logo

XVI December AD

A legősibb Itália

Ha a mai Rómában az etruszkokra fordul a szó, az emberek bizalmatlanná válnak. Ismét az etruszkok eredetét magyarázgatja valaki? Megint egyszer végérvényesen megfejtette a nyelvüket? Vagy csak a már ezerszer hallott mondatot akarja ismételni, hogy hát „Itália földjének történetében az etruszkok jelentik a legnagyobb rejtélyt"?

Az etruszkok már Itália történelem előtti korában, körülbelül az időszámításunk előtti VIII. században ezen a földterületen éltek. Hazájuk a Tiberistől az Alpokig terjedt, de délen Campaniában, északon pedig éppenséggel Tirolban is nyomaikra bukkantak. Az általuk lakott területet nyugaton a Korzikával szomszédos partvidék, keleten a tenger határolta, amely Hadria vagy Adria városukról az Adriai-tenger nevet kapta. Legfontosabb központjaik, amint ezt a régészek és történészek együttműködésének eredményeként megállapíthatjuk, a következő városok voltak: Tarquinii, Caere, Veji, Clusium, Vulci, Volaterrae és Capua, de sok jelenleg is virágzó város szintén etruszk eredetű — nevük hallatára mintha csak olasz dallamok csendülnének meg a fülünkben: Arezzo, Palestrina, Mantova, Pisa, Perugia, Firenze, Bologna.

Mindaz, amit az etruszkok az utókorra hagytak, gazdagságával és színvonalával egyaránt kiváltja csodálatunkat. Városaik romjai és maradványai azt bizonyítják, hogy az etruszkok kétségtelenül értettek az építőművészethez, remek épületeket emeltek, a negyedekre osztott és falakkal körülvett városokat hosszú, egyenes utcák szelték át. Azokban az időkben, amikor az etruszk építészek már ismerték a dongaboltozatot és boltívet, az italikusok még csak fából épült kunyhókban laktak, amelyek falát esetleg vályoggal mázolták be.
Halottaik számára az etruszkok bőkezűségre valló sírboltokat építettek, amelyek többnyire néhány földalatti kamrából álltak, s a díszítmények sohasem hiányoztak róluk. A sírkamrák falfestményein a színek ma is üdén hatnak, de művészi érzékről tanúskodnak azok a kőkoporsók is, amelyeket faragványok és fedelükön az elhunytat híven ábrázoló szobrok ékesítenek. Szobrászati alkotásaik bátran fölvehetik a versenyt mindazzal, ami ilyen vonatkozásban Itália földjén a reneszánsz korig létrejött.
Az etruszk szobrok, stílusukkal a görög művészet kezdeti korszakának műveire emlékeztetnek (ami föltétlenül hízelgő megállapítás), de helyi jellegük sajátos hangulatával vitathatatlanul igazolják, hogy Etruriát nem tekinthetjük csupán Görögország „művészeti tartományának". A feltárt dísztárgyak és használati eszközök (üstök, fegyverek, szerszámok, ékszerek stb.) ugyancsak azt bizonyítják, hogy az etruszkok már a réges-rég letűnt századokban meglepően magas színvonalat értek el.

Most pedig szenteljünk néhány pillanatot az etruszkok képzőművészetének. A legrégibb ismert szobrok egyike az ún. veji Apollo, amely az időszámításunk előtti VI. század végéről származik, s itt említhetjük meg az időszámításunk előtti V. századból származó Capitoliumi farkast is (Romulus és Remus szobrocskája azonban csak reneszánsz kori kiegészítés).
Az újabb alkotások közül az arezzói Chimaera és az ún. todi Mars (az időszámításunk előtti IV—V. századból) a legismertebbek. Igen sok olyan szoborról is tudunk, amely az ókori mondavilág legnagyobb hősének, Héraklésznek állít emléket. A sírboltok falfestményei gyakran egész sorozatot alkotnak („folytatásos képek"); közülük azok a legnevezetesebbek, amelyeket Vulciban és Tarquinii-ben tártak föl.
A csiszolóművészet fejlettségét a remekszép etruszk tükrök, az ötvösművészet kiemelkedő színvonalát pedig a vázák és elsősorban a finom művű ékszerek tanúsítják. Ezek a műkincsek jelenleg a római Villa Giuliában elhelyezett nagy etruszk múzeum büszkeségei, de jutott belőlük a Vatikáni és Capitoliumi Múzeumoknak, sőt a londoni, párizsi és New York-i gyűjteményeknek is. Az olaszországi kisebb gyűjtemények sorából talán az a leg-jelentősebb, amelyet a régi cornettai városházán helyeztek el; egyébként Cornetta, ez a kisváros nem egészen fél évszázaddal ezelőtt visszakapta etruszk nevét, s azóta mint Tarquinia szerepel Olaszország térképén.

Aránylag sok olyan adat és feljegyzés is a rendelkezésünkre áll, amelyek alapján meglehetősen hű képet alkothatunk az etruszkok társadalmi viszonyairól, történelméről, ideológiájáról és életmódjáról. Antik forrásokból származó adatok szerint élet-módjuk „egészen sajátos volt, és sokban különbözött” más népek bevett szokásaitól. Kétségtelen, hogy ez a kép részint pontatlan, részint nem teljes, ám homályos pontok, tisztázatlan kérdések sokkal fiatalabb és kihaltnak egyáltalán nem mondható népek történelmében is akadnak.

Az etruszk városok a nemzetségi szervezet fel-bomlásának idejétől önálló királyságok voltak, amelyek időnként szabad szövetségben társultak, s közös ezek, amelyek használatának rendszeresítését vagy az etruszkoktól történt átvételét a római hagyomány Romulus nevéhez fűzi. A nemesség kiváltságokat élvezett; többnyire gondtalan jólétben élt, s politikával foglalkozott, néha háborúskodott, esetleg a vagyonát kezelte, ám mindenekelőtt szórakozással töltötte idejét.
A lakosság nagyobb hányada a király vagy a nemesek szolgálatában jobbágyoskodott, de az etruszk társadalomhoz valószínűleg szabad parasztok és kisebb számban rabszolgák is tartoztak (az utóbbiak főként a hadifoglyok sorából kerültek ki). Az etruszk gazdasági élet alapját a földművelés képezte; az ókori forrásokból merített adatok szerint az etruriai parasztok kiváló gazdálkodók voltak, s különösen a mocsaras területek lecsapolását végezték nem mindennapi hozzáértéssel. Ilva szigetén (a mai Elbán) vasat, Közép-Etruriában rezet és ónt bányásztak; egyébként a bányákban alighanem a rabszolgákat dolgoztatták. De az etruszkok mint ügyes hajósok és bátor katonák is kitűntek.

Külön figyelmet érdemel az etruszk társadalmi rendnek az a jellegzetessége, hogy elismerte a nők függetlenségét és kivételes helyzetét. A családi ügyek némelyikében a nők önállóan dönthettek, részt vettek a nyilvános játékokon és ünnepségeken (ezek legvonzóbb programpontja a gladiátorok küzdelme volt, amit később a rómaiak is megkedveltek), s minden vonatkozásban éppolyan szabadon viselkedhettek, mint másutt a férfiak. Ha ebben a „modernség vonásait" véljük felfedezni, semmi esetre sem tévedünk, ám éppígy akkor sem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy ezek a jelenségek azoknak a rég letűnt időknek a különösképpen erős kihatásai, amikor a nőt a családban és társadalomban független helyzet (vagy éppenséggel vezető szerep) illette meg.
Az ősközösségi matriarchátus, az anyajogú társadalom másik fontos maradványának azt az etruszk szokást tekinthetjük, hogy a gyermekek nemcsak az apjuk, hanem az anyjuk nevét is viselték. Nos, csak úgy mellékesen azt is említsük meg, hogy a korabeli görög íróknak az etruszk nők túlzott szabadsága sehogy sem tetszett, de viszont dicshimnuszokat zengtek szépségükről.

Hogy a vallás az etruszkok képzeletvilágában milyen helyet foglalt el, erre főképp a képzőművészeti emlékekből, valamint azokból a szertartásokból következtethetünk amelyeket a rómaiak átvettek tőlük. Az etruszkolk vallását bizonyos komorság jellemezte; hitük szerint az embernek a túlvilágon bűnhődnie kellett földi tetteiért, a természetet kísérteties lényekkel népesítették be, hittek a legképtelenebb babonákban, s főleg a jóslatok csalhatatlanságában bíztak rendületlenül.
Tizenkét istenük az egekben lakozott; a legfőbb közülük — Tin vagy talán Tinia volt a neve, akit a későbbi római Juppiterrel azonosíthatunk — Uni és Menerva (a római Juno és Minerva) istennőkkel együtt valamilyen „legszentebb háromságot" alkotott. Egy másik csoportba az alvilági istenek tartoztak, továbbá külön Istene volt a tengernek, mezőnek, a folyóknak, erdőknek, viharoknak stb. A papok sokaságából, akiknek a hierarchiája istenek és szertartások szerint ugyancsak szerteágazott, a jósokat illette az elsőség; ezek közül is mindenekelőtt a haruspexeket, a béljósokat kell megemlítenünk, akik főként az állatok beleiből, de az áldozati tűz füstjéből és a villámcsapásokból is jósoltak, míg versenytársaik, az augurok, vagyis a madárjósok a madarak repüléséből és a magokat felcsipegető csirkék viselkedéséből jövendöltek.
A jósok még a rómaiak korában is nagy tekintélynek örvendtek, noha például Cato igen csodálkozott rajta, hogy amikor találkoznak, nem nevetnek egymás szemébe. Tantételeiket az időszámításunk előtti II. században hivatalosan is törvény-be iktatták (disciplina etrusca), s ezek a tanok oly szívósan tartották magukat, hogy Constantinus császárnak az időszámításunk szerinti IV. században rendeletet kellett kiadnia ellenük, sőt még a VII. században is éreztették hatásukat, amikor a római pápa lépett föl a „látnoki tudomány" tévtanainak hirdetőivel szemben.

Az etruszkok politikai hatalma Itáliában körülbelül az időszámításunk előtti VII. század közepén vált mind számottevőbbé, s az időszámításunk előtti VI. században érte el tetőfokát. Az idő tájt az etruszkok az Appennini-félsziget mintegy harmadán uralkodtak, vagyis hozzávetőleg olyan nagy területen, mint Cseh- és Morvaország együtt. Egész Itáliára kiterjedő uralmuk legnagyobb akadályának a görögöket tartották, akik a tengermelléki területeken már előbb megtelepedtek.
Amikor a görögök nyugaton Massilia néven (a mai Marseille) gyarmatot létesítettek, ellentétbe kerültek az észak-afrikai karthágóiakkal, akik azért orroltak meg, mert szerintük a görögök új vállalkozása korlátozta mind a tengeri forgalmat, mind a kereskedelem szabadságát. Ezt a viszályt az etruszkok nem hagyták kiaknázatlanul, szövetséget kötöttek a karthágóiakkal, s megtámadták a görögöket. Időszámításunk előtt 535-ben a korzikai Aleria mellett lezajlott tengeri csatában győztek ugyan, de a szárazföldön csak váltakozó szerencsével harészaki betörése. Az etruszk királyságok szövetsége bomladozott, területük fokozatosan zsugorodott, s a katonai hatalom összeomlását törvényszerűen a politikai önállóság elvesztése is követte.

Ezután az etruszkok több mint száz évig még megőrizték kultúrfölényüket Itáliában, de végül ezt is át kellett engedniük a rómaiaknak. Alig néhány évszázad elteltével az etruszkok eltűntek a történelem színpadáról. Mindössze emlékek és problémák maradtak utánuk. No meg — ahogy a rómaiak mondják — asszonyaik hideg szépségét is örökül hagyták.


Forrás: Vojtech Zamarovsky - Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969