logo

XXIV Sextilis AD

Az egyház öröklési képességének szabályozása

Az egyház vagyonszerzése szempontjából kulcsfontosságú lépést jelentett a helyi gyülekezetek végrendeleti öröklési képességgel (testamenti factio passiva) való felruházása. Constantinus 321 júliusában rendelkezett úgy, hogy bárki szabadon hagyhatja vagyonát a katolikus conciliumra. A concilium szóval minden bizonnyal a helyi gyülekezeteket jelölték; a szó azonos jelentésű lehetett a görög nyelvből átvett s később az egyházak vonatkozásában kizárólagosan használt ecclesia szóval. E rendeletével a császár megerősítette (egyértelművé tette) a gyülekezetek vagyonjogi jogképességét (modem kifejezéssel élve: jogi személyiséget), külön elismerve a gyülekezetek végrendeleti öröklési képességét. A kegyes célú végrendeleti intézkedés érvényességének fontos feltételét képezte, hogy a jogosultként megjelölt gyülekezet katolikus legyen, mivel az eretnek és a szakadár gyülekezeteket az állam nem ruházta fel jogképességgel.

A klerikusok helyenként kitartó agítációt folytattak a hívek kegyes célú végrendelkezése érdekében. Forrásaink szerint a Rómában élő klerikusok körbe látogatták a gyülekezetükhöz tartozó vagyonos özvegyasszonyokat, s rávették őket, hogy végrendelkezzenek az egyház javára. A hagyományvadász egyházi személyek ily módon szép sikereket értek el, ami az özvegyek örököseinek jelentős anyagi veszteséget okozott. Valószínűleg e hátrányt szenvedett felek követelésének tett eleget I. Valentinianus császár, amikor 370 júliusában megtiltotta, hogy az egyházi személyek (ecclesiastici) vagy azok gyermekei (aut ex ecclesiasticis), vagy a szerzetesek (vel qui continentium se volunt nomine nuncupari) betegyék a lábukat az özvegyasszonyok és az árva hajadonok házaiba (viduarum ac pupillarum domos). A tilalmat megszegő klerikusok eltávolítása érdekében az említett nők rokonai a hatósághoz fordulhattak.
Az egyenesen Damasus pápának címzett rendelet szigorúan megtiltotta, hogy az említett hölgyek az egyháziak számára ajándékot adjanak vagy javukra végrendelkezzenek. Az ilyen ingyenes juttatás abban az esetben is érvénytelennek minősült, ha nem közvetlenül, hanem egy harmadik személyen keresztül (per subiectam personam), közvetve gazdagította az egyházi személyeket. A rendelet megszegése esetén a klerikusoknak adott ajándékot, ill. a számukra hagyott örökrészt vagy hagyományt a fiscus elvonta. Kivételt csak azok az egyházi személyek képeztek, akik az érintett hölgyek rokonaiként azok törvényes örökösei voltak. A rendelet szövegét a császár parancsára Róma minden templomában fel kellett olvasni.
A rendelet hatályát a nyugatrómai uralkodó két és fél évvel később 372 decemberében a püspökökre és az egyház szolgálatában álló szüzekre (circa episcoporum virginumque personas) is kiterjesztette. Mivel a rendelet kizárólag az ajándékozást és a végrendeleti juttatást tiltotta meg, a végrendelettől függetlenül is tehető hitbizományrendelésre nem vonatkozott. Ezt a kiskaput az egyház ki is használta, s a továbbiakban fideicommissumok révén gyarapította vagyonát.

Szent Jeromos is utal az egyik levelében, ahol az egyházatya felettébb szégyenkezik a klerikusok kapzsisága miatt: „Szégyellem kimondani: a bálványok papjai, a színészek, a kocsihajtók és kurtizánok örökölhetnek, egyedül a papoknak és a szerzeteseknek tiltja ezt a törvény, és ezt a törvényt nem üldözőink, hanem a keresztény császárok hozták. Nem a törvény miatt panaszkodom, hanem mert fáj, amiért kiérdemeltük ezt a törvényt. Jó a tüzes vas, de honnan a seb, hogy tüzes vasra szorulok? Előrelátó és szigorú a törvény óvatossága, ez mégsem zabolázza meg a kapzsiságot. Hitbizományok útján játsszuk ki a törvényt (per fideicommissum legibus inludimus), és mintha az imperatorok határozatai fontosabbak lennének, mint Krisztuséi, a törvénytől reszketünk, az evangéliumot pedig semmibe vesszük.
A kegyes célú végintézkedéseket I. Theodosius 390 júniusában tovább korlátozta. Az ekkor kiadott, s a konstantinápolyban székelő praefectus praeforiónak címzett rendelet kizárólag a diakonisszákra vonatkozott. A császár ezeknek az egyházi tisztséget betöltő, s a lelkipásztori feladatok ellátását segítő idős asszonyoknak megtiltotta, hogy az egyházat, a klerikusokat vagy a szegényeket nevezzék ki örökösükké. Kifejezetten megtiltotta továbbá, hogy hitbizományok útján kijátsszák a rendelet előírásait.

Érdekes módon alig két hónappal később, 390 augusztusában Theodosius császár meggondolta magát, s előbbi rendeletét hatályon kívül helyezte.372 JONES szerint ez utóbbi rendelkezés egyértelműen Szent Ambrus hatására született. Ez azért vitatható, mert a milánói püspök aki egyébként valóban meghatározó hatást gyakorolt a császárra egyik levelében éppen azt ecseteli, hogy az egyház részéről senki sem panaszkodik (nemo conqueritur) azok miatt az újkeletű törvények miatt, melyek megtagadják az egyháztól, hogy öröklés útján gazdagodjék: „ezt az egyház írja Ambrus nem tekinti sérelemnek, s nem fájlalja a veszteséget.” A háttér tehát nem egészen világos, az azonban tény, hogy Theodosius az egyház végrendeleti úton való vagyonszerzését korlátozó rendelkezéseket 390-ben eltörölte.

Néhány évtizeddel később az egyház jogképessége tovább bővült: II. Theodosius elismerte a helyi egyházak és a monostorok törvényes öröklési képességét (facultas ab intestato succedendi passiva). A keletrómai uralkodó 434 decemberében kimondta, hogy ha egy püspök, pap, diakónus, diakonissza, szubdiakónus, egyéb klerikus, szerzetes vagy szerzetesnő végrendelet nélkül hal meg, és nem marad utána se túlélő szülő, se gyermek, se agnát vagy kognát rokon, se feleség, a hagyaték a helyi egyházra vagy szerzetes esetében a monostorra száll. Kivételt képezett, ha az illető röghöz kötött mezőgazdasági bérlő (colonus), felszabadított rabszolga (libertinus) vagy városi tanácsos (curialis) volt, mert ezekben az esetekben a mezőgazdasági ingatlan tulajdonosa (dominus), a felszabadító rabszolgatartó (patronus), ill. a .városi tanács (curia) törvényes öröklésére került sor.


Forrás: Sáry Pál Pogány birodalomból keresztény birodalom A Római Birodalom kereszténnyé válása a Codex Theodosianus tükrében