logo

XXIV Sextilis AD

A püspök hatósági jogkörrel való felruházása

A keresztény uralkodók legfontosabb célkitűzései közé tartozott a püspökök szerepének növelése a társadalom életében. A főpásztorok erkölcsi tekintélyüknél fogva tökéletesen megfeleltek a választott-bírói feladat ellátására. Ezt Constantinus hamar felismerte, s már 318 júniusában kiadott egy rendeletet, melynek értelmében jogvita esetén bármelyik fél kérhette, hogy az ügyet az illetékes világi bíró (az esetek többségében a tartományi helytartó) helyett a helyi püspök bírálja el. A püspök eljárásához nem volt szükséges a felek ilyen irányú megegyezése (kompromisszuma): elegendő volt az egyik fél akaratnyilatkozata, melynek megtétele esetén a világi bíró nem járhatott el.
Ha bármely fél azt követően közölte a püspök eljárására vonatkozó akaratát, miután a peres eljárás a világi törvényszék előtt már megkezdődött, a világi bíró köteles volt a folyamatban lévő ügyet áttenni a püspök ítélőszékéhez. A püspök döntését pedig szentnek kellett tekinteni (pro sanctis habeatur observare), vagyis úgy kellett venni, mintha azt maga a császár hozta volna, ami pedig azt jelentette, hogy a döntést kötelező volt elfogadni; azt semmilyen úton sem lehetett megtámadni?”

A püspökök e széles bírói jogkörét az aposztata Iulianus minden bizonnyal eltörölte. A forrásokban jó ideig nem találunk említést a püspöki bíráskodásról: a főpásztorok döntési jogköre valószínűleg az egyházon belüli vitás ügyekre korlátozódott. Két császári constitutio is erre utal. Gratianus 376 májusában az egyházi és a világi bíróságok hatáskörét szabályozva úgy rendelkezett, hogy a vallási és egyházi ügyekben döntsenek az egyházmegyei zsinatok (az egyes dioecesisck synodusai), a büntetőügyekben pedig a világi fórumok: a rendes vagy rendkívüli bírák, vagy az előkelő tisztségviselők. 399 augusztusában Honorius szintén úgy rendelkezett, hogy vallási ügyekben a püspökök, egyéb ügyekben pedig a rendes bírák (ordinarii cognitores) járjanak el.
Röviddel később a püspökök bírói jogköre újból kiszélesedett, legalábbis a birodalom nyugati felében. A főpásztorok visszakapták a világi természetű, magánjogi viták elbírálásának jogát, de az eljárási normák lényegesen módosultak a constantinusi szabályozáshoz képest. Honorius császár 408 decemberében kiadott egy rendeletet, melyben úgy fogalmazott, hogy a püspöki ítélet (episcopale iudicium) legyen érvényes (sit ratum) azok ügyében, akik megállapodtak abban, hogy jogvitájukat a püspök elé terjesztik.
A püspök eljárásának tehát alapvető-feltételévé vált a felek ilyen irányú megegyezése. Ennek hiányában, csupán az egyik fél akaratából, a püspök nem járhatott el. A felek kompromisszuma esetén a rendelet szerint a püspök ítéletét a praefectus praeforiók ítéletéhez hasonlóan nem lehetett fellebbezéssel megtámadni, s az ítéletet a világi hatóságnak (általában a helytartónak) végre kellett hajtania.

A következő évek során a püspökök hatósági jogköre folyamatosan tovább szélesedett: a főpásztorok a bíráskodás mellett egyéb hatósági feladatokat is elláthattak. Amint a korábbiakban már láthattuk, a püspökök közokiratot állíthattak ki a kitett rabszolga vagy colonus-gyermekek befogadásáról, s hivatalosan felléphettek a prostitúcióra kényszerített lányok védelmében. Arról is szó esett már, hogy a püspökök bizonyos ügyekben ellenőrizhették a helytartókat, s mulasztás esetén figyelmeztethették őket hivatali kötelességeik teljesítésére (pl. a börtönviszonyok vasárnaponkénti ellenőrzésére).


Forrás: Sáry Pál Pogány birodalomból keresztény birodalom A Római Birodalom kereszténnyé válása a Codex Theodosianus tükrében