logo

XVII Sextilis AD

Az állam fellépése az eretnekekkel szemben

Az eretnekség állami szankcionálásával kapcsolatban mindenekelőtt az alábbi császári rendelkezéseket kell kiemelnünk:

• Arcadius 395 szeptemberében azt írta Asia proconsulának, hogy eretnekeknek (haeretici) kell tekinteni mindazokat, akikről kiderül, hogy akár a legcsekélyebb jelentőségű kérdésben is eltérnek a katolikus vallás tanításától (véleményétől és tatjától): „haereticorum. vocabulo continentur..., qui vel levi argumento indicio catholicae religionis et tramite detecti fuerint deviare. "

• A szakadáiok (schismatici) általában egy megítélés alá estek az eretnekekkel, már csak azért is, mert a legtöbb szakadár gyülekezet idővel eretnekké vált. Honorius 405 februárjában, a donatisták ellen kiadott egyik rendeletében rámutatott arra, hogy eretnekség született a skizmábók „ haeresis ex schismatae nasceretur.

• Szintén Honorius volt az, aki 407 februárjában kinyilvánította, hogy az eretnekség közbűncselekmény (crimen publicum), mert amit az isteni vallás ellen követnek el, azzal mindenkinek sérelmet okoznak: „quia quod in religionem divinam conmiltitur, in omnium fertur iniuriam.


A IV-V. századra a különféle eretnekségek száma igen magasra nőtt. A Codex Theodosianus az alábbi eretnek gyülekezetekről tesz említést:

• aetiánusok (Aeti) radikális ariánusok voltak; az Arius tanait továbbfejlesztő Aetiust követték. Az „Istentelen” melléknevű Aetiust a szíriai Antiochiában szentelték diakónussá. Azt tanította, hogy a Fiú nemcsak, hogy nem egylényegű, de még csak nem is hasonló lényegű az Atyával.

• apollinariánusok vagy apollinaristák (Apollinariani)ai: Apollinarisz laodikeai püspök tanait követték, aki Krisztus emberi természetének teljességét tagadva azt állította, hogy Krisztusban az emberi szellem helyét az isteni Ige (Logosz) foglalta el.

• apotactiták (apotactitae) az encratiták egyik elkülönült csoportját képezték. Elutasították a házasságot és a magántulajdont.

• ariánusok (Arriani): az alexandriai Arius tanait követték, aki Krisztus istenségét tagadva úgy vélte, hogy a Fiú nem egylényegű, hanem csak hasonló lényegű az Atyával.

• audiánusok (Aucliani): szektájukat Audius mezopotámiai szerzetes alapította, aki a bibliai teremtéstörténet szövegét szó szerint értelmezve úgy gondolta, hogy Istennek emberi alakja van (antropomorfizmus). Szigorú aszkéta életet éltek, a hús vétót a katolikusoktól eltérő időpontban ünnepelték.

• borboriánusok (borboriani) gnosztikusok voltak, akik az aszkézist hirdető, rigorista gnósztikus szektákkal szemben az ellenkező végletbe esve az erkölcsi szabadosság irányába hajlottak el. Nem hittek a végítéletben.

• caelicolák (caelicolae) a keresztény tanokat és szertartási elemeket zsidó tanokkal és szertartási elemekkel keverték, vegyítették.

• donatisták (Donatistae) Donatus karthágói szakadat püspökről kapták nevüket. A novatiánusokhoz hasonlóan azt tanították, hogy bűnösök nem lehetnek az egyház tagjai, s úgy vélték, hogy a szentségek hatása a szentség kiszolgáltatójának erkölcsi tisztaságától függ. A hozzájuk csatlakozó katolikusokat újra keresztelték.

• encratiták (encratitae) gnósztikus gyökerű, rigorista tanokat hirdettek. Túlzásba vitték az önsanyargatást, elutasították a házasságot és a magántulajdont, tartózkodtak a hús és a bor fogyasztásától.

• enthusiasták (enthusiasiae) más néven euchilák (euchitae) vagy messaliánusok (tnessaliani) rajongó szektájuk a szerzetesi ideál túlhajtásaként jött létre. Tagadták a szentségek hatóerejét. Azt állították, hogy csak az imádságnak van megszentelő ereje, mely a Szentlélek jelenlétét érzékelhetővé teszi.

• eunomiánusok (Eunomiani) radikális ariánusok voltak; Eunomius tanait követték. Eunomius Aetius tanítványa volt, Küzikosz püspöke lett, de hívei elűzték.

• hydroparastaták (hydroparastatae) - az encratiták egyik önálló csoportját képezték. Olyan szigorúan vették a szesztilalmat, hogy az eucharisztia ünneplésekor is vizet használtak bor helyett.

• macedoniánusok (Macedonian!) más néven pneumatomachusok (pneumatomachi): Makedoniosz konstantinápolyi ariánus püspök tanait követve tagadták a Szentlélek istenségét; a Szentleiket az angyalokhoz hasonló teremtménynek tekintették.

• manicheusok (Manichaei) a perzsa Mani tanrendszerét követték, ami káld, mandeus, buddhista, zsidó, keresztény és gnosztikus tanok keveréke volt. Mani dualista felfogása szerint a Világosság (a Jóság, az Isten) és a Sötétség (a Gonoszság, az anyag) állandó harcban áll egymással. Meggyőződése volt, hogy Buddhához, Zoroaszterhez és Jézushoz hasonlóan őt is a Világosság Atyja küldte a Sötétség hatalmába került emberek kiszabadítására. Mani tanai szerint az ember a megváltást úgy érheti el, ha tartózkodik a szolgai munkától, a hús és a bor fogyasztásától, a káromkodástól és a nemzéstől. A teljes Ószövetséget és az Újszövetség egyes részeit elvetette, és helyettük gnosztikus apokrif iratokat fogadott el.

• marcelliánusok (Marcelliani) Markellosz ankürai püspök követői voltak. Markellosz személytelen erőnek tekintette, tagadva ezáltal a második isteni személy létezését, vagyis Krisztus istenségét.

• marcianisták vagy markioniták (Marcianistae) szektájukat egy Markion nevű gazdag pontoszi hajótulajdonos alapította a II. században, aki a gnosztikus tanok közül átvette a dualizmust, az anyagvilág megvetését és a doketista krisztológiát. A teremtés és a megváltás művét két különböző Istennek tulajdonította: a megváltó Jézus eljövetelének célját abban látta, hogy megszüntesse a teremtő és haragvó ószövetségi Isten műveit. Tagadta a test feltámadását, ellenezte a házasságot és tiltotta a hús fogyasztását. Az Ószövetséget teljes egészében elvetette, hívei kezébe ószövetségellenes, Lukács evangéliumából és Pál apostol leveleiből összeállított evangéliumot adott.

• montanisták (Montanistae), más néven frígek (Phryges), pepyziták (Pepyzitae) vagy tascodrogiták (tascodrogitae) a frígiai Montanosz követői voltak. A pogány Montanosz a 11. század közepén tért keresztény hitr e, s röviddel később rajongó, fanatikus szektát szervezett maga köré. Legfőbb feladatának azt tekintette, hogy a frígiai Pepüzában megalapítsa a Szentlélek országát. Önkívületi állapotaiban a világ közeli végét jósolta, melyre szigorú böjtökkel kell készülni. Az üldözések alatt minden keresztényt a vértanúság lelkes vállalására buzdított. A nőktől megkövetelte, hogy állandóan eltakart arccal járjanak, az özvegyek számára megtiltotta, hogy újabb házasságot kössenek. Tiltotta a tudománnyal és a művészetekkel való foglalkozást, a színházlátogatást és a katonáskodást. A legsúlyosabb bűnök (hittagadás, gyilkosság, házasságtörés) vonatkozásában tagadta az egyház bűnbocsátó hatalmát. Követőit tascodrogitáknak is nevezték, mert állandó önfegyelmezésük jelzésére mutatóujjukat orrukon tartották.

• nesztoriánusok (Nestoriani) Nesztoriosz konstantinápolyi pátriárka tanítását követték. Nesztoriosz élesen elválasztotta egymástól Krisztus isteni és emberi természetét, s úgy vélte, hogy Máriát az Istenszülő (Theotokosz.) cím helyett csak a Krisztusszülő (Khrisztotokosz) cím illeti meg.

• novatiánusok (Novatiani) más néven protopaschiták (protopaschitae) vagy sabbatiánusok (Sabbatiani) 251-ben ellen-pápává választott Novati anus követői voltak. Azt tanították, hogy aki megkeresztelkedése után súlyos bűnt követ el, többé nem lehet az egyház tagja. A legsúlyosabb bűnök esetében a montanistákhoz hasonlóan nem ismerték el az egyház bűnbocsátó hatalmát. Mivel a katolikus egyházat bűnösök által megfertőzött közösségnek tekintették, a hozzájuk csatlakozó katolikusokat újra megkeresztelték. Az özvegyeknek megtiltották, hogy újra megházasodjanak. Mivel a húsvétot a katolikusoknál korábban, a zsidókkal azonos időpontban ünnepelték, helyenként protopaschitáknak hívták magukat. Egyik püspökük, a zsidó vallásról keresztény hitre tért Szabbatiosz nevéről sabbatiánusoknak is neveztek őket.

• pauliánusok (Pauliani) Szamoszatai Pál tanait követték. Pál a II. század derekán Antiochia püspökeként azt tanította, hogy Krisztus csak ember volt, akit azonban a benne lakó Lagosz, vagyis isteni bölcsesség megszentelt, s méltóvá lelt az isteni névre. A Logoszhoz hasonlóan a Szentjeiket is csupán személytelen isteni erőnek tekintette, s nem isteni személynek.

• photiniánusok (Photinianif: Phótinosz szirmiumi püspök követőiként tagadták Krisztus istenségét. Phótinosz az ankürai Markellösz tanítványa volt. A Logoszt Markelloszhoz és Szamoszatai Pálhoz hasonlóan személytelen isteni erőnek tekintette.

• priscillianisták (PriscilUanistae) a 385-ben Trierben kivégzett Priscillianus avilai püspök követői voltak. A rajongó, fanatikus, rigorista mozgalom tagjai vasárnap is böjtöltek és hitelesként tiszteltek számos apokrif iratot.

• saccophorusok (saccophori): az encratiták egyik önállóvá vált csoportját képezték; aszkézisük jeleként zsákruhában jártak.

• valentiniánusok (Valentiniani): a II. század közepén Rómában működő alexandriai Valentinosz gnósztikus prédikátor tanait követték. A különböző keleti vallások, a görög filozófia és a hellén miszticizmus elemeinek keveredéséből, vallási szinkretizmusából kialakuló gnoszticizmus legfőbb tanítása a metafizikai dualizmus volt: két ellentétes ősprincípiumot különböztettek meg, az abszolút Szellemet, vagyis az Istent, aki maga a Jóság és a Fény, s az Anyagot, amiből minden Rossz és Sötétség származik. A gnosztikusok szerint Krisztusnak nem volt valóságos teste, krisztológiájuk tehát dokétista volt.


A katolikus császárok a hit tisztasága és az egyház egységének védelme érdekében elsősorban a hitélet, a vallásgyakorlás körében korlátozták az eretnekek jogait. Rendeleteikben megtiltották az eretnekeknek, hogy

• összegyűljenek,
• szertartásokat végezzenek,
• tanaikat akár szóban, akár írásban terjesszék,
• oltárt emeljenek,
• templomot építsenek,
• a katolikusoktól eltérő időpontban ünnepeljék a húsvétot,
• már megkeresztelt személyeket újra megkereszteljenek,
• magukat püspöknek mondják vagy az egyházi rend bármely fokozatát bitorolják,
• bárkit püspökké vagy pappá szenteljenek vagy egyéb klerikussá ordináljanak.


A császári utasításoknak nem engedelmeskedő eretnekeket az alábbi szankciók érték:

• Halálbüntetés. E végső szankcióval viszonylag ritkán sújtottak eretnekeket. I. Theodosius 382 márciusában az encratitákat, a saccophorusokat és a hydroparastatákat a legsúlyosabb büntetéssel (summum supplicium) rendelte büntetni, ami egyértelműen halálbüntetést jelentett. II. Valentinianus 388 júniusában úgy rendelkezett, hogy az eretnekekre (valószínűleg az ariánusokra) a legszigorúbb büntetést (severissimum supplicium) szabják ki, Honorius pedig 399 májusában azt az utasítást adta Róma praefectusának, hogy a manicheusokat a legszigorúbb büntetésben (severissima emendatio) részesítsék. A severissimum supplicium, ill. a severissima emendatio a summum suppliciumhoz hasonlóan feltehetőleg szintén halálbüntetést jelentett. Honorius két későbbi - 410, ill. 415 augusztusában kiadott rendelete értelmében a gyülekezési tilalmat továbbra is megszegő eretnekeknek vagyonukkal és vérükkel (poena et proscriptionis et sanguinis) kellett felelniük tettükért. Valószínűleg a poena sanguinis kifejezés is halálbüntetést jelentett.

• Kiutasítás, ill. száműzés. Az eretnekeket vagy legalábbis azok klerikusaikat sok esetben kiutasították a városokból (különösen a két fővárosból) és a falvakból. A száműzés általában meghatározott helyekre történt.

• Lakhelyelhagyási tilalom. A városokból való kiutasítás esetenként lakhelyelhagyási tilalommal társult: az eretnekeknek vissza kellett térniük arra a vidékre, ahol születtek, s azt nem hagyhatták el, nem mehettek más városokba.

• Testi büntetés. Honorius egyik rendelete értelmében az eretnek rabszolgákat és colonusokat meg kellett ostorozni. Az ostorozást mellékbüntetésként is alkalmazták, száműzés mellett.

• Pénzbüntetés. E szankció főés (száműzés mellett) mellékbüntetésként egyaránt kiszabható volt az eretnekekkel szemben. Honorius 412 januárjában a donatisták vonatkozásában a kiszabandó büntetés összegét az elkövetők társadalmi rangja (illustres spectabiles senatores clarissimi sacerdotales principales decuriones negotiatores plebei circumcelliones) szerint határozta meg. Hasonlóképpen rendelkezett a császár egy későbbi rendeletében is. Egyes rendeletek értelmében csak az eretnekek tanítóit (doctores), ill. klerikusait kellett pénzbüntetéssel sújtani.

• Vagyonelkobzás. A pénzbüntetéshez hasonlóan e szankció is alkalmazható volt az eretnekekkel szemben főés (halálbüntetés vagy száműzés mellett) mellékbüntetésként egyaránt. Honorius teljes vagyonelkobzással rendelte büntetni azokat, akiket a pénzbüntetés nem javított meg. A császár a donatisták közül nem kobozta el azoknak a vagyonát, akiknek a gyermekei katolikusok voltak: ilyen esetekben az apai vagyon a gyermekekre szállt. A vagyonelkobzás részleges is lehetett: szintén Honorius rendelkezett úgy, hogy az eretnek cofonwsokatpeculium.uk 1/3-ának elkobzásával büntessék.

• Becsületcsökkenés. Az eretnekeket becstelen (infamis), ill. tanúképtelen (intestabilis) személyekké nyilvánították.

• A hivatal viselési képesség (facultas militandi) elvesztése. Az eretnekeket kizárták a közhivatalokból, különösen a kancelláriai hivatalokból (serínia), az államrendőrség (agentes in rebus) és a palotaőrség tagjainak (palatini) köréből. A súlyos közterhek közé tartozó hivatali állások azonban kivételt képeztek, így a városi tanácsosi (curíalisi) és a helytartók melletti cohortalisi szolgálatot az eretnekeknek is teljesíteniük kellett.

• A végrendelkezési és a végrendeleti öröklési képesség (testamenti factio activa, ill. passiva) elvesztése. Az eretnekek végrendelete érvénytelennek minősült, s az eretnekek semmit sem örökölhettek mások végrendelete alapján. Az eunomiánusok helyzete sokszor
változott: hol elvesztették, hol visszaszerezték végrendelkezési és végrendeleti öröklési képességüket. Az eretnekek hagyatékát kizárólag a törvényes örököseik szerezhették meg, törvényes örökös hiányában a hagyaték a kincstárra szállt. A végrendeleti úton eretnekekre hagyott vagyontárgyakra szintén a kincstár tarthatott igényt.

• A törvényes öröklési képesség (facultas ab intestato succedendi passiva) elvesztése. Egyes ereinek szekták tagjai semmilyen alapon, tehát törvényes öröklés útján sem örökölhettek.

• Ajándékozási és ajándék útján való vagyonszerzési képesség elvesztése. Az eretnekek számos rendelet értelmében nem adhattak másoknak, s nem is kaphattak másoktól ajándékot.A tilalom ellenére adott, ill. kapott ajándékok a kincstárat illették meg.

• Szerződéskötési képesség (facultas contrahendi) elvesztése. Honorius rendeletéi értelmében az eretnekek sem adásvételi, sem egyéb szerződést nem köthettek.

• A gyülekezőhelyül szolgáló ingatlanok elkobzása. Azokat a templomokat, házakat, telkeket, ahol az eretnekek összegyűltek, s szer-tartásaikat végezték, elkobozták az állam vagy a katolikus egyház javára. A magántulajdonban álló ingatlanok elkobzásától csak akkor tekintettek el, ha annak tulajdonosa nem tudott az eretnekek gyűléséről. Ilyen esetekben az ingatlan bérlőjét vagy intézőjét büntették meg (pénzbüntetéssel, testi büntetéssel, száműzéssel, bányamunkára ítéléssel vagy akár halálbüntetéssel), ha ő adott engedélyt az eretnekeknek az ingatlan használatára.

• Az eretnek tanokat tartalmazó könyvek elkobzása. Arcadius 398 márciusában elrendelte, hogy az eretnekek tanítását tartalmazó könyveket (codices) égessék el a helytartók felügyelete mellett. Azokat, akik ilyen könyveket rejtegettek, főbenjáró büntetéssel kellett sújtani. II. Theodosius 435 augusztusában megtiltotta Nesztoriosz könyveinek birtoklását, olvasását, másolását: e könyveket össze kellett gyűjteni és nyilvánosan el kellett égetni.

Végül az eretnekség szankcionálásával kapcsolatban érdemes kiemelni néhány további sajátosságot:

• 1. Theodosius két rendeletében is kimondta, hogy a gyülekezési tilalmat megszegő eretnekeket (manicheusokat, encratitákat, apotactitákat, hydroparastatákat és saccophorusokat) időbeli korlát nélkül felelősségre lehet vonni. E bűncselekmény tehát nem évült el.

• Egyes szankciókat visszaható hatállyal alkalmaztak az eretnekekkel szemben. I. Theodosius 381 májusában a manicheusokat, két évvel később pedig az eunomiánusokat visszaható hatállyal fosztotta meg végrendelkezési és végrendeleti öröklési képességüktől.

• Honorius egyik 412 januárjában kiadott rendelete értelmében a katolikus gazdák eretnekké vált rabszolgáikat, ill. colonusaikat kötelesek voltak megfenyíteni és a katolikus hitre visszatéríteni, ellenkező esetben az eretnekekhez hasonlóan nekik is pénzbüntetést kellett fizetniük, katolikus hitük ellenére. A rabszolgatartókat és a colonusokkal rendelkező gazdákat tehát felelősségre lehetett vonni, ha eretnekekké vált rabszolgáik, ill. colonusaik nem tértek vissza a katolikus hitre.
A rabszolgák vallási bűntettéért való tulajdonosi felelősség érdekes alakzatával Arcadius egyik rendeletében is találkozhatunk. A keletrómai császár 404 szeptemberében súlyos pénzbüntetéssel rendelte büntetni azokat a konstantinápolyi rabszolgatartókat, akiknek a rabszolgái a betiltott vallási gyűléseken megjelentek (CTh 16,4,5).

• Honorius 407 novemberében kimondta, hogy azok az eretnekek, akik katolikus hitvallást tesznek, megszabadulnak az eretnekség bűnétől. A katolikus hitre való áttérés tehát az eretnekek esetében büntethetőséget megszüntető oknak minősült. Egyes rendeletek bizonyos határidőt szabtak az eretnekeknek a katolikus hitre való áttérésre. Honorius 409 áprilisában egyéves határidőt biztosított a caelicoláknak arra, hogy visszatérjenek a katolikus egyház közösségébe; azok, akik e császári parancsnak nem engedelmeskedtek, az eretnekeket sújtó rendeletek hatálya alá estek.
Az eretnekekhez hasonlóan a szakadárok is mentesülhettek a felelősségre vonás alól, ha visszatértek a katolikusokkal való egységre. III. Valentinianus 425 nyarán úgy rendelkezett, hogy azokat a szakadárokat (valószínűleg a novatiánusokat), akik húsz napon belül nem térnek vissza a pápával való egységre, utasítsák ki Rómából.

• Az eretnekség körében számos rendelet büntetni rendelte a bűnpártolást: szigorú büntetésben részesültek, akik az eretnekeket elrejtették a hatóság elől.

• Számos constitutio büntetni rendelte azokat a helytartókat, hivatal-szolgákat, városi tanácsosokat, városvédőket (defensores), akik nem hajtották végre az eretnekekkel szemben hozott rendeleteket.

Forrás: Sáry Pál Pogány birodalomból keresztény birodalom A Római Birodalom kereszténnyé válása a Codex Theodosianus tükrében