logo

XVII September AD

Vég és kezdet - Úton Európába

Sem 476, sem 565 nem jelentette mindennek a végét, hogy Hanno Buddenbrook határozott záró vonására visszatérjünk, amelyet a „bonyolult genealógia” aláhúzott -, még utána is „jött valami”, még mindig kapcsolódtak események a múlthoz, és az összekötő vonalakat tovább húzták. Ám mégis: e két dátum sokkal egyértelműbb cezúrát jelöl, sokkal mélyebb értelemben vett vég és kezdőpontot, mint ahogyan azt például a 284-es évről állíthatnánk. Bár visszatekintve a 284-es év is cezúrának számít, ugyanis attól fogva nagy reformok és újítások indultak el, kísérletek (tetrarchia) buktak meg, és egy jelentős fordulat ment végbe (a kereszténység javára).
Alapjaiban azonban Diocletianus és Constantinus után is az maradt az Imperium Romanum, ami előtte még a 3. század birodalmi válság alatt is volt: egy egyértelmű határokkal körülírható, belülről legalábbis viszonylag stabil képződmény, amely az ókori hagyományokon és elsősorban az antik civilizáció lényegén, a városon és annak önigazgatásán alapszik, fölötte egy ideológiailag túlmagasztalt császársággal, amely valójában a katonai hatalomra és a seregek beleegyezésére épült. Még az infrastruktúra is messzemenőkig működőképesnek bizonyult (elsősorban a 4. században), továbbra is fennállt egy óriási, financiálisan viszonylag egységes gazdasági térség, ahol a kézművességet, a kereskedelmet és a termelést nem folyamatos hanyatlás jellemezte, hanem az egyes régiókban (pl. Észak-Afrikában a 4. században) kifejezett virágzás.

A 4. század végétől kezdve (legkésőbb I. Theodosius 395ös halálát követően) mégis egyre inkább megmutatkoztak a krízis jelei, melyek az azt követő évtizedekben hanyatlási tendenciává sűrűsödtek össze. A kutatók évszázadok óta vitatkoznak a hanyatlás egyes jelenségeinek megfelelő megítéléséről és magyarázatáról, valamint okairól. Alexander Demandt, aki alapos és tudománytörténetileg szórakoztató kutatásai során számba vette, mivel magyarázzák a késő ókortól kezdve Róma bukásának okait, nem kevesebb, mint 200 értelmezést szedett össze. Az egyes tényezők osztályozása és értékelése során néhány olyan magyarázattípus kristályosodott ki, amelyek alapján arra az összességében nemigen meglepő következtetésre juthatunk, hogy a Római Birodalom bukását belső és külső fejlemények egyaránt okozták.
A birodalom belsejében különböző szinteken olyan bomlási folyamatok figyelhetők meg, amelyeket nem utolsósorban a vallási konfliktusok gerjesztettek és éleztek ki. A római (és görög) hagyomány összetartó ereje folyamatosan csökkent, és ez nem utolsósorban azzal függ össze, hogy a rómaiak képtelenek voltak a birodalomba benyomuló számos nem római befogadására és integrációjára. Nyilvánvalóan semmi kétség nem férhet ahhoz, hogy a gótok, frankok, vandálok, hunok és más népcsoportok vándorlásai, amelyek gyakorisága és intenzitása egyaránt megjósolhatatlan és irányíthatatlan volt, miközben katonai átütő erejük folytonosan növekedett, alapvetően hozzájárultak az egész válság elmélyüléséhez.

Mindezen megfontolások és a megfontolhatatlan elemek dacára persze azért megengedhető, sőt szükséges (mi több, gyümölcsöző is), hogy látószögünket ne szűkítsük be a bukásra és az összeomlásra, hanem tekintetünket az utóhatásokra és a folytonosságra is ráirányítsuk, minthogy sosincs a történelemben zérus pont, így 476 sem volt az.
Mai perspektívánkból nézve az ókor hatástörténetének vizsgálata egyet jelent saját európai előzményünk keresésével, hiszen az emberi élet és gondolkodás szinte minden területén fellelhetők olyan vonalak és nyomok, amelyek az ókor virágkorától a késő ókoron át a középkorba és az újkorba vezetnek. Ebben a folyamatban a keresztény Európa volt a hagyomány őrzésének legfontosabb színtere.

Még a 19. és 20. század nyelvében és építészetében, irodalmában és művészetében, filozófiájában és államelméletében is mindenütt érvényes a kijelentés, hogy „az ókor mindenütt ott van”. A közvetítés, átadás és továbbélés szempontjából meghatározó jelentőségű volt a keresztény egyház. A pápaság intézménye mindmáig Róma püspökének a „világ első városának” egyházi fejeként és Szent Péter utódjaként a késő ókorban gyökerező kiemelt szerepén alapul.
Már az 5. és 6. század átmeneti időszakában is számos késő ókori, sokféle tekintetben politikai, társadalmi és kulturális hatalomnak számító püspök tette lehetővé az ókori (városi) civilizáció tovább élését, különösen Dél-Galliában, Burgundiában és Provence-ban, és a középkori kolostorok könyvtáraiban, mint ahogyan a sacerdotium és az imperium közötti feszültségekkel teli, évszázadokon át tartó konfliktusban is tovább élt az ókor.

Az antik múlt letagadhatatlan jelenlétét a mai európaiak számára a települések folytonossága testesíti meg legszembeötlőbb módon. Nemcsak az épületmaradványok, hanem a települések elrendezése és városaink úthálózata is gyakran közvetlenül az ókori struktúrákig nyúlik vissza, s a névadásban is nyomon követhetők ezek a vonalak. Így jött létre, hogy a nevesebb példáktól eltekintsünk, a középkori Xanten egy késő ókori temető (ad sanctos, azaz „a szenteknél”) körzetében. A szó legszorosabb értelmében véve, mind anyagi, mind szellemi tekintetben az ókor alapjain élünk. Különösen igaz ez az európai jogállamra, amely a római jog kialakulása és kodifikációja nélkül elképzelhetetlen volna.

Még sok területen folytathatnánk az ókor nyomainak keresését az európai legújabb korban, és kétségkívül gazdag eredménnyel járnánk. Meglehet, hogy ki-ki álláspontjától és érdekeitől függően más és más választ ad eltérő hangsúllyal arra a minden generáció által újból felteendő kérdésre, hogy mi lenne Európa a klasszikus ókor nélkül, ám egyben valamennyi válasz óhatatlanul meg kell egyezzék: az ókor nélkül Európa „nem lenne az, ami lett” (Alexander Demandt).


Forrás: Hartwin Brant: Az ókor alkonya A kései Római Birodalom története