logo

XVI December AD

Az úgynevezett italikusok tarka keveréke

Az idő tájt, amikor Püthagorasz Krotónban a természet és világrend kvantitatív törvényszerűségeinek matematikai meghatározását kereste, amikor Szicília és Szardínia városait dór stílusban épült templomok ékesítették, s amikor a szibarisziakat „rózsalevelekkel vetett ágyukon bőrkeményedések kezdték gyötörni", vagyis az időszámításunk előtti VI. század második felében Itália jövendő urai még barbárok voltak. Kivételt egyedül az etruszkok képeztek.
Az akkori itáliai törzsekről csupán azt tudjuk biztosan, amit a görögök írtak róluk, mivelhogy Itália más lakói az írást azokban az időkben még nem ismerték. Így tehát életükről csak nagy fáradsággal, a fönnmaradt római hagyományok és az itáliai régészet alapján alkothatunk képet. Ha munkánkban a képzelőerőt egészen mellőzzük, ez esetben az ellenőrző vizsgálat rostáján aránylag kevés megbízható adat jut keresztül, s még az így szerzett tényekről sem mindig mondhatjuk el, hogy sziklaszilárd alapokra támaszkodnak.

Az első, amit kétségtelenül megállapíthatunk: Itália akkori lakossága indoeurópai eredetű volt; csupán Szicíliában és Szardínián éltek a görögökön kívül a sémiekhez tartozó karthágóiak is. Azt is majdnem biztosra vehetjük, hogy a régi terramarai és villanovai lakosság fönn tudta magát tartani, s csak később, fokozatosan keveredett a bevándorlókkal, akik több hullámban érkeztek Itália földjére. A legrégibb etnikai réteget, amelyet a történelmi kor elején identifikálhatunk, valószínűleg a ligurok képezték; nevüket mindmáig őrzi a Ligur-tenger és a Liguriának nevezett partvidék, amelynek Genova a legszámottevőbb városa.
A ligurok valamivel fiatalabb kortársának tekinthetjük a szicíliai szikulokat és a velük rokon szikanokat. A liguroktól északra a gallok, vagyis kelták telepedtek meg, keletre tőlük pedig a venetek találtak otthonra; a rájuk vonatkozó adatok azonban a későbbi időkből származnak. Közép-Itáliában, az etruszkok szomszédságában azok a törzsek éltek, melyek számára nem találunk alkalmasabb nevet, mint hogy italikus törzseknek nevezzük őket.

Bár az italikusok törzsei sokban különböztek egymástól, mégis úgy tűnik fel, hogy etnikailag közös az eredetük. A különbségek a történelmi fejlődés során váltak mind észrevehetőbbé, s ebben a folyamatban egyrészt az eltérő életkörülmények játszották a főszerepet (a hegyi körzetekben más életmódra kellett berendezkedni, mint a tenger mellékén; a városok, folyók közelében jobbak voltak a lehetőségek, mint a távolabb eső településeken stb.), másrészt arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az eredeti törzsek egyéb etnikai csoportokkal (régebbi telepesekkel és bevándorlókkal) keveredtek.
Alighanem az umberek voltak a legnépesebbek, akik a Felső-Tiberis környékén telepedtek meg; tőlük keletre a picenusok, délre pedig a szabinok és az aequusok éltek. A mai Terracinától Capuáig húzódó tengerparton a volszkok és az auzonok (aurunkusok) laktak, míg a hegyekben, a görög telepek fölött, Cumaetól egészen Poszeidóniáig az oszkok húzódtak meg.
A volszkoktól és oszkoktól északra fekvő területeket a szabell törzsek foglalták le, amelyek közül a szamnitok tettek szert a legnagyobb jelentőségre. Idők múltán a déli ághoz tartozó szamnitok leigázták az oszkokat, és egyesültek velük; így keletkeztek a kampanusok. Dél-Itáliát a lukánok, bruttiusok és a nem túl népes italusok, a Tarantói-öböltől északra eső területet pedig a japigok illír törzsei szállták meg. Itália kellős közepét — az etruszkok, szabinok, aequusok és szamnitok közé ékellen — a latinok birtokolták.

A villanovai kultúrára jellemző hagyományokat az umberek őrizték meg legtovább; mindenekelőtt azt a szokásukat említsük meg, hogy kör alaprajzú lakóházakat építettek, s halottaikat elhamvasztották. Jó katonák hírében álltak; ezért szövetkeztek velük az etruszkok a görög Cumae ellen. Baráttól és ellenségtől egyaránt tanulni igyekeztek. Előszeretettel hasznosították például az etruszkok szervezési tapasztalatait, ugyanakkor a görögöktől az írást vették át.
A szabellek viszont néhány olyan hagyományhoz ragaszkodtak, amely a kőkorszakban élt itáliai lakosság szokásaira emlékeztetett: itt elsősorban arra gondolunk, hogy a halottakat fegyverekkel és dísztárgyakkal együtt temették el. Fölismerték az erők egyesítésének fontosságát, s a szamnitokkal az élen olyan szövetségbe tömörültek, amelynek jóvoltából ki tudták kényszeríteni nemcsak katonai, hanem politikai tekintélyük elismerését is.

A kampanusok ezzel szemben a többi italikus törzs közül különösen azáltal tűntek ki, hogy elsőként tanulták meg a görög szomszédoktól mindazt, amit csak megtanulhattak. Így jött létre a „campaniai kultúra", amely a történelmi időkig megőrizte sajátos vonásait. Az időszámításunk előtti I. évezred közepe táján az italikusok többsége még az osztálytársadalmat megelőző közösségi rendben élt.
Törzseik nemzetségekre oszlottak; a nemzetségi központok a falvak, gyakran pedig az erődítmények jellegét öltötték magukra. Létük gazdasági alapját a vadászat, az állattenyésztés, valamint a már meglehetősen fejlett földművelés biztosította. Megélhetésük kiegészítő anyagi forrását a szomszédok megsarcolására irányuló fegyveres vállalkozások jelentették, amelyeket a későbbiekben bátran háborúknak nevezhetünk.
A gazdasági tevékenység és a rablóhadjáratok eltérő eredményeinek következményeként a különböző nemzetségek vagyoni helyzetében számottevő eltolódások mutatkoztak, sőt idővel a nemzetségeken belül is megbomlott az egyensúly. A vagyoni differenciálódás aztán lassanként a munka megosztásához, a nemzetségi rend felbomlásához és az osztálytársadalom kialakulásához vezetett.


Forrás: Vojtech Zamarovsky - Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969