logo

V December AD

A Római Birodalom hanyatlása és kettészakadása

Diocletianus és Constantinus szervezőmunkája és újításai felszámolták a belső anarchiát, újra megszilárdították a császári hatalmat. A birodalom fő problémáját a kívülről érkező, barbár támadások jelentették: ezek ellen a szervezett, szigorúan hierarchikus és központosított állam óriásira duzzasztott, mintegy félmillió főt számláló hadsereggel védekezett. A hadsereg eltartásának roppant költségeit aprólékosan kidolgozott, az egész lakosságot sújtó adórendszer segítségével lehetett csak előteremteni. A dominátus államának erőszakos kiépítése a következő évtizedek és évszázadok történéseit figyelembe véve csak tüneti kezelésnek bizonyult, ráadásul még óriási áldozatokkal is járt. Az új adórendszer ideiglenesen képes volt ugyan biztosítani a hadsereg és a császári bürokrácia költségeit, de végleg tönkretette a kisbirtokos parasztságot és a kisműhely-tulajdonosokat. A nagybirtokon pedig felgyorsította a szabad bérlők röghöz kötését.
A hadsereg egyre inkább barbárokból – elsősorban germánokból – toborzódott, és így végképp elszakadt attól a társadalomtól, amelyet védeni volt hivatott. Tisztjei is egyre inkább a germán előkelők soraiból kerültek ki: ezek a legmagasabb rangokig emelkedtek, a császártól kapott vezető tisztségeik révén a birodalom legbefolyásosabb személyei lettek, de sem neveltetésükben, sem eszményeikben, sem műveltségükben nem kapcsolódtak a birodalmat létrehozó Rómához és a római társadalom régi arisztokrata csoportjaihoz.

A társadalomtól mindazonáltal nemcsak a hadsereg, hanem maga az állam is elszakadt. A katonai és a polgári közigazgatás végleg elvált egymástól, a hadsereget és a hivatalnokok egyre népesebb csoportját leszámítva az állam már egyetlen réteg érdekeit sem képviselte, és a század második felétől már annak a feladatának is egyre nehezebb volt megfelelnie, hogy védelmet biztosítson a külső támadásokkal szemben.
378-ban Hadrianopolisnál – Konstantinápolytól nem is olyan messze – a germánok egyik törzse, a nyugati gótok megsemmisítő vereséget mértek a rómaiakra, maga a császár is elesett. Az új császárnak, Theodosiusnak (379-395) sikerült ugyan úrrá lenni a katonai és politikai válságon, de ennek rendkívül nagy ára volt: a nyugati gótokat – más néven vizigótokat – foederatiként (szövetségesként) telepítette le a birodalom területén, földet, zsoldot, adómentességet és autonómiát adva nekik. Ez utóbbi azt jelentette, hogy saját vezetőik irányítása alatt és saját törvényeik szerint, függetlenül élhettek – mint állam az államban.

Az újfajta császári hatalom, a dominótus megváltoztatta a vezető rétegek összetételét: ha valakinek az államban elfoglalt helyét kívánjuk meghatározni, már nem annyira a rendhez – a senatori vagy lovagi rendhez – való tartozás, hanem a császári hivatali vagy katonai apparátusban betöltött szerep a döntő tényező. A lovagi rend, amely a 2. század császárai alatt egyre nagyobb szerepet kapott az állam irányításában, és már megelőzni látszott a senatori rendet, Diocletianus és Constantinus reformjai nyomán eltűnt: a dominótusnak nem volt szüksége rendekre.
A senatori cím megmaradt ugyan, de megkapta mindenki, aki a császári apparátusban elég magasra emelkedett, a senatus így felduzzadt és vegyesebb összetételű lett, aminek következtében megszünt mint önállóan fellépő és saját érdekeit érvényesítő csoport. Constantinus az új fővárosban, Constantinopolisban létrehozott egy új, a rómaival egyenértékű senatust. Ez csak még jobban megosztotta a dominótus arisztokráciáját, amelynek meglévő hatalmát több más tényező is aláásta: például a keresztények és pogányok közti ellentét. Ugyanígy érdekellentét volt a senatori rangjukat már hosszú ideje birtokló, régi családok tagjai és a parvenük (a gazdasági, politikai hatalomba újonnan bekerültek) között is. Ennek a frissen feltörekvőkből álló rétegnek a legsikeresebb és legfurcsább képviselői a germán tisztekből senatorrá emelt katonák voltak.

Régebben a római hatalomnak birodalom szerte erős támasza volt a városok – municipiumok és coloniák – vezető rétege; ha ennek nagyobb része nem tudott is felemelkedni a lovagi vagy senatori rendbe, mégis önálló, vagyonos réteget alkotott.
A városok és a közigazgatásilag hozzájuk tartozó területek irányítása, az adók beszedése, a középületek emelése egyaránt erre a rétegre hárult. Ez egyrészt megtiszteltetést jelentett, amely tekintélyükből és vagyonukból fakadt, de egyszersmind pénzt és időt igénylő kötelesség is volt. A dominótus idejére pedig mindebből már csak a kellemetlen kötelesség maradt: a városoknak ez a vezető rétege felelt – vagyonával is – a város körzetébe tartozó útszakaszok és védművek karbantartásáért, valamint az egész város működtetéséért; a növekvő terhekért „cserébe” önállósága elvesztését, növekvő ellenőrzést és állami gyámkodást kapott.

A társadalom uralkodó csoportjait számos ellentét és helyzetükből fakadó különbség tagolta, ezzel szemben az alsóbb rétegekben a gyors elszegényedés miatt egységesedést tapasztalhatunk. Továbbra is voltak saját kisbirtokukon gazdálkodni próbáló, önálló parasztok – bár mind kevesebben –, volt sok colonus (kisbérlő), és léteztek rabszolgák is. Ez a jogilag jól megkülönböztethető három réteg azonban életmódjában, lehetőségeiben, a hatalomhoz való viszonyában lassan összemosódott, és egyre szorosabb függésbe került – a birtokos paraszt is – a környező nagybirtoktól.
Az egyre súlyosbodó állami terhek mind többeket késztettek arra, hogy egy-egy nagybirtokos védőszárnyai alatt keressenek védelmet: ez a jelenség a patrocinium. A mezőgazdaságban általában jelentősen csökkent a piacra termelés, ennek következtében – főképp a birodalom nyugati felében – csökkent a városok szerepe, és a gazdasági központok, illetve súlypontok vidékre, a vidéki nagybirtokokra helyeződtek át. A 2. század utáni állapotokhoz képest egyre inkább háttérbe szorult az ipar is – a mezőgazdaságnál persze mindig is kisebb volt a súlya, de ezután egyre többet és többet veszített a fontosságából.

A város, a városi ipar tehát meggyengült; a 4. században is találhatunk ugyan virágzó városokat a birodalom egyes területein, például Africa provinciában, de ez már csak rövid utóvirágzás volt. Általános tendencia volt az ipari termelés és a városias életmód hanyatlása, amit önmagában az is jól példáz, hogy sok iparos kiköltözött a nagybirtokra, a tulajdonos környezetébe a birtokon dolgozókat ellátni. A patrociniumon kívül akadt más próbálkozás is arra, hogy a hatalomnak leginkább kiszolgáltatottak megszabaduljanak a fojtogató állami terhektől: a császároknak birodalomszerte több felkeléssel kellett szembenézniük, amelyek a legszegényebbek körében robbantak ki. (Jellemző, hogy 378-ban, a már említett gót háborúban a környék szegény lakossága is a barbárokat támogatta.)
Diocletianus és Constantinus rendeletei helyreállították az állam jövedelmeit, de a birodalom mélyről fakadó gazdasági bajait nem orvosolták: nőtt az adó, de nem nőtt a termelés, amelyen az adó alapszik- és ez hosszú távon csak további hanyatláshoz vezetett. Jellemző, hogy az inflációt is csak felemásan sikerült megállítani: az állam bevezetett ugyan egy új és értékálló aranypénzt, de az ezüstpénz romlását nem tudta megakadályozni – illetve nem tudott lemondani a romlásból származó bevételeiről.

A birodalom gazdaságának legfőbb gondjai a következőkből fakadtak: a munkaerőhiányból, a termelést ösztönző kereskedelem és az árucsere csökkenéséből, a pénzforgalom kiszámíthatatlanná válásából, valamint abból az óriási anyagi teherből, amit a hadsereg és a hivatali apparátus fenntartása jelentett.
A korábbi időkhöz képest a legnagyobb változás mégsem a gazdaságban jelentkezett: a legfőbb probléma éppen az, hogy tulajdonképpen nem is beszélhetünk a birodalom gazdaságáról, a birodalom városairól abban a formában, mint eddig. Amellett ugyanis, hogy egyre nagyobb különbségek léteztek akár egyes szomszédos provinciák között is, mind mélyebbé lett az a szakadék, amely a birodalom keleti és nyugati felét elválasztotta egymástól.
Az előbb vázolt gondok főképp a nyugati részre jellemzőek, kelet sűrűbben lakott, városiasabb maradt a 4. században is, az ipar is fejlettebb volt. Nemcsak a birodalom védelme, de egyáltalán egyben tartása, központi és egységes irányítása is nehézségekbe ütközött. Diocletianus aprólékosan kidolgozott rendszere, a tetrarchia nem élte túl uralkodását, de végül Constantinus mégoly központosított hatalma is társcsászárokra száll 337, azaz Constantinus halála után.

395-ig a hatalmon egymással háborúzó társcsászárok – általában egy nyugati és egy keleti uralkodó – osztoztak; közben egyik-másik fél halálakor esett csak meg, hogy egy személy birtokolta az egész birodalom fölötti hatalmat. Ez a rendszer Theodosius halálával ért véget. Innen, 395-től számítjuk a birodalom végleges kettészakadását, minthogy az ő fiai már mint egyenrangú örökösök osztoztak kelet és nyugat fölött. A birodalom két fele ezután a fejlődésnek végképp két különböző útjára lépett.


Forrás:
Világtörténet
Akadémiai kézikönyvek
ISBN 963 05 8412 3
ISBN 978 963 05 8412 8
Kiadja az Akadémiai Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja.
1117 Budapest, Prielle Kornélia u. 19.
www.akkrt.hu