logo

XVII September AD

A késő ókor, mint kései és korai időszak

A „késő” szóhoz kapcsolódó jelentés egy időkontingens közelgő végének képzetét kelti: a korai és a virágzó idők már elmúltak, a hanyatlás, a gyengülés és a közelgő alkony pedig egy nap, egy élet vagy egy korszak hamarosan bekövetkező lezárulását jelzi. Thomas Mann A Buddenbrook-ház című művében, amelynek „Egy család hanyatlása” az alcíme, egy napon Hanno, a família kései sarja a családtörténeti papírokat bújva „szemét még egyszer végig járatta az egész bonyolult genealógián” azután „az aranytollal szép, rendes kettős vonást húzott végig az egész papíron” Amikor az apja nyersen kérdőre vonja, Hanno csak hebeg: „Azt hittem... azt hittem... nem jön több utána.” (Lányi Viktor ford.).
Bár a regény cselekménye (és a család története) itt még nem ér véget, a kis későn szülöttnek egyfajta mélyebb értelemben mégis igaza van: tulajdonképpen nem következett utána már semmi, a családdal együtt egy korszak is a végéhez érkezett.

Azóta, hogy Jacob Burckhardt a 19. század közepén „Nagy Konstantin kora” című művében késő ókori időkről beszélt, a tudományban már meghonosodott a késő ókor fogalma, méghozzá az imént említett mögöttes jelentéssel: persze hogy „jött még valami” eseménytörténeti szempontból a római császárkor aranykora után, de vajon ez valóban „valami” volt a szó igazi értelmében véve?
A 300 és 6001 között eltelt századok nem inkább csak késő őszi lecsengését jelentették egy közel ezeréves, virágzó időszaknak, illetve a középkor sötét időszakának nyitányát, amelyet csak sok évszázaddal később csatolnak majd ismét az ókor aranykorához?

Ez a felfogás az ókortörténetben már a 19. században mintegy kanonizált formát öltött: úgy vélték, Diocletianus császár (284-305) az abszolutisztikus dominátus-rendszert megalapítva szakított a római principátus hagyományaival és magának csaknem istenhez hasonló szerepet vindikált, utódai pedig az egyre féktelenebbé váló udvari pompa mögött sáncolták el magukat és mindinkább elszakadtak az államélet és a társadalom eseményeitől, miközben a társadalmat fokozódó bürokratizálódás és megmerevedés jellemezte. A belső gyengeség szükségszerűen együtt járt a külső ellenálló képesség és a katonai erő meggyengülésével, ami elősegítette, majd megpecsételte az Imperium Romanum széthullását.
A tudományban sokáig ez a fajta szemléletmód uralkodott, és csak az utóbbi évtizedekben szorult háttérbe a Diocletianus és lustinianus (527-565) uralkodása közötti idők politikáját, hatalmi, társadalmi és gazdasági viszonyait, valamint kultúráját és vallási életét feldolgozó számos kutatás eredményeképpen.

A késő ókor immár önmagában is megálló kornak számít, amely egyfelől rendelkezik a sajátosan ókori ismertetőjegyekkel, másfelől azonban elsősorban a keresztény egyház kiépülésének és az állam, a társadalom és a szellemi élet kereszténnyé válásának köszönhetően megteremtette a középkor fontos szerkezeti előfeltételeit.
A középkorral és bizantológiával foglalkozó szakemberek e korszakot időnként protobizáncinak is nevezik, sőt (az 5. századra való tekintettel) még kora középkorinak is, és átmeneti jellegét hangsúlyozzák. Valójában a késő ókornak a Janus-arcúság a szembeszökő jellegzetessége: a régi átalakul, néhány elem eltűnik vagy hozzáadódik, miközben valami új keletkezik. A folytonosság és annak hiánya egyszerre van jelen az ókor vége egyben valaminek kezdetét is jelenti.


Forrás: Hartwin Brant: Az ókor alkonya A kései Római Birodalom története