logo

XXI Januarius AD

Építészeti emlékek.

Az építészetre és a képzőművészetre vonatkozólag egészen másfajta, közvetlen források gazdag anyagával rendelkezünk: a régészeti felfedezések során előkerült épületekkel és műtárgyakkal. Annak ellenére, hogy annyi antik épület és műtárgy elpusztult az idő kíméletlen romboló működése révén és új kulturális rétegeknek a régire rakodása folytán -, ezek az emlékek eléggé világos képet nyújtanak a régi etruszkok művészi tevékenységéről, annak irányzatairól és fejlődéséről.
Az építészetet természetesen nem lehet a görögök vagy rómaiak architektúrájának mértékével mérni. A kőtömbökből álló falszerkezetek kizárólagos alkalmazásával csak a hadászati rendeltetésű építményeknél és a síroknál találkozunk; egyébként, azaz a vallási jellegű és polgári épületeknél e falszerkezetek használata csak az alapokra korlátozódik, míg a magasabb részeket könnyebb anyagokból fából, kőtörmelékből, nyers téglából, égetett agyagból építették. Ez azt jelenti, hogy ezekből az épületekből nem maradt fenn számunkra más, mint az alaprajz és egy-két díszítőelem, de mindezek ellenére, az alakjukat utánzó sziklasírok és hamvumák vagy a fogadalmi rendeltetésű kis méretű modellek alapján el tudjuk képzelni, milyenek lehettek eredetileg.

A falszerkezetek között az építmények kora, helye és minősége szerint jelentős különbségek figyelhetők meg anyagban és kivitelezésben egyaránt. A leggyakrabban használt kőfajták a mészkő, a travertin, a homokkő, a tufa, valamennyi a helyi bányák terméke; a görög építészetben oly fontos márvány hiánya onnan ered, hogy a carrarai bányák kiaknázása csak a római korban kezdődik.
A falazások fajtája különböző, a nagy, félig kidolgozott és szabálytalan tömböktől, ahogy például Vetulonia város falán látható, a finom, kis négyszögletesre vágott kősorokból rakott falakig, amelyekkel Dél-Etruria városfalainál és más építményeknél, különösen sírépületeknél találkozunk. De általában nincs fejlődés a durvább és kezdetlegesebb építményektől a finomabbakig; a négyszögletes, szabályos darabokból álló falazást már az etruszk kultúra kezdeti szakaszaitól fogva ismerik és alkalmazzák, a különbségek, úgy látszik, inkább az anyag, az építőmesterek hozzáértése, a sietős munka stb. sajátos feltételeinek következményei.
Ellentétben a régészek között korábban elterjedt egyes nézetekkel, a tulajdonképpeni polygonáüs építési technikát az etruszk építkezési szokásoktól idegennek kell tekinteni; csak később vezették be az első római katonai telepesek Pyrgi, Cosa, Saturnia erődítéseinél. A nyerstégla legalábbis részleges alkalmazása nemcsak a lakóház-, hanem a katonai építkezéseknél is Rosellében már a VII. század végétől megállapítható; ez beleillik annak az építkezési hagyománynak keretébe, amelyről egyre világosabban kitűnik, mennyire meghonosodott a görög hatás következtében az egész mediterrán világban; valószínű, hogy erre a technikára utalnak Arezzo téglából épült városfalaira vonatkozó adataink.

Igen elterjedt volt Etruriában az álboltozatos és álkupolás fedélrendszer, egymás fölötti sorokban lépcsősen elhelyezett kőtömbökkel, ami általánosan elterjedt volt az egész földközi-tengeri térségben; ezt a későbbi szakaszokban felváltja a valódi, ívnyomásos boltozat technikája, ahogy ez városkapukon (Volterra, Perugia) és síremlékeken látható, előre jelezve a római építészetben főszerepet játszó szerkezeteket.
A boltozatos fedésmód iránti vonzalmával az etruszk építészet folytatja tehát nem felfedezi-, tökéletesíti és a monumentális építészetben alkalmazza azokat a régi keleti eredetű motívumokat, amelyeket viszont a klasszikus görög építészet igyekszik általában kiküszöbölni, mint gerendapárkányos szerkezeteken alapuló szigorú egyenes vonalú építészeti felfogásától elütő elemeket.

A katonai építészet legjelentősebb emlékei közül megemlítjük Tarquinia városfalait (és Veii, Caere, Vulci stb. hasonló megmaradt falrészeit), valamint Volsinii, Roselle, Vetulonia, Volterra, Chiusi, Cortona, Perugia, Fiesole, Arezzo falgyűrűit. Ezek az építkezések általában a VI-ÍV. századból valók, későbbi bővítésekkel és átalakításokkal, minthogy jobbára még használatban voltak a római korban és egyes esetekben később is. A szerkezetek különbözősége ellenére közös vonásuk, hogy megszakítatlan falvonulatokat alkotnak, eredetileg tornyok közbeiktatása nélkül; kiugró részek és beszögellések csak a kapuknál észlelhetők.
A kapukat eleinte talán gerendapárkánnyal látták el, de a fennmaradt nagyszerű példák: a volterrai Porta delTArco (íves kapu) és a perugiai Porta Marzia és Porta „di Augusto” (Marsés ,,Augustus”-kapu) boltozattal záródnak, és homlokzatukon domborműves építészeti vagy alakos díszítőelemek láthatók. A csipkézett, boltíves kapukkal ellátott városfalak ókori képét urnák és koporsók ábrázolásairól is ismerjük.

A sírépítészet meglehetősen heterogén jellegű, minthogy más-más eredetű vagy ösztönzésű sírtípusok alkalomszerű kiegészítése vagy építészeti továbbfejlesztése. A sírok legnagyobbrészt ugyanis, még ha monumentális jellegűek is, közvetlenül a sziklába vannak faragva, akár kivájt üregek (amelyek a primitív kis aknák és árkok szerényebb formáitól egészen az érettebb kor nagyszabású, sok helyiségből álló földalatti kamrarendszeréig terjedő széles skálát mutatnak), akár föld fölötti kiképzésűek: kerek tumulusok, négyszögletes, földdel borított tömbök vagy sziklás lejtők falába faragott homlokzatok.
Mindezek, bár nem építészeti jellegűek, szorosan összefüggnek az építészettel, minthogy külső és belső megjelenésükben, díszítőelemeikben, sőt olykor még a berendezés és a használati eszközök ábrázolásával is híven utánozzák valódi épületek formáit. Nemritkán előfordul azonban az is, hogy falazott részeket találunk, néha toldalékként a sziklafalak és tetőzetek kiegészítésére, máskor úgy, hogy teljes egészében ezek alkotják a sírépületet.

A legrégibb korban épült sírkamrák tetőzetét álboltozatok és kivételesen álkupolák alkotják (mint a Volterra területéhez tartozó Casal Marittimo sírjában vagy abban, amelyet a közelmúltban tártak fel Quinto Fiorentino mellett). Későbbi korból maradtak fenn szépen épített dongaboltozatos sírok (például a Nagyherceg Sírja Chiusiban és a Perugia melletti San Manno földalatti sírja).
A kerek tumulus monumentális típusa (általában sziklába vájt kupoladobbal, mint Cerveteriben vagy építettel, mint Populoniában) az V. századtól kezdve sokkal ritkább, de talán a görög sírépítészet hatására is a császárkori nagy kerek római mauzóleumok, az Augusteum és Hadrianus mauzóleuma típusának irányában fejlődik tovább (példa erre a cortonai úgynevezett „Pythagoras Odúja”).

Kis templom alakú négyszögletes sírok is előfordulnak, így Populoniában. Meg kell említeni végül a lábazaton nyugvó sírtípust is, rajta nagy csonkakúp alakú oszlopokkal vagy obeliszkekkel. Ezt elsősorban a halotti urnák dombormű-ábrázolásaiból ismerjük, de közvetlen példája Etrurián kívül az ún. „Horatiusok és Curiatiusok Síija” Albano Laziale mellett. A régi források beszélnek egy ilyenfajta nagyszabású síremlékről Chiusiban, több, harangokkal díszített obeliszkkel, és Porsenna király sújával azonosítják. A cippusok (síroszlopok) kicsiben ezeket a formákat utánozzák.
A lakóház és a templomépítészet eredete és jellegzetességei közösek. A házformák alakulásáról később, az etruszk élet tárgyalásának kapcsán beszélünk. A templom kezdetben, éppúgy, mint a korai görög világban, azonos a téglalap alakú ferde tetős házzal, oszlopcsarnok nélkül (ilyenek a fogadalmi rendeltetésű kis épületmodellek és egy épületnek Veii fellegvárában feltárt maradványai); később összetettebb, részben a görög templomokéhoz hasonló formákat ölt.
Annak a típusnak, amit Vitruvius (de archit., IV, 7) az etruszkoknak tulajdonít, jellemzője, hogy az alaprajz szélessége alig kisebb a hosszúságánál; elülső felét az oszlopos csarnok foglalja el, hátsó felét pedig három cella alkotja, három különböző istenség számára vagy csak egy cella, kétoldalt szárnyakkal (alae) vagy nyitott közlekedő folyosókkal.

Veiiben, Pyrgiben, Orvietóban, Fiesoléban, Marzabottóban feltárt épületmaradványok azt mutatják, hogy ez a típus valóban székében elterjedt, és tartósan fennmaradt Etruriában az archaikustól a hellénisztikus korig; feltűnik Rómában is, Jupiter Capitolinus templomában, amelynek első felépítése a Tarquiniusok etruszk uralkodóházának korára esik. Minden bizonnyal épültek azonban a görög templomhoz elrendezésükben közelebb álló szent épületek is, hosszúkás téglalap alakú alaprajzzal, oszlopos homlokzattal (prostylos) vagy mind a négy oldalon megszakítás nélkül körülfutó oszlopsorral (peripteros); kiváló példája ennek Pyrgi legrégibb temploma és a „Királyné Oltára” temploma Tarquiniában.
Az etruszk tempomok eredetisége különben nem annyira alaprajzi elgondolásukban áll, mint inkább anyagukban, a felépítmény arányaiban és formáiban, a díszítés módjában. Mondottuk már, hogy az alapokat kivéve könnyű anyagokból készülhettek; a tartószerkezetekhez és a gerendázathoz fát használhattak. Ez viszonylag korlátolt magasságot feltételez (ahogyan ezt a „tuszkán” templom Vitruviusnál megadott méretei is mutatják), széles oszlopközöket, széles tetőzetet, oldalt erősen kiugró ereszekkel.
A fagerendázat tömör, de könnyű védőrétegeket igényel, ezért általánosan alkalmazták a színes festésű terrakotta burkolatokat , amelyeken eleven hatású geometrikus és alakos díszítőrendszerek fejlődtek ki, hosszúkás fedő vagy záró lapokkal a gerendákon, párkányokon, díszítményekkel a tetőcserepek végén (anteftxek) és a tető kiugró részein (akrotérionok). Az oromzat eredetileg nyitott volt, és látni engedte a homlokzaton a tetőszék szerkezetét; csak később alkalmazták a zárt, alakos kompozícióval díszített oromzatot, mint a görög templomoknál.

Az etruszk templom e különböző sajátságainak kétségtelenül megvannak a megfelelői a korai görög építészetben, és mint már mondtuk, az etruszk templom részben párhuzamba állítható az archaikus és klasszikus görög templommal. A különbség az, hogy az utóbbi már az i. e. VII. századtól kezdve fejlődésében monumentalitásra törekszik, majdnem teljesen kőből épül, saját, összetéveszthetetlen módján bontakoztatva ki az építészeti formákat, az előbbi pedig, egészen a hellénisztikus kor kivirágzásáig, lényegében hű marad a faanyaggal való építkezés hagyományaihoz, legfeljebb a terrakotta burkolatok díszítő pompáját hangsúlyozza még jobban. E burkolatok, különösen a VI. és V. században, változatosak kivitelükben és fejlődésükben, például a gerendák hosszanti fedőlapjainak típusában.
A fedőlapok lehetnek domborműves összefüggő alakos frízek, keleti görög hatás nyomán (úgynevezett „első” vagy „ión szakasz”), vagy lehetnek egyszerű festett díszítésűek, a felső kiálló szegély erős kiképzésével, mint a görög anyaország és a délitáliai települések terrakotta díszítőrendszereiben („második” vagy „archaikus szakasz”). Ez az utóbbi típus a VI. század végétől válik uralkodóvá, és egybeesik az etruszk templomok fejlődésének fénykorával. Jellemzők még erre a korszakra a kagyló alakú tetőcserép-záró díszek, a hosszú gerendavégek borítólapjain elhelyezett domborműves oromdíszítések és a nagy, figurális akrotérionok: tipikus példák Veii temploma és Pyrgi templomai. Az így kialakult díszítéstípust kevés módosítással átveszik majd a következő századokban is.

Az egyetlen jelentős újítás a zárt oromzat bevezetése, görög módra egyetlen alakos terrakotta magasdombormű-kompozícióval díszítve; talán már az V. században előfordul, de számunkra főként a IV. századtól kezdve ismeretes Tarquiniából, Talamonéból, Luniból („harmadik” vagy „hellénisztikus szakasz”).
Az etruszk templom formáiról és borításairól beszélve nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt az alapvető jelentőségű tényt, hogy ugyanezekkel a sajátságokkal és fejlődési mozzanatokkal találkozunk a faIiszk és latiumi terület templomainál, sőt, bár némi különbséggel, Campaniában is, úgyhogy a görög gyarmatosítástól közvetlenül érintett térségtől északra a tirrén-tengeri Itália közös építészeti kultúrájáról beszélhetünk.
A görög hatásra kialakult, de sajátos formákat mutató hagyományos faszerkezetek helyett a IV. század folyamán és a hellénisztikus korban, görög minták nyomán fokozatosan elterjedt a kőtemplom típusa.

Az archaikus ihletésű elemek túlsúlyát különben még nagyon késői alkotásokon is megfigyelhetjük az etruszk épületdíszítés minden motívumában, a kő-, továbbá a fa és terrakotta építményeken, valamint a sírmellékletek és fogadalmi tárgyak között szereplő számtalan másolatukon és utánzatukon. Vitruvius „tuscaniai oszloprend”-ről beszél, megkülönböztetve azt a görög építészet dór, ión és korinthosi oszloprendjétől. Jellemzője egy olyan oszlopfajta volt, amelynek alkalmazását valóban láthatjuk a római műemlékeken: a dór oszlop egy válfajáról van szó, ugyanolyan alakú oszlopfővel, de sima törzzsel és lábazattal. Etruszk eredetét az archaikus korból származó adatok bizonyítják; valószínűleg ilyen alakú volt a templomok és polgári épületek faoszlopainak legnagyobb része.
Alighanem a „protodór” elnevezésű típus továbbéléséről és továbbfejlesztéséről van szó (erősen tagolt oszlopláb, hornyok nélküli, hangsúlyozottan kidagadó oszloptörzs, domború támaszon nyugvó oszlopfő), amelyet a korai görögségnél igen hamar felváltott a szorosabb értelemben vett dór oszlop. De azt tapasztaljuk, hogy e mellett a típus mellett elterjedt Etruriában egy másfajta oszlop és pillér is, amelynél az oszlopfőt egyszerű és összetett virágos voluták díszítették; mintaképei a szíriai-ciprusi Kelet és Kelet-Görögország úgynevezett „aiol” oszlopfői; ez a fajta is hamarosan eltűnt a görögségnél, az ión oszlopfő elterjedésével.
Úgy látszik, hogy archaizáló tagolások, kockákkal, pártákkal, harangformákkal, hullámtagokkal adják meg az épületek, oltárok, sírkövek stb. alapjainak és felső záródásuknak kialakításában az uralkodó jelleget; az ajtóknál és ablakoknál a keretezés hangsúlyozza a felfelé vékonyodó nyílás oldalsó peremét és a felette lévő szemöldökpárkányt, amely a fejlettebb korszakban jellegzetes „fülekbe” kanyarodik a két végén.

A párkányok, oromzatok és az épületek felépítményeihez tartozó más részek nem alakos díszítésében a leggyakoribb motívumok a stilizált levelek, fonatok, palmetták és lótuszvirágok, meanderek, csavarvonalak stb., az ión minták uralkodó hatása nyomán. A dór fríz rendszere, a triglifekkel váltakozó metopékkal, úgy látszik, csak a IV. század után teijedt el; de gyakran a triglifek helyén valódi kis pilléreket találunk.


Forrás: Massiomo Pallotino Az Etruszkok