logo

XI December AD

A házasság és a család védelme

A keresztény értékrend megszilárdítására törekvő római császárok fokozott védelemben részesítették a házasság és a család intézményét. Constantinus a családvédelem terén óriási lépést tett előre, amikor bevezette a szegény család apák állami támogatását. A császár 315 májusában elrendelte, hogy azoknak az itáliai szülőknek, akik a hatóságnak bejelentik, hogy szegénységük miatt nem képesek gyermekeiket eltartani, a kincstár nyújtson támogatást a gyermekek élelmezése és ruházása céljából, nehogy a szülők kilátástalan helyzetükben gyermekgyilkosságra vetemedjenek.
Hét évvel később, 322 júliusában az uralkodó tudomást szerezve arról, hogy a tartományok éhező lakosai eladják gyermekeiket arra utasította az afrikai helytartókat és a kincstár helyi képviselőit, hogy a közraktárakból utaljanak ki megfelelő mennyiségű élelmet azoknak a nincsteleneknek, akik képtelenek eltartani gyermekeiket.

Bár a rabszolgák életközösségét (contubernium) a római jog törvényes házasságnak sohasem tekintette, a keresztény korban az így létrejött rabszolgacsaládokat is jogi védelemben részesítették. 330 körül Constantinus megtiltotta, hogy a mezőgazdasági ingatlanok megosztása (divisio possessionum) esetén elszakítsák egymástól a rabszolgacsaládok tagjait. Az ingatlan-tulajdonosoknak az egyes rabszolgacsaládok tagjainak együtt maradását szükség esetén rabszolgák cseréje útján kellett biztosítaniuk.”

A házasság védelmét szolgálták azok a rendelkezések, melyek az egyoldalú nyilatkozattal történő válás (repudium) lehetőségét korlátozták. Constantinus 331-ben megtiltotta, hogy bárki megfelelő ok nélkül elváljon házastársától. A rendelet szerint a feleség nem válhatott el férjétől azért, mert az részegeskedett, szerencsejátékot űzött (kockázott) vagy nők után járt. A nő számára csak az adott megfelelő okot a válásra, ha férje bizonyíthatóan gyilkos, méregkeverő vagy sírgyalázó volt. Azt a nőt, aki egyéb okból vált el, száműzetéssel kellett sújtani, s a nő ilyen esetben köteles volt minden vagyontárgyát a férje házában hagyni.
A férfiak szintén csak három okból válhattak el feleségüktől joghátrány nélkül: ha feleségük házasságtörő, méregkeverő vagy kerítő volt. Az, aki egyéb okból vált el feleségétől, köteles volt visszaadni annak hozományát, s szankció nélkül nem köthetett újabb házasságot. A megfelelő ok nélkül elváló férfit újra nősülése esetén súlyos vagyoni hátrányok érhették: korábbi felesége elperelhette a házát, s minden vagyontárgyát; a volt feleség még az új feleség hozományára is igényt tarthatott.

A kutatók döntő többsége szerint e rendelet keresztény hatásra született.” A communis opinio helyességét egyes szerzők (elsősorban CARLO CASTELLO) kétségbe vonják, azon az alapon, hogy a constitutio számos szempontból eltért a keresztény tanítástól. A rendelet tartalma valóban több vonatkozásban különbözött Jézus és Szent Pál tanításától: a római hagyományoknak megfelelően kettős mércét alkalmazva eltérő módon szabályozta a férfiak és a nők magatartását, az egyoldalú nyilatkozattal történő válást több okból is megengedte, a konszenzuson alapuló válást pedig egyáltalán nem tiltotta.” Mindez azonban a keresztény hatást nem zárja ki. A válások visszaszorítását célzó rendelet a római jog és a keresztény erkölcs szabályait mindenféleképpen közelítette egymáshoz: a korábbi római szellemiség ötvöződött a keresztény tanokkal.

Érdemes megemlíteni, hogy a rendelet szövegében több olyan szó is található, mely más római jogforrásokban nem (vagy csak elvétve) fordul elő. Különösen feltűnő a jogi nyelvben szokásos veneficus, ill. venefica (méregkeverő férfi, ill. nő) szó helyett a medicamentarius, ill. medicamentaria, továbbá a szintén szokásos adulter, ill. adultera (házasságtörő férfi, ill. nő) kifejezések helyeit a moechus, ill. moecha szavak használata. EDOARDO VOLTERRA, a neves olasz romanista ebből arra a következtetésre jutott, hogy a rendeletét egy klerikus fogalmazhatta meg, s nem a császári kancellária egyik hivatalnoka.

A házasságtörés (adulterium) elkövetőit a principatus korában általában részleges vagyonelkobzással és száműzetéssel sújtották, halálbüntetésről csak elvétve tudósítanak a korabeli források. A keresztény korban ezzel szemben a házasságtörőket rendszerint halállal büntették. A büntetés e súlyosítása nyilvánvalóan a házasság intézményének védelmét szolgálta.
A Codex Theodosianus szerint Constans 339 augusztusában a házasságtörőket zsákba varrással (poena cullei) rendelte büntetni, ami a tetten ért parricidium (eredetileg apa gyilkosság, később rokongyilkosság) szörnyű büntetése volt. A házasságtörés bizonyítottsága esetén a marasztaló ítélet ellen fellebbezésnek (appellatio) nem volt helye.
I. Valentinianus azokat a házasságokat is védelmébe vette, melyek ugyan nőrablás útján jöttek létre, de már hosszabb ideje fennálltak. A császár 374 novemberében hozott rendeleté szerint nőrablás miatt csak az elkövetéstől számított öt éven belül lehetett vádat emelni. Ezt követően a nőrablás bűntette által létrehozott házasságot (coniugium raptus scelere contractum) nem lehetett megtámadni, s az abból született gyermekeket törvényes gyermekeknek kellett tekinteni.

A római jog a rabszolgák együttéléséhez hasonlóan a colonusok vagyis a félszabad állapotú, röghöz kötött mezőgazdasági bérlők életközösségét sem ismerte el törvényes házasságnak. Ennek ellenére a keresztény császárok a rabszolgacsaládokhoz hasonlóan a colonus családok szétszakítását is megtiltották. Honorius császár 419 júniusában úgy rendelkezett, hogy azt a colonust, aki az urát elhagyva más hatalma alá került, régi ura meghatározott időn belül férfi colonusok esetében 30, nők esetében 20 éven belül visszakövetelhette, de. ilyenkor az időközben létrejött colonus családok együttmaradását a gazdák közötti colonus-cserével kellett biztosítani.
Ebben az időszakban az egyházon belül elterjedt egy téves nézeteken alapuló gyakorlat: a nős férfiak pappá szentelésük után vallási buzgóságból elbocsátották feleségüket. A kánonjog e magatartás tanúsítását rövidesen megtiltotta. Ugyanígy rendelkezett Honorius császár is a házasság intézményének védelmében: 420 májusában megparancsolta, hogy a klérusba felvett személyek ne bocsássák el feleségüket.

Honorius 421 márciusában módosította a repudium szabályait. Rendelete értelmében csak azt a nőt kellett száműzni, aki minden ok nélkül vált el férjétől. Ilyen esetben a nő elvesztette hozományát (azt nem követelhette vissza férjétől), a házasság előtt kapott ajándékot (donatio ante nuptias) köteles volt visszaadni férjének, s nem köthetett újabb házasságot. Ha a nő kisebb vétkek miatt vált el, nem száműzték, de ilyenkor sem mehetett újra férjhez, elvesztette hozományát, s a házasság előtti ajándékot.
Ha a nőnek súlyos bűncselekmények adtak okot a válásra, visszakapta hozományát, megtarthatta a házasság előtti ajándékot, s a válástól számított öt év elteltével újra férjhez mehetett. Ha a férfi vált el feleségétől valamilyen súlyos bűntett miatt, a férfi megtarthatta a nő hozományát, visszakövetelhette a házasság előtt adott ajándékot, s a válás után azonnal újabb házasságot köthetett.
Ha a férj kisebb vétkek miatt vált el, visszakövetelhette a házasság előtti ajándékot, a hozományt viszont vissza kellett adnia, s a válástól számított két éven belül nem köthetett újabb házasságot. Végül az a férfi, aki anélkül vált el, hogy a felesége bármilyen bűnt elkövetett volna, nem igényelhette vissza a házasság előtt adott ajándékot, a hozományt vissza kellett adnia, s többé nem nősülhetett meg. A vétlen nő ilyen esetben a válástól számított egy év elteltével újra férjhez mehetett.


Forrás: Sáry Pál Pogány birodalomból keresztény birodalom A Római Birodalom kereszténnyé válása a Codex Theodosianus tükrében