logo

XVII Sextilis AD

A keresztények zsidó hitre térítésének büntetése

A zsidóság hitterjesztő tevékenységét már a II. században uralkodó pogány császárok is korlátozták: Antoninus Pius például büntetni rendelte azokat, akik nemzsidó származású személyeket körülmetéltek. A keresztény császárok érthető módon szintén határozottan felléptek a zsidó vallás terjesztésével szemben. A legtöbb rendelet e téren a kiszolgáltatott helyzetben lévő keresztény rabszolgák hitének védelmében született. A legnagyobb veszélybe egyértelműen azoknak a keresztény szolgáknak a hite került, akik zsidók tulajdonát képezték: a zsidó gazdák ugyanis szolgáikat a zsidó vallási szokások követésére kényszerítették. Constantinus ezért 335 októberében kimondta, hogy ha egy zsidó az általa megvásárolt keresztény vagy bármilyen más (nemzsidó) vallású rabszolgát (Christianum mancipium vel cuiuslibet alterius sectae) körülmetéli, a szolga ipso iure szabaddá válik.
Néhány évvel később, 339 augusztusában, II. Constantius ugyanebben a tárgyban a következőképpen rendelkezett: ha egy zsidó egy másik valláshoz vagy másik néphez tartozó rabszolgát (mancipium sectae alterius seu nationis) vásárol, a szolga feletti tulajdonjogát elveszti a kincstár javára. Ha az illető körülmetéli a megvásárolt rabszolgát, azon túl, hogy elveszti a szolga tulajdonjogát, főbenjáró büntetést is kap. Ha olyan rabszolgákat merészel vásárolni, akik a tisztelendő (keresztény) hitet vallják (venerandae fidei conscia mancipia), büntetésül az összes szolgáját elveszti.

I. Theodosius 384 szeptemberében szintén kimondta, hogy a zsidók nem vásárolhatnak keresztény rabszolgát: ha mégis ezt tették, amellett, hogy elvesztették a szolga feletti tulajdonjogukat, megfelelő (a bűntettel arányos) büntetésben is részesültek. A zsidóknak a már tulajdonukban álló keresztény vagy keresztényből zsidóvá tett rabszolgáikat megfelelő áron el kellett adniuk keresztényeknek, hogy ily módon e szolgák megszabaduljanak méltatlan szolgaságukból.

Honorius 409 áprilisában megtiltotta, hogy a keresztény misztériumokba beavatott személyeket a Római Birodalomtól idegen „zsidó fonákság” (perversitas ludaica) átvételére kényszerítsék, s utasítást adott arra, hogy az ilyen bűntettek elkövetőit a korábbi császárok rendeletéiben meghatározott büntetéssel sújtsák. A rendelet indoklása szerint rosszabb a halálnál és szörnyűbb a gyilkosságnál, ha valakinek a keresztény hitét a zsidó hitetlenség beszennyezi; „quippe cum gravius morte sit et inmitius caede, si quis ex Christiana fide incredulitate ludaica polluatur.
A nyugatrómai császár 415 novemberében engedélyt adott a zsidóknak arra, hogy keresztény rabszolgákat tartsanak, de csak azzal a feltétellel, ha hagyják, hogy a szolgák megtartsák vallásukat. A rendelet megszegőire a szentségtörés (sacrilegium) büntetését kellett kiszabni, ami egyértelműen főbenjáró büntetést jelentett.
Ugyanebben az időszakban (415 őszén) a birodalom keleti felében II. Theodosius azt a parancsot adta Aurelianus nevű praefectus praetoriojának, hogy kíméletlenül alkalmazza a törvény szigorát azzal a zsidóval szemben akár magáról Gamáliel pátriárkáról van szó, akár más az elkövető -, aki megpróbál egy keresztény vagy más (nemzsidó) vallású személyt akár szabadon születettet, akár rabszolgát a zsidó jellel (ludaica nóta) beszennyezni, vagyis körülmetélni. A császár egy constantinusi rendeletre hivatkozva arra is utasítást adott, hogy azokat a keresztény rabszolgákat, akiket a zsidó pátriárka a szolgálatában tartott, adják az egyház tulajdonába (ecclesiae mancipentur).

Másfél évvel később, 417 áprilisában, II. Theodosius egy újabb constitution bocsátott ki, melyben a következőket rendelte el: a zsidók nem vásárolhatnak és nem kaphatnak ajándékba keresztény rabszolgát; a tilalom megszegése esetén a rabszolga feletti tulajdonjogukat elveszítik, és a szolga ily módon szabaddá válik; igaz valláshoz (recta religio) tartozó (vagyis keresztény) rabszolgák egyébként állhatnak zsidók tulajdonában, ha már korábban szerezték őket, s ezután is szerezhetnek keresztény szolgákat öröklés vagy hitbizomány (fideicommissum) útján, de csak azzal a feltétellel, ha nem térítik át őket sem akaratuk ellenére, sem beleegyezésükkel, mert ha ezt teszik, főbenjáró büntetésben (capitalis poena) és vagyonelkobzásban részesülnek.

A keletrómai uralkodó 423 áprilisában elrendelte, hogy azt a zsidót, aki egy keresztényt körülmetél vagy erre parancsot ad, vagyonelkobzással (proscriptio bonorum) és örökös száműzéssel (exilium perpetuum) büntessek. Ugyanekkor ismételten megtiltotta, hogy bármely zsidó keresztény rabszolgát merészeljen vásárolni: „Christiana mancipia /udaeorum nemo audeat comparare."
A császár e tulajdonszerzési tilalmat azzal indokolta, hogy szörnyűség a legvallásosabb rabszolgákat a legistentelenebb vevők tulajdonjogával beszennyezni: „nefas enim aestimamus religiosissimos famulos impiissimorum emptorum inquinari dominio." A rendelet megszegőire az uralkodó utasítása szerint minden késedelem nélkül ki kellett szabni a megfelelő büntetést.


Forrás: Sáry Pál Pogány birodalomból keresztény birodalom A Római Birodalom kereszténnyé válása a Codex Theodosianus tükrében