logo

XI December AD

A katolikus hit államvallássá nyilvánítása

Constantinus megtérését követően az egyház egységének védelmét tekintette egyik legfontosabb feladatának. Miután határozott lépéseket tett a donatista szakadás felszámolása érdekében, egyetemes zsinatot hívott össze Nikaiába az Arius által okozott viszály megszüntetése céljából. A császár a kereszténység egységét sokáig a katolikusok támogatásával kívánta biztosítani.
326 szeptemberében Oriens dioecesis vicariusának figyelmét felhívta arra, hogy a vallási tekintetből adott privilégiumok (privilegia, quae contemplatione religionis indulta sunt) kizárólag a katolikus vallás tisztelőit (catholicae legis observatores) illetik meg, az eretnekeket (haeretici) és a szakadárokat (schismatici) nem. Uralkodásának vége felé azonban a császár egyre inkább az ariánusok befolyása alá került.
Constantinus fiainak uralkodása idején a katolikus-ariánus vita nagyban hozzájárult a birodalom keleti és nyugati része közötti ellentetek elmélyüléséhez. Míg ugyanis a Keleten uralkodó II. Constantius ariánus volt, II. Constantinus és Constans, Nyugat urai, a katolikusokat támogatták. Amikor Constantiusnak sikerült az egyeduralmat megszereznie, az ariánusok döntő politikai fölénybe kerültek. Miután a katolikus ellenzéket erőszakkal letörték, a 359-ben tartott egyházi zsinatok császári nyomásra Keleten és Nyugaton egyaránt ariánus hitvallást fogadtak el.

Az aposztata Iulianus nevéhez fűződő pogány reakció bukása és a katolikus Iovianus rövid egyeduralma után a keleti és a nyugati területek újra ellentétes hitvallást képviselő uralkodók kezébe kerültek: míg a birodalom keleti felét irányító Valens az ariánusok közé tartozott, a Nyugaton uralkodó I. Valentinianus és utódja, Gratianus a nikaiai hitvalláshoz tartotta magát. Amikor Valens halálát követően I. Theodosius személyében a keleti birodalomfél élére is katolikus uralkodó került, az arianizmus egy időre elveszítette politikai támaszát.

Theodosius thesszalonikéi tartózkodása idején, 380. február 27-én bocsátotta ki a híres „Cunctos populos" kezdetű rendeletét, mely a következőképpen szólt: „Megparancsoljuk, hogy mindazok a népek, amelyek a mi kegyelmes kormányzatunk uralma alatt állanak, abban a vallásban éljenek, amelyet a hagyomány szerint Szent Péter apostol adott át Róma népének, s amely azóta is töretlenül él napjainkig: az a hitvallás ez, amelyet Damasus pápa és Péter, Alexandria püspöke, az apostoli szentségű férfiú is helyesnek tart. Tehát: mindenkinek hinnie kell az apostoli hitvallás és az evangéliumi tanítás értelmében az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek egységesen isteni voltát, egyenrangú méltóságát és szent hármasságát. Meghagyjuk, hogy akik ezt a hitvallást követik, a katolikus keresztények nevét (Christianorum catholicorum nomen) viselhetik, a többiek azonban, akiket eszteleneknek és őrülteknek ítélünk, az eretnek hitvallásuknak megfelelő gyalázatos nevet viseljék, gyülekezeteik nem nevezhetik magukat ecclesióknak és egyelőre az isteni bosszúnak adjuk át őket, de majd, amidőn isteni sugallatból erre utasítást kapunk, magunk is gondoskodunk megbüntetésükről.

A császár tehát az ariánusokkal szemben egyértelműen a katolikusok oldalára állt, s a római pápa és az alexandriai pátriárka által képviselt katolikus hitet kötelező államvallássá nyilvánította. A Krisztus istenségét tagadó ariánus tanokkal szemben kiemelte az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyenlő isteni voltát, s előre jelezte, hogy szigorúan fel fog lépni a katolikus hitvallást elutasító eretnekek ellen. Amint NOETHLTCHS rámutat, e constitutio volt az első olyan császári rendelet, mely meghatározta az ortodoxia, vagyis az igaz hit kritériumait ahogy azt többek között COLEM AN-NORTON írja, a Római Birodalomban működő katolikus egyház (Church in the Empire) c rendelet által vált a Római Birodalom hivatalos egyházává (Church of the Empire), röviden birodalmi egyházzá.
A birodalom alattvalói számára a római állammal szembeni engedelmesség ettől kezdve magában foglalta a katolikus egyházzal szembeni engedelmességet is. A rendelet joggal nevezhető az európai történelem egyik legjelentősebb dokumentumának. A constitutio kiemelkedő jelentőségét többek között az is jelzi, hogy másfél évszázaddal később Iustinianus kodifikátorai a császári rendeletek újra-kodifikálása során e rendeletet helyezték el a Codex iustinianus legelejére.
A császár másnap újabb rend eletet adott ki, melyben szentségtöréssé (sacrilegium), tehát közüldözés alá eső súlyos bűntetté nyilvánította az „isteni törvény” (divina lex), vagyis a katolikus vallás szentségének (sanctitas) megsértését. A rendelet szerint e bűntettet nem csak szándékosan, hanem tudatlanságból és hanyagságból is el lehetett követni, ami a büntetőjogi felelősség határait jelentősen ki-szélesítette.

A következő évben Theodosius az egyházon belül még mindig meglévő feszültségek feloldása céljából egyetemes zsinatot hívott össze Konstantinápolyba. A 381 májusától júliusáig ülésező zsinat megerősítette a nikaiai hitvallást, s az arianizmus mellett a Szentlélek istenségét tagadó egyéb eretnekségeket is elítélte. A zsinat üléseit követően, 381. július 30-án a császár azt az utasítást küldte Asia tartomány proconsulítnak, hogy minden keresztény templomot adjanak át azoknak a püspököknek, akik a Szentháromságról helyesen vélekedve az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyenlő méltóságát vallják, s akik egységben vannak a katolikus hit legelismertebb keleti védelmezőivel: Nektáriosz konstantinápolyi, Timotheosz alexandriai, Pelagiosz laodikeai, Diodórosz tarszoszi, Amphilokhiosz ikonioni, Optimosz antiochiai (piszidiai), Helladiosz kaiszareai, Otréiosz melitinéi, Gergely nüsszai, Terenniosz szkítiai és Marmariosz markianopoliszi püspökkel. A rendelet végén a császár a lényeget kiemelve egyértelműen parancsba adta, hogy az eretnekeket űzzék ki az általuk elfoglalt templomokból, s e templomokat adják át a katolikusoknak.

I. Valentinianus halálát követően a császár özvegyének, az ariánus Iustinának a támogatásával az ariánusok egy rövid időre újra megerősödtek a birodalom nyugati felében. 386 januárjában az ekkor még kiskorú II. Valentinianus egyértelműen anyja hatására elismerte az ariánusok gyülekezési jogát, és az ariánus gyülekezetek ellen irányúló fellépést mint az egyház békéjét megzavaró magatartást ha-lállal rendelte büntetni. E rendelet azonban csak két és fél évig maradt hatályban. 387-ben ugyanis a trónbitorló Magnus Maximus támadást indított Itália ellen. Valentinianus Theodosius segítségét kérte, aki a kérést teljesítve legyőzte a trónbitorló seregét. Valentinianus cserébe felhagyott ariánusbarát politikájával, és az eretnekeket támogató rendeletét 388 júniusában visszavonta. Az eretnekek helyzetének e változására Theodosius is utalt egy röviddel később kiadott rendeletében, melyben elutasította az ariánusok szabad vallásgyakorlás iránti kérelmét.
A vallási viták elkerülése, az egyház belső nyugalmának megóvása érdekében Theodosius további rendeleteket alkotott. 388 júniusában büntetni rendelte azokat, akik a nyilvánosság előtt fejtegettek vallási kérdéseket. Négy évvel később Egyiptom praefectusát arra utasította, hogy küldjék száműzetésbe azokat, akik megzavarják a katolikus hitet és a katolikus híveket.

A későbbi császárok folytatták Theodosius valláspolitikai irányvonalát. Honorius 405 februárjában az eretnekeket elítélve a katolikus vallás egységes követésére szólította fel alattvalóit: „un a sit catholica veneratio”. Egy hónappal később a nyugatrómai uralkodó a vallási egységről szóló előbbi rendeletére (edictum de unitate) utalva újból előírta, hogy mindenki vallja az egy igaz katolikus hitet (una et vera fides catholica).


Forrás: Sáry Pál Pogány birodalomból keresztény birodalom A Római Birodalom kereszténnyé válása a Codex Theodosianus tükrében