányokkal sújtották.

4. A negyedik cél a hit tisztaságának és az egyház egységének védelme; a katolikus vallás megszilárdítása és az eretnekségek felszámolása volt. A keresztény császárok pogány elődeikhez hasonlóan hivatali kötelességüknek tekintették a vallási ügyek bizonyos szintű irányítását és felügyeletét. A vallási ügyekbe való császári beavatkozás teljesen érthető volt, hiszen a kereszténységen belüli ellentétek és szakadások az egész birodalom egységét veszélyeztették.
A nagyszámú eretnekség közül az arianizmus volt a legveszélyesebb. E tévtan, mely a felületesen gondolkodó emberek számára logikusnak tűnt, az egész kereszténységet képes lett volna romba dönteni, mivel az egész keresztény tanítást aláásva tagadta Krisztus isteni mivoltát.47 A katolikus-ariánus küzdelem végül a katolikusok győzelmével zárult. I. Theodosius 380-ban a katolikus hitet államvallássá, az arianizmust pedig eretnekséggé nyilvánította.
A katolikus uralkodók megtiltották, hogy az eretnekek összegyűljenek, templomokat építsenek, szertartásokat végezzenek. Gyülekező helyéül szolgáló ingatlanaikat elkobozták az állam vagy a helyi katolikus egyház javára, a tanításaikat tartalmazó könyveket pedig nyilvánosan elégették. A rendeleteket megszegő eretnekeket legtöbbször pénzbüntetéssel sújtották. A büntetés célja a javítás volt, ami többek között abból is jól látszik, hogy a katolikus hitre való áttérés a büntethetőséget megszüntette. A javíthatatlanokat az egyes településekről kiutasították, ill. száműzték.
Az eretnekek elvesztették jó hírüket, becsületüket és hivatalviselési képességüket. Számos további szankció érte őket az öröklési és a kötelmi jog terén. Érdemes kiemelni, hogy a rabszolgatartókat és a patronusokat felelősségre lehetett vonni, ha rabszolgáik, ill. colonusaik eretnekekké váltak, ami a másért (más magatartásáért) való felelősség egy speciális esetét képezte a római jogban.
A rendeletek ritkán helyeztek kilátásba halálbüntetést az eretnekekkel szemben. A kereszténnyé váló Római Birodalomban véres eretneküldözésekre nem került sor. Külön említésre méltó, hogy az eretnek Priscillianus 385-ben történő kivégzése számos egyházi vezető így többek között Siricius pápa, Szent Ambrus és Tours-i Szent Márton heves tiltakozását kiváltotta.

5. Az ötödik cél az egyház jogi helyzetének rendezése volt. A keresztény uralkodók az egyházat számos privilégiummal felruházták. A klerikusokat mentesítették a városi tanácsosi szolgálat ellátása, egyes adónemek (fejadó, iparűzési adó) fizetése, a rendkívüli közterhek (munera extraordinaria) és különösen az alacsonyrendű közfeladatok (munera sordida) ellátása alól. Ezzel párhuzamosan azonban szűkítették a klérusba felvehető személyek köret: megtiltották a curialisok, a tartományi hivatalnokok, az adószedők és egyéb fontos közfeladatot ellátó személyek, továbbá a fővárosok élelmezése szempontjából kulcsfontosságú szerepet betöltő pékek és sertéskereskedők klerikussá ordinálását. Az egyház vagyonszerzése szempontjából döntő jelentőségű lépést jelentett a katolikus gyülekezetek végrendeleti öröklési képességgel (testamenti factio passiva) való felruházása, hiszen az egyház anyagilag a császárok bőkezű adományai és folyamatos támogatása mellett elsősorban a kegyes célú végrendeleti juttatások által erősödött meg. Érdemes kiemelni, hogy az egyes helyi egyházak a kiszolgáltatott helyzetben lévő vidéki lakosságnak nyújtott védelem (patrocinium) fejében is szerezhették ingatlanokat.
A püspököket széles hatósági, elsősorban bírói jogkörrel ruházták fel. A vallási-egyházi viták elbírálása a püspöki törvényszékek kizárólagos hatáskörébe került. A püspökök emellett világi természetű, magánjogi vitákat is elbírálhattak a felek kompromisszuma alapján. A püspökök döntése ellen fellebbezésnek nem volt helye; a meghozott határozatot a világi hatóság (a helytartó) köteles volt végrehajtani.
Az egyház számos perjogi kiváltságot élvezett. Kezdetben a püspököket, később minden klerikust mentesítettek a világi bíróságok joghatósága alól (privilegium fori). A püspököket nem lehetett tanú-vallomás tételére kötelezni. A papokat tilos volt kínvallatásnak alávetni. Az egyházak peres ügyeit soron kívül kellett elbírálni.
Elismerték az egyház menedékjogát, ami rendszerint összekapcsolódott a püspöki közbenjárás (intercessio) gyakorlatával. A menedékjog hathatós védelmet biztosított az állami hatóságok, a helyi kiskirályok, s a kegyetlen rabszolgatartók visszaéléseivel szemben egyaránt. Mint azonban a legtöbb joggal, a menedékjoggal is vissza lehetett élni. Az államhatalom ezért rövidesen több szempontból korlátozta e jogot, így például nem volt szabad menedéket adni azoknak, akiket adótartozásaik miatt zaklattak az adószedők. Ugyanakkor a menedékjogot térben kiterjesztették a templomok előcsarnokaira, kertjeire, udvaraira, az udvaraikon lévő épületekre, hogy senki ne aludjon és egyen a templomokon belül. A menedéket kérők fegyvert nem vihettek be a templom területére. A menedékjog megsértését főbenjáró bűncselek-ménnyé nyilvánították.

A Codex tanúsága szerint a IV. század végén és az V. század elején egyes klerikusok, szerzetesek és különösen a parabalanusok gyakran beavatkoztak a közügyekbe, s határozottan felléptek az igazságtalanságokkal szemben: így például meggátolták az általuk igazságtalannak tartott ítéletek végrehajtását. Az uralkodók az ilyen magatartást az állami igazságszolgáltatás rendjének védelmében érthető módon nem tolerálták. A klerikusoknak megtiltották, hogy bármilyen módon megzavarják a törvénykezés menetét, a túlbuzgó szerzeteseket egy időre kitiltották a városokból, korlátozták a parabalanusok számát, s eltiltották őket a bírósági tárgyalások látogatásától.
Az egyház kiváltságainak szélesítése során fontos lépést jelentett a rabszolgák templomban való felszabadításának (manumisso in ecclesia) lehetővé tétele. A templomban, klerikusok jelenlétében felszabadított szolgák Constantinus első rendelkezései szerint csak a latinjogot nyerték el, röviddel később azonban a császár változtatott ezen, s az így felszabadítottaknak biztosította a római polgárjogot. A klerikusok saját szolgáikat minden formai kötöttség nélkül szabadíthatták fel.
Végül kiemelést érdemel, hogy a klerikusok fokozott büntetőjogi védelemben részesültek: tettleges bántalmazásuk crimen, vagyis közüldözés alá cső bűntettet képezett. Az egyház privilégiumainak megsértését szintén bűncselekménnyé nyilvánították.

6. A hatodik cél a zsidók jogi helyzetének szabályozása volt. A communis opinio szerint a keresztény római császárokat a zsidókra vonatkozó rendeleteik megalkotásakor elsősorban antiszemita érzelmeik motiválták. Kétségtelen, hogy a rendeletek hangvétele sokszor ellenséges: a zsidó vallást gáládságnak (turpitudo)fonákságnak (perversitas), gonosz (feralis) és förtelmes irányzatnak (nefaria secta), méltatlan (indigna) és gyalázatos vallásnak (nefanda superstitio), a zsidó hitközséget pedig szentségtörő gyülekezetnek (sacrilegus coetus) nevezik.Ennek ellenére semmiképpen sem érthetünk egyet KECSKEMÉTI ÁRMIN azon sommás megállapításával, amely szerint II. Theodosius „a zsidógyűlölet nagy kodifikátora. Mint láthattuk, a Codex Theodosianus zsidókra vonatkozó rendeletéinek jelentős része egyértelműen a zsidók érdekeit védte.
Az ügyetlen keresztény császár sem üldözte a zsidókat. A zsidók szabadon gyakorolhatták vallásukat, s a pogányokkal ellentétben megtarthatták ősi szokásaikat. Gyülekezési joguk sértetlen volt (nem úgy, mint az eretnekeké). Belső jogvitáikat saját bírói fórumaik elé vihették. A zsidó vallási vezetők számos privilégiumot élveztek. A keresztény lakosság antiszemita megnyilvánulásait pedig bűncselekménnyé nyilvánították.
A zsidók jogainak korlátozására sem elvakult gyűlöletből került sor, hanem a keresztény hit védelme érdekében. A keresztény rabszolgákat nyilvánvalóan meg kellett védeni attól, hogy erőszakkal körülmetéljék őket. A vegyes házasságok tilalma is azt a célt szolgálta, hogy a keresztények hite ne kerülhessen veszélybe. A zsidóknak az állami hivatalokból való eltávolítása szintén az államvallás és az egész keresztény állameszme védelmét szolgálta: az uralkodók pontosan tisztában voltak azzal, hogy ha valóban keresztény birodalmat akarnak létrehozni, akkor a kereszténység legádázabb ellenségeit nem tarthatják meg a fontos állami pozíciókban.
Ahhoz, hogy helyesen értékeljük a zsidók jogait korlátozó császári rendeleteket, figyelembe kell vennünk a zsidók rendkívül heves keresztényellenes magatartását. Az egyház születésétől fogva ki volt téve a zsidók támadásainak. A római keresztényüldözések idején a keresztényekkel szembeni gyűlöletet elsősorban a zsidók szították.

A zsidók a constantinusi fordulat után is ellenségesen viszonyultak a keresztényekhez. Szókratész Egyháztörténete szerint a határozottan keresztényellenes és erősen zsidóbarát politikát folytató Iulianus uralkodása alatt a zsidók „nyíltan fenyegetőleg léptek fel a keresztényekkel szemben, és dicsekedve azzal fenyegették meg őket, hogy olyat tesznek velük, amit a rómaiaktól szenvedtek el. Az aposztata császár rövid uralkodása idején a zsidók mint már említettük valóban támadásokat indítottak a keresztényekkel szemben, és sok bazilikát felgyújtottak (így jártak el többek között Damaszkuszban, Gázában, Aszkalonban, Bériitoszban és Alexandriában).

Szókratész szerint a zsidók „mindig mindenütt ellenségei voltak a keresztényeknek. 1400-ban az alexandriai zsidók merényletet szerveztek a keresztények ellen, s számos keresztényt legyilkoltak. Nem sokkal később a Szíriái Inmesztárban „a zsidók szokás szerint játékokat rendeztek maguknak... A játékok során kigúnyolták a keresztényeket, sőt magát Krisztust is, kinevették a keresztet és azokat, akik a keresztre feszítettbe vetették reményüket, és efféle dolgokat találtak ki: Megfogtak egy keresztény gyereket, és felkötözték a keresztre. Először csak nevettek rajta és kigúnyolták, nemsokára azonban amikor kezdték elveszteni a józan eszüket annyira bántották a gyereket, hogy bele is halt. Az ilyen és ehhez hasonló keresztényellenes cselekmények valószínűleg nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a keresztény uralkodók a zsidók jogait korlátozták. Azok a zsidók, akik áttértek a keresztény hitre, természetesen mentesültek a szankciók alól, sőt mint láthattuk fokozott büntetőjogi védelemben részesültek korábbi hitközségük fanatikus tagjaival szemben.

Záró gondolatként elmondható, hogy a felsorolt vallás és egyházpolitikai célokat sikerült megvalósítani, s így a pogány Római Birodalom a császári jogalkotás útján a constantinusi fordulatot követő néhány emberöltőn belül formálisan keresztény birodalommá vált. Az, hogy a birodalom mennyire vált tartalmilag kereszténnyé vagyis a hivatalnokok és a lakosság mindennapi magatartása menynyiben vált valóban krisztusivá -, természetesen már más kérdés, amire a válasz már korántsem ilyen egyértelmű.
Igaz, hogy az egyház az államhatalom támogatását élvezve jóval könnyebben kibontakozhatott, a katolikus keresztények pozitív diszkriminációja és a klérus tagjainak további jelentős kiváltságokkal való felruházása azonban menthetetlenül az egyház bizonyos mértékű felhígulását eredményezte. A földi egyház ennek következtében továbbra is „küzdő egyház” maradt, csak annyi változott, hogy a külső támadások helyett elsősorban a belső problémákkal kellett megküzdenie.


Forrás: Sáry Pál Pogány birodalomból keresztény birodalom A Római Birodalom kereszténnyé válása a Codex Theodosianus tükrében