logo

XVII Sextilis AD

A zsidó pátriárkák és a zsinagógai tisztségviselők kiváltságai

A zsidóság legfőbb vezetője a II. századtól a császár által kinevezett pátriárka (patriarcha) volt, aki a Genezáreti-tó nyugati partján fekvő Tiberiasban székelt. E tisztséget kizárólag a híres Hillel rabbi leszármazói tölthettek be. A zsidók számára a pátriárka képezte a legfelső szintű vallási és bírói fórumot. Ő nevezte ki az egyes tartományok és települések zsidó vallási vezetőit. A keresztény korban a pátriárkát megillette a clarissimus, az illustris majd a spectabilis cím, valamint a praefectura honoraria. Az utóbbi tiszteletbeli címtől II. Theodosius 415 októberében megfosztotta VI. Gamáliel pátriárkát. A császár e rendeletében szigorúan megtiltotta, hogy a pátriárka új zsinagógákat alapítson, zsidók és keresztények közötti jogvitákban döntsön, keresztényeket vagy más nemzsidó vallású személyeket körülmetéljen. Mindebből arra következtethetünk, hogy a pátriárka a császári rendeleteket súlyosan megszegve ilyen cselekményeket hajtott végre, s ezért fosztotta meg őt a császár tiszteletbeli praefectusi rangjától.

A pátriárkák egyik legfontosabb kiváltságát az képezte, hogy évente egy általuk meghatározott összegű adót vethettek ki a diaszpórában élő zsidókra. Ezt az aurum coronariumnak nevezett, aranyban és ezüstben fizetett adót a pátriárkák küldöttjei (apostoli) szedték be, végig járva az egyes helyi gyülekezeteket. Honorius 399 áprilisában megtiltotta, hogy a pátriárkák továbbra is kivessék ezt az adót, s parancsot adott arra, hogy a már összegyűjtött aranyat és ezüstöt szállítsák a császári kincstárba. A rendelet nyilvánvalóan azt kívánta megakadályozni, hogy minden évben jelentős összegű pénz vándoroljon a birodalom nyugati feléből a birodalom keleti felébe. Öt évvel később azonban e rendeletét a nyugatrómai uralkodó feltehetőleg a zsidók követelésének engedve visszavonta, s újból engedélyezte a Nyugaton élő zsidóknak, hogy adót küldjenek a pátriárkájuknak.
429-ben, amikor VI. Gamáliel pátriárka fiúutód nélkül elhunyt, a Hillel-ház kihalt, s ezzel együtt a patriarchátus intézménye megszűnt. Ezt az alkalmat kihasználva II. Theodosius azonnal bevezetett egy újabb állami adót, elrendelve, hogy azt az összeget, amit a zsidók addig aurum coronarium néven a pátriárkájuknak fizettek, fizessék a jövőben a császári kincstárnak.
A zsidó vallási vezetőket hosszú időn keresztül más privilégiumok is megillették. Így például kizárólag ők határozhatták meg a zsidó kereskedők számára a piaci árakat. Arcadius egy 396-ban kiadott rendelete értelmében erre másnak nem volt joga, a helytartók ilyen joggal senkit sem ruházhattak fel.

A fentiekben már többször szó esett arról, hogy a késő császárkorban milyen súlyos anyagi terhet jelentett a városi tanácsosi tisztség. A pogány korszakban a tanácsosok egyben papi funkciót is betöltötték. Mivel a zsidók pogány vallási szertartásokat nem végezhettek, mentességet kaptak a curialisi szolgálat alól. A pogányság fokozatos felszámolásával e mentesség indokolatlanná vált. Constantinus 321 decemberében Colonia Agrippinensis (a mai Köln) tanácsosainak engedélyezte, hogy zsidókat nevezzenek ki curialis-szá, de azzal a megkötéssel, hogy a helyi zsidó közösségből két-három fő élvezzen állandó mentességet a tanácsosi szolgálat alól. E két-három fő valószínűleg a zsidók helyi vallási vezetőit, zsinagógái elöljáróit jelentette. Novemberben a császár egy másik rendeletében világosan kimondta, hogy a zsidó pátriárkák és presbiterek mentesek a személyes jellegű közkötelezettségek (munera personalia) és a curialisi szolgálat alól. Egy évvel később egy további constantinusi rendelet minden zsinagógái tisztségviselőt felmentett a fizikai munkavégzéssel járó közterhek (munera corporalia) alól.

A IV. század későbbi évtizedei alatt a városi tanácsosi tisztség betöltése alóli mentesség szabályai többször módosultak, s a birodalom különböző részein egymással ellentétes rendeletek születtek. Gratianus császár 383 áprilisában a birodalom nyugati felében a zsidó vallási vezetők immunitását megszüntette, arra hivatkozva, hogy a keresztények körében is csak az lehet klerikus, aki előbb teljesíti a városa iránti kötelezettségeit oly módon, hogy átruházza vagyonát arra a személyre, aki a helyébe lép a városi tanácsban. Ezzel ellentétben a birodalom keleti felében 397 júliusában Arcadius megerősítette a zsidók privilégiumait, kimondta, hogy a keresztény klerikusok kiváltságai megilletik a zsidó pátriárka felügyelete alá tartozó helyi pátriárkákat (az ún. „kis pátriárkák”-at) és a zsinagógái elöljárókat, továbbá a presbitereket és mindazokat, akik a zsidó vallás szertartásait végzik, s így mindezek a személyek a városi tanácsosi szolgálat alól is mentesülnek.
A következő évben Honorius Nyugaton Gratianus valláspolitikai irányvonalát követve, s egyértelműen a zsidó vallásra utalva kimondta, hogy semmilyen vallás, babona (superstitio) nem mentesít a curialisi terhek alól, s azoknak az apuliai és calabriai zsidóknak a kérelmét is elutasította, akik a birodalom keleti felében hozott rendeletekre hivatkozva kértek mentességet a curi-alisi szolgálat alól. Ezek után (399 decemberében) Arcadius is visszavonta korábbi rendeletét, s kimondta, hogy a curialisi szolgálattal tartozó (vagyis curialisi családból származó) zsidók kötelesek a kötelezettségüknek eleget tenni.
A rendelet semmiféle kivételt nem tett. Innentől kezdve tehát a vallási funkció, a zsinagógái tisztség a Keletrómai Birodalomban sem vont maga után immunitást az örökletes (apáról fiúra szálló) curialisi terhek alól. Bár 404 februárjában Arcadius újból megerősítette a zsidó pátriárkák és az általuk hatalommal felruházott tisztségviselők privilégiumait, a curialisi szolgálat alóli mentességről nem tett említést, ami arra enged következtetni, hogy ezt az immunitást már nem kívánta visszaállítani.


Forrás: Sáry Pál Pogány birodalomból keresztény birodalom A Római Birodalom kereszténnyé válása a Codex Theodosianus tükrében