logo

XXI Januarius AD

Képzőművészeti alkotások.

A képzőművészet emlékei Etruriában majdnem kizárólag a szentélyekből és a sírokból kerültek elő. Ez nemcsak a fennmaradás és a feltárás esetlegességeiből adódik. Úgy tűnik, hogy itt, inkább, mint bárhol másutt, a vallás és a sírvilág ösztönzése a művészeti produkcióban erősebb, mint a köznapoké; mindenesetre majdnem teljesen hiányoznak az adatok olyan művészi emlékekről, amelyek történelmi események vagy polgári érdemek megörökítését vagy dicsőítését szolgálták volna, mint a klasszikus görögségnél, a hellénisztikus és a római világban. Ez bizonyos tekintetben párhuzamos az irodalom túlnyomóan vallásos ihletésével.
Másrészt a művészetet a vallással összekötő szoros szálak és az etruszkoknak alapvetően a konkrétumokra mondhatnánk, a hasznosságra irányuló fogékonysága határozottan útjában állt annak, hogy mint a görögségnél elég erősen észlelhető fokozatosan egyre inkább önálló jelenségnek tekintsék a művészetet, vagyis nemcsak gyakorlati és erkölcsi, hanem esztétikai értékű tevékenységnek is. Ebben az érzéketlenségben az iránt, hogy a művészetet mint művészetet értékeljék - ez egyébként közös vonása minden prae-klasszikus kultúrának - rejlik a magyarázata annak, hogy az etruszk képzőművészet termékei általában megrekednek az alkalmazott, kézműves, díszítő jellegnél, és csupán kivételesen emelkednek fel a „nagyművészet”ként számontartott alkotások színvonalára, más szóval a saját alkotóképességük tudatában levő és társadalmilag elismert művészek egyéni mű veiinek sorába. Valóban, csak egyetlen etruszk mester emlékét őrizte meg számunkra az irodalmi hagyomány (Varro Pliniusnál, XXXV, 157): a veii származású Vulca nevű szobrászét, aki Rómában is dolgozott a VI. században.

A fennmaradt műemlékek fajtáinak készítési technikájuk szerinti rövid áttekintése jobban megvilágítja majd ezeket a bevezetőben adott megállapításokat. A szobrászati alkotások általában bronzból (ritkábban más fémekből), terrakottából, kőből készültek, de nem márványból, mert ezt helyben nem találtak, és igen ritka kivételektől eltekintve, nem importáltak.
Feltehető, közvetett adatok alapján, hogy nagy számban készültek famunkák is; a kis tárgyak között gyakran találunk elefántcsont-, csont-, borostyánkő faragványokat. A szentélyek szobrászatét a következő csoportokba lehet sorolni: kultikus tisztelet tárgyául szolgáló istenszobrok (az antik szerzőknél gyakran történik róluk említés gondoljunk a Vulcának tulajdonított, Jupiter Capitolinust ábrázoló híres festett agyagszoborra Rómában de általában elvesztek); fogadalmi jellegű, isteneket és a híveket ábrázoló szobrok és szoborcsoportok (példányaik bőségesen maradtak fenn, különösen a szentélyek lerakataiból előkerült kis bronz és agyagszobrocskák); a templomok épületdíszítései, például a nagy tetődíszítő figurák, így a híres veii Apollo is.

A sírszobrászat körébe tartoznak a sírokban talált szobrocskák, a chiusi „canopusok”, a nagy portrészobrok, az elhunytaknak a szarkofágok fedőlapján kifaragott alakjai; különösen az effajta alkotásokkal kell összefüggésbe hozni az egyénített portré kifejlődését. A vallás és a temető világán kívül állónak lehetne tekinteni a megtiszteltetésül emelt műveket, így a nevezetes személyiségek emlékét megörökítő szobrokat, amilyeneket Rómában is felállítottak a köztársaság korában (Plinius, Nat. Hist., XXXIV, 26).
Az ilyenfajta emlékek azonosításánál azonban óvatosan kell eljárnunk. Például mostanáig azt tartották, hogy a firenzei Museo Archeologico „Szónok” néven említett híres szobrát megtiszteltetésül emelték; de az, hogy a feliratban a vallási és halotti világra utaló olyan szavak fordulnak elő, mint flere (K. Olzscha értelmezése szerint: „isteni hatalom”) és sónál, inkább vallásos rendeltetését bizonyítja.
A körben megmintázott szobrok technikája a bronz, elefántcsont, terrakotta stb. használati tárgyak díszítésénél is érvényesül; néha ezek a munkák kiváló minőségűek; bizonyos, hogy a bronzművesek műhelyeiben készültek fogadalmi szobrocskák, továbbá kandeláberek, edények és más használati tárgyak díszítései is.

Az épületburkoló terrakotta lapok domborműve gyakran szinte köröskörül kifaragott szobor. Dél-Etruria és a faliszk föld archaikus oromzatdíszein és záró cserepem előfordulnak a térben szabadon álló, de domborműként megformált alakok és csoportok. Viszont a homlokzatkompozíciókon a magas dombormű részei szobor módjára igyekeznek elválni a háttértől. Mindkét jellegzetességnek megvan a példája a görög templomokat díszítő nagyszobrászatban. Az igazi lapos dombormű a gerendák fedőlemezeinek frízein jelenik meg. A tárgyat rendszerint a mitológia témaköréből merítik.
A dombormű azonban nem is annyira a vallásos építészetben terjedt el, mint inkább a sírok művészetében: a négyzetekre és frízszalagokra osztott felületű tarquiniai domborműves kőlapokban (valószínűleg burkolóelemek voltak), amelyek az „orientalizáló” formakincs hagyományait követik; a VI. századtól egészen a IV. század elejéig készített volterrai, fiesolei, bolognai sírköveken, ahol az elhunyt és környezete vagy a halott utazása a túlvilágba látható; Chiusi archaikus sírcippusain és rúnáin, temetések, lakomák, tánc, atlétikai versenyek realisztikus ábrázolásaival; a sírok falain, de főleg a kőszarkofágok oldalain (Dél-Etruria, Chi usi) és az alabástrom (V olterra), terrakotta (Chiusi) és travertinkő (Perugia) szarkofág-urnákon ábrázolt mitológiai, alvilági és dekoratív jeleneteken, az i. e. IV. és I. század közötti időből.

Különösen jelentős a bronzlemezen kalapálva domborított alakok technikája, bútorok, pajzsok, kocsik, vázák, kandeláberek díszítésére; a műfaj az orientalizáló korszakban kezdődik, és a VI. század folyamán virágzik (különösen híresek a Perugia körzetének néhány gazdag sójában talált leletek) ; ugyanez a technika érvényesül a bolognai ún. „Certosa-situlán”, amelyet sokalakos jelenetek díszítenek, és amely a paleovenetus és alpesi térség úgynevezett „situla-művészetéhez” kapcsolódik.
Domborított megmunkálással készültek nemesfém edények és ötvösmunkák is. A domborművekről szólva meg kell még említeni a vésett elefántcsont, csontstb. tárgyakat és a nagyszámú, pecsétnyomóként bemélyítve vésett féldrágakövet. Mindezeken a kifejezetten díszítő vagy iparművészeti jellegű munkákon a görög mítosz alakjai uralkodnak.

A festészetnek számos és jelentős emléke maradt fenn; ez egyedülálló a klasszikus világban a hellenisztikus kor előtt. Az etruszk anyag értékét még külön is emeli, hogy a görög nagyfestészet eredeti alkotásai majdnem teljesen elvesztek. Arra a szokásra, hogy rendesen freskótechnikával készült festett ábrázolásokkal díszítik a földalatti sírkamrák falait, elsősorban Tarquinia szolgáltat példákat; ritkábban vagy csak szórványosan fordul elő Chiusi, Orvieto, Cerveteri, Vulci, Veii és más városok sírjaiban.
Az utóbbi évszázadokban napvilágra került festett sírok közül több elpusztult, vagy helyrehozhatatlan károkat szenvedett, mások jó állapotban maradtak meg; jelentős részüket a közelmúltban fedezték fel, vagy fedezték fel újra Tarquiniában, a Fondazione Lerici kísérleti szondázásainak segítségével; néhány esetben a festményeket leválasztották a sírkamra faláról, hogy megőrizzék a pusztulástól.

A falfestményeken kívül vannak festett terrakotta táblák is; eredetileg ezeket a lapokat egymás mellé helyezték, hogy kultikus épületek (kétségkívül ilyenek a veii-beli Portonaccio-szentélyben talált példányok) vagy sírok (mint a Cerveteriben előkerült csoportok) belső falait borítsák és díszítsék. Végül egynéhány szarkofág és urna ládarészén is dombormű helyett festett díszítés van; a legépebben fennmaradt és leghíresebb közülük a Tarquiniából való és jelenleg a firenzei Museo Archeologicóban őrzött ún. Amazon-szarkofág.
A festészet eleinte csak dekoratív jellegű, és tárgyát az orientalizáló motívumkincsből veszi; később a görög mitológia szereplőit és jeleneteit is ábrázolják. Tarquinia és Chiusi VI. és V. századi archaikus nagy sírfestészete főként halotti jeleneteket mutat lakomákkal, táncokkal és sportversenyekkel vagy még általánosabb jellegű, a mindennapi életből vett realisztikus képeket, például vadászatokat stb. Később, azaz az V. század után többnyire a síron túli világot ábrázolják, utazást a túlvilágra, lakomát az Alvilágban mitológiai alakokkal (Ondeto, Tarquinia, Vulci); fontos szerepet kapnak az elhunytak képmásai.

A vázafestészet jellemző sajátsága, hogy többé-kevésbé híven utánozza a görög kerámiaművességet (amely különben székében elterjedt Etruriában, különösen az archaikus korban). A VI. században valószínűleg keleti görög vázafestők dolgoztak az etruszk városokban, helyi iskolákat alapítva; ez történt az eleven mitológiai jelenetekkel díszített caerei hydriák esetében. Fontosak azok a fazekasműhelyek, amelyekben az athéni vörös alakos vázákat utánozták; ezek a IV. században a dél-itáliai görög műhelyekkel párhuzamosan virágoztak.
A rajzművészet egy másik területe, amelyen a görög minták hatása még közvetlenebbül érvényesül, a tükrök és a bronz-cisták [ládikók] gyakran igen finom bekarcolt figurális díszítése. De a bronzedényekről, a kerámiákról és ötvöstárgyakról, tekintettel arra, hogy főleg mint régiségek érdekesek, részletesebben majd akkor lesz szó, amikor az etruszk élet különféle vonásait vesszük vizsgálat alá.


Forrás: Massiomo Pallotino Az Etruszkok