logo

XVII Sextilis AD

Az egyházi menedékjog szabályai

A menedékjog (ius asyli) intézményét minden primitív nép ismerte már az állami létet megelőzően is. A zsidók körében azok, akik akaratlanul más halálát okozták, menedékvárosokká nyilvánított településekre menekülhettek a vérbosszú elől. Rómában kezdettől fogva létezett menedékhely, mely eredetileg azt a célt szolgálta, hogy a város minél gyorsabban benépesüljön. Az ókori pogány világban az erőszak elől menekülők leggyakrabban kultikus tiszteletben álló szobroknál, oltároknál vagy a templomokban találhattak oltalomra. A constantinusi fordulatot követően a keresztény kápolnák és templomok váltak a legfontosabb menedékhelyekké. Rövidesen a püspökök egyik fontos feladatává vált, hogy a templomokban menedéket kérők érdekében közbenjárjanak a hatóságoknál.
A IV. század végétől az államhatalom a menedékjoggal való visszaélések terjedése miatt fokozatosan korlátok közé szorította az egyház menedékjogát. I. Theodosius 392 októberében megtiltotta, hogy azoknak, akik az adótartozásaik miatt menekülnek a templomokba, menedéket nyújtsanak. Ha a püspökök vagy más klerikusok mégis védelmükbe vették az ilyen személyeket, kötelesek voltak tartozásaikat helyettük megfizetni.
A korszak keresztény császárainak legfontosabb valláspolitikai célját a pogányok és a zsidók megtérítése képezte. A nem hitből, hanem puszta számításból, előnyök szerzése végett való áttérést azonban az államhatalom természetesen nem támogatta. Arcadius 397 júniusában a következő rendeletet hozta: ha a vád alatt álló vagy adósságokkal terhek zsidók azt színlelik, hogy keresztények akarnak lenni, abból a célból, hogy a templomban menedéket kapva megmeneküljenek a vád vagy az adósság terhétől, meg kell tagadni tőlük a segítséget, és csak akkor lehet őket befogadni, ha előbb megfizetik teljes adósságukat, illetve tisztázzák magukat a vádak alól ártatlanságuk bizonyításával.

Egy évvel később Arcadius tovább korlátozta a menedékjogot. Megtiltotta, hogy a klerikusok rabszolgának, közszolgálatra köteles városi tanácsosnak vagy szakmájához kötött bíborcsigagyűjtőnek, köztartozással terhelt polgárnak, pénzügyeket intéző hivatalnoknak vagy egyéb elszámolási kötelezettséggel tartozó személynek menedéket adjanak. A templomba menekült curialisok kötelesek voltak visszatérni szolgálati helyükre; ha erre önként nem voltak hajlandók, a hatóság kényszert alkalmazhatott velük szemben. Ilyen személyek ezek után a vagyonuk másra való átruházása árán sem léphettek be a klérusba. Ha a klerikusok megtagadták a templomba menekült adósok kiszolgáltatását, a tartozások ki egyenlítését az egyház vagyonát kezelő oeconomus-októl lehetett követelni.

II. Theodosius 431 márciusában részletesen szabályozta a templomi menedékjoggal kapcsolatos kérdéseket. Először is kimondta, hogy a menedékjog nemcsak az oltárnál és a templom falain belül érvényesül, hanem az kiterjed a templom előcsarnokára, kertjére, udvarára, s az ott lévő épületekre is. E kiterjesztésre a rendelet szerint azért volt szükség, hogy a menedéket keresők ne a templomon belül egyenek, s aludjanak: ezt egyébként a klerikusok a hely szentségének védelmében kötelesek voltak megakadályozni.
Azt, aki a templomba menekülő személyt a védett területről megpróbálta kirángatni, főbenjáró büntetésben kellett részesíteni. A császár azt is szigorúan megtiltotta, hogy a menekülő személy fegyvert vigyen be a templom területére. Azt, aki c tilalmat megszegve, a klerikusok figyelmeztetése ellenére mégis fegyverrel ment be a templom területére, a helyi püspök, a császár vagy az illetékes bíró határozata alapján el kellett távolítani a menedékhelyről.

Egy évvel később a keletrómai uralkodó újabb constitutiót bocsátott ki a menedékjoggal kapcsolatban. Úgy rendelkezett, hogy a templomba menekült rabszolga legfeljebb egy napig maradhat a menedékhelyen. Ezt követően a szolgát ki kellett adni, de a klerikusok kötelesek voltak figyelmeztetni a gazdáját, vagy azt, aki elől a szolga félelmében a templomba futott, hogy tartózkodjon a szolga megbüntetésétől. Ha a rabszolga fegyveresen lépett a templom területére, azonnal ki kellett őt adni gazdájának. A gazda nem követett el bűncselekményt, ha ilyen esetben erőszak alkalmazására került sor, s a küzdelem közben a fegyverrel ellenálló szolgát megölte.


Forrás: Sáry Pál Pogány birodalomból keresztény birodalom A Római Birodalom kereszténnyé válása a Codex Theodosianus tükrében