logo

XV December AD

Nápoly, Szibarisz, Szicília - a görög nyugat

Amikor az etruszkok északon elfoglalták Hadria városát, ott görögökkel találkoztak, s amikor délen megalapították Capuát, itt megint csak görögöket találtak. Nem volt ebben semmi meglepő: az itáliai partokat legalább az időszámításunk előtti VIII. évszázad óta görögök lakták. Nem lehetetlen, hogy Szicíliában még régebben telepedtek le.

A görög települések semmiképpen sem voltak Itália kárára. A művelt, rátermett és minden vonatkozásban fejlettebb nép jelenléte jótékony hatással volt az egész földterület egyéb lakosságára. Az etruszkok és italikusok méltán megcsodálhatták a görög városok tágas tereit, széles sugárutait, sport-telepeit, színházait, valamint hatalmas és díszes templomait; a görögöktől tanulták meg az olívaolaj és bor termelését; a görögöktől sajátították el az írás tudományát.
Kereskedtek velük mindnyájuk hasznára, és háborúskodtak velük mindannyiuk romlására; a görög vallási képzetek figyelembevételével módosították saját hitéletüket; görög hatásoknak köszönhették, hogy fejlődésük során gyorsabban maguk mögött hagyták a barbárság állapotát. Itália ugyanis akkor lépett a civilizáció korszakába, amikor a görögök itáliai földre léptek.

Görög hagyományok szerint Itáliában a campanial. Cumae (Kyme, Kumae) volt az első görög település. Egy galamb repült a tenger fölött, s mutatta az utat a kisázsiai Kymében útra kelt Mégaszthenész és Hippoklész hajóinak, amelyek a túlnépesedett város kivándorlóit vitték az új és ismeretlen hazába. Miután a galamb átrepülte a Messinai-tengerszorost, leszállt a tengeröblön túl emelkedő magaslat hasadozott sziklátnak kellős közepén. A két királyi sarj aztán itt új várost alapított a régi néven. A hagyomány római változata azt állítja, hogy ez a város már azokban az időkben létezett, amikor Aeneas Trójából Itáliába menekült, s a trójai hős éppen itt kereste föl Szibillát, a jósnőt, aki aztán az alvilágba vezette, s ott a tanácstalan ifjú az apjával, Ankhűzésszel találkozott.
Euzebiosz történész azt írja, hogy Cumaet már az időszámításunk előtti II. évezredben alapították; nos, ez körülbelül annyira igaz, mint az előbb említett galambhistória. Archeológiai kutatások szerint Cumae legősibb rétegei az időszámításunk előtti VIII. század elejéről származnak, tehát túlzás nélkül is elég régiek. Valamivel újabb az a mintegy százméteres, 1932-ben feltárt sziklaüreg, amelynek egy földalatti szentély az érdekessége. Ez az üreg valóban „a cumaei sziklák oldalába vájt mély barlangra" emlékeztet, amelynek „falán száz zegzugos rés vezet ki vagy be", s ahol — amint Vergilius írja — „szibillai jóslatok visszhangzottak".

Ha Cumae alapításának dátumát nem is tudjuk pontosan, az viszont biztos, hogy Itália történelmének első pontos évszáma éppen Cumaeval függ össze. Az időszámításunk előtti 524-ik esztendőről van szó, amikor Cumae demokratikus gondolkozású uralkodójának, Arisztodémosznak vezérletével visszaverte az etruszkok és a velük szövetkezett umbe-rek támadását.
Később, időszámításunk előtt 506-ban, a cumaei és latin seregek — amint már említettük — az ariciai csatában megverték az etruszkokat, majd i. e. 474-ben a cumaei tengeri ütközetben döntő győzelmet arattak, aminek következményeként az etruszkok elvesztették hajóhadukat és itáliai egyeduralmukat is. Ezt követőleg az etruszkok és umberek békében éltek Cumaeval, ami föltétlenül hasznosabb volt számukra, hiszen épp a cumaei görögöktől vették át írásrendszerüket.

A görögök nem szerették a túlnépesedett városokat; eszményképük a polisz euszünoptosz, a „jól át-tekinthető község" volt. Amikor egy-egy város túlságosan nagyra nőtt, mindig akadtak emberek, akik hajlandónak mutatkoztak, hogy elköltözzenek, és valahol, rendszerint a tengeren túl új várost alapítsanak. Többnyire becsvágyó és vagyontalan férfiak voltak ezek, de igen sok esetben azért hagyták el városukat, mert nem fértek össze a helyi hatalmasságokkal. Gyakran azzal sem törődtek, ha hónapokig kellett bolyonganiuk a tengeren; így keletkezett például Tanaisz az Azovi-tenger partján vagy Massilia a mai Oroszlán-öbölben, hogy csak a legtávolabb eső településeket említsük.
A cumaei kivándorlók azonban már part menti hajózásuk első napjának estéjén kikötöttek; településüknek minden különösebb fantázia nélkül az „Új község" (Neapolisz) nevet adományozták, s ez ma Olaszország harmadik legnagyobb városa. Hogy a „Nápolyt látni, azután meghalni" olasz mondásban nincs-e túlzás, erről lehetne vitatkozni; mindenesetre okosabb, ha az ember Nápolyban él is egy kicsit.

Nápoly környékén a tengerparton igen sok kisebb-nagyobb város őrzi a görög hagyományokat és legendákat. Állítólag Jászón argonautái alapították Poszeidón isten, a római Neptunus tiszteletére azt a várost, amelynek jelenleg Paestum a neve; virágzó oleanderek közül itt emelkednek ki annak a templomnak romjai, amely az Athéntől nyugatra eső országokban fönnmaradt görög templomok sorából leginkább megőrizte épségét. Héraklészról pedig az a monda járja, hogy amikor visszatért a világ végéről, amely akkor Gibraltárban volt, Neapolisz és Poszeidónia (Paestum) között várost alapított, s ennek saját magáról a Herakleion (Herculaneum) nevet adta. Ez a város időszámításunk előtt 79-ben Pompejivel és Stabiaeval együtt e Vezúv áldozata lett, de aztán föltámadt halottaiból. Görög eredetűek a mesés Capri első települései, de a Nápolyi-öbölben levő szigetek ősi településeinek görög eredetét az Ischián feltárt romok is bizonyítják — a sziget tengeri fürdői egyébként ma éppolyan nagyvilágiak, mint hajdan, az ókorban.

Egész sor görög város keletkezett az Appenninek háta mögött is. Az Appenninek legdélibb lejtőjén elterülő Rhegium jelentőségével az ellenkező oldalon Tarentum vetekedett, amelyről az egész öblöt Is elnevezték (ma: Tarantói-öböl). A várost időszá-mításunk előtt a VII. században a spártaiak alapították; túlélte anyavárosának bukását, s megérte 1834. évi újjászületését. A délebbre eső Metapontium viszont eltűnt a föld színéről, hasonlóképpen, mint Szibarisz.
A Szibarisz fölött diadalmaskodó Krotón, amely valamikor a bölcselők és a bátor férfiak városa volt, ma Crotone néven nem éppen nagy fontosságú kikötő; időszámításunk előtt a VI. században itt élt Püthagorasz, akinek a tankönyvekből és á gyakorlatból mindmáig ismerjük azt a tételét, amely szerint a derékszögű háromszög második hatványra emelt befogóinak összege egyenlő az átfogó második hatványával. Szibarisz azonban mégsem merült feledésbe, nevét ma egy kis olasz falu őrzi, amely a Crati folyócska partján húzódik meg, ám főként a közmondásossá vált szibarita életmód felhánytorgatásakor emlékezünk a rég letűnt városra.

Szibarisz már jóval több mint kétezer esztendő óta az elpuhultság, az erkölcsi hanyatlás szimbóluma. De hogyisne! Szibariszban az emberek evőeszközzel étkeztek, amikor másutt még kézzel és legföljebb késsel ettek; a férfiak bíborpalástban jártak, jóllehet máshol ez a kiváltság csak a királyokat illette meg; a nők lehetőleg déloszi kereskedőktől hozatott kelméből varratták ruhájukat, holott más városok asszonyai megelégedtek a maguk szőtte vászonnal; a szibariszi gyerekek hajában szalag tarkállott, és írni tanultak, ugyanakkor másutt többnyire csak a kecskék legeltetését bízták a család reménységeire; a szibarisziak kádban fürödtek, és éjjeliedényt használtak. Senki sem törte a fejét holmi filozófiai tan-tételeken, amelyek segítségével végül is megválthatta volna a világot, ám annál jobban érdekelte a derék polgárokat, hogy miképpen készül az ízes majonéz és a tüzes borkoktél.

A szibarisziak merő tunyaságból még a rabszolgák hátát is kímélték, s ahelyett, hogy annak rendje-módja szerint velük cipeltették volna a hordókat, a várost és a kikötőt kőburkolatú borvezetékkel kötötték össze. Züllöttségükről, kényelemszeretetükről az egész akkor ismert világon tréfák keringtek. Athenaiosz még az időszámításunk szerinti III. században is hallott szibariszi anekdotákat, s egyet közülük kétszer is följegyzett az utókor okulására. Egyszer egy szibariszi ember érkezett Spártába, s a vendéglátó házigazda meghívta ebédre — kezdődik a történet.
Kárpitozott pamlag helyett maga mellé ültette a vendéget a fapadra, válogatott fogások helyett csupán a sertésvérből főzött mindennapi levessel kínálta meg. A spártaiak mohón ettek, és szemlátomást nem élvezték az ételt, hanem csak az éhségük csillapítása volt a céljuk. A vendég megköszönte az ebédet, s így szólt: „Mindig mélyen meghatódtam, amikor hallottam, hogy a spártaiak milyen halálmegvető bátorsággal harcolnak a csata-mezőn. De most, hogy megismertelek titeket, nem találok ebben a hősiességben semmi különöset. Utó-végre nálunk a leggyávább fickó is inkább meghal, semhogy úgy éljen, mint ti!"

Ha Szibarisz a „görög nyugat" városainak sorában bizonyos fokig kivételnek tekinthető is, sorsa nem-igen tért el a görög városok többségének végzetétől. Az imént elmondottakból világosan következik, hogy a szibariszi férfiak a katonai szolgálatot semmiképp sem tartották eszményi állapotnak. A város gazdagsága (magas színvonalú borászat és virágzó kereskedelem) csábította a szomszédokat, s amikor Szibariszban a demokraták pártja az arisztokraták fölébe kerekedett, a krotóni arisztokraták időszámításunk előtt 511-ben (vagy 510-ben) megrohanták Szibariszt, s ahogy Diodórosztól, a történetírótól tudjuk, „kirabolták és egészen elnéptelenítették".
A megmenekült szibarisziak utódai újraépítették városukat, de a krotóniak időszámításunk előtt 444-ben ismét megsemmisítették. A harmadik Szibariszt az italikusok támadták meg, s miután kifosztották és egyenlővé tették a földdel, a város maradványait elnyelte a mocsár. Igen sok görög várost sújtott hasonló sors, ha nem is semmisültek meg minden esetben; az sem segített rajtuk, hogy férfiaik nem puhultak el annyira, és szívesen ragadtak fegyvert városuk védelmére. Előbb elforgácsolták erejüket az örökös belviszályokban, majd legyengülten már nem tudtak megbirkózni a „hegyekből leereszkedő barbárok" áradatával.

A görög települések Szicíliában tartották magukat legtovább, ahol az időszámításunk előtti V. század elején visszaverték a karthágóiak rohamait, s erős szövetségbe tömörültek. Az ősi templomok romjairól híres Selinus, továbbá Akragosz, a bölcselő s orvos Empedoklész városa, aztán Himera, Messana és Gela, valamint Syracusae, ahol Hierón zsarnokoskodott, majd Arkhimédész, a görög ókor legnagyobb matematikusa és fizikusa élt, mindezek a városok és műemlékek örök tanúságai a hajdani görög dicsőségnek. Az Itália földjén megtelepedett görögök bukását azonban nem akadályozhatta meg sem kultúrájuk felsőbbsége, sem fegyvereik ereje, sem pedig a gö-rög városok gazdagsága.

Végül is Itália uraivá azok váltak, akiknek nem volt más hazájuk, mint éppen Itália.


Forrás: Vojtech Zamarovsky - Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969