logo

XVI Junius AD

Az irodalom, zene és tánc

Az etruszkok kultúráját, bár teljesen a történelmi korba tartozik, sok szempontból mégis úgy kell tekinteni és tanulmányozni, mint őstörténeti kultúrát, vagyis lényegében külső, tárgyi emlékein keresztül. Hiányzik ugyanis benne egy nagy irodalmi hagyomány közvetlen útmutatása, amelynek segítségével mélyen behatolhatnánk ennek a népnek gondolkodásába, érzésvilágába és életfelfogásába, ahogyan erre a klasszikus világ más népeinél lehetőségünk nyílik.
A közvetett, mellékesen említett vagy késői adatok, amelyeket görög és római írók hagytak ránk a régi Etruriáról, valamint maguk az etruszk írott emlékek is (legtöbbször rövid, nem mindig könnyen megfejthető feliratok) kétségkívül értékes tájékoztató adatokat nyújtanak; ezt láttuk a politikai-társadalmi berendezés és a vallás esetében. Semmiképpen sem kárpótolhatnak azonban egy költői, történeti stb. művekből álló nemzeti irodalom hiányáért. Kétség merülhet fel afelől, vajon létezett-e valaha is az etruszkoknál a szó szoros értelmében vett irodalom.

Az, hogy nem jutott el hozzánk, nem elegendő ok arra, hogy elvessük ezt a lehetőséget. A görög és latin irodalom majdnem kizárólag azért maradt fenn számunkra, mert megszakítatlan, másolóról másolóra szálló hagyomány mentette át a középkori századokon keresztül (a régészek által kiásott papiruszokra írt régi szövegek és a feliratos emlékek viszonylag másodrendű fontosságúak). De hogy a klasszikus írók műveit igaz, csak igen kis hányadukat lemásolták, és továbbadták egészen a modem időkig, ez (eltekintve e művek alapvető fontosságától a nyugati világ egész kultúrájának megalapozásában) annak köszönhető, hogy általánosan ismert és élő nyelveken írták őket.
Ezzel szemben a római kor előtti Itália népeinek, köztük az etruszkoknak írásai iránti minden érdeklődés már a római császárkortól kezdve megszűnt, mivel olyan nyelveken íródtak, amelyeket akkor már nem beszéltek, és talán egy-két tudóst kivéve, valószínűleg mindenki számára érthetetlenek voltak. Világos, hogy senkinek sem juthatott eszébe, hogy leírja, és megőrizze őket az eljövendő nemzedékek számára.

Az etruszkok valamiféle irodalmi tevékenységéről tényleges pozitív tanúbizonyságot nyújt, ha közvetve is, a görög-latin forrásokban fennmaradt emléke. Töredékes adatokról van szó, főleg vallási tartalmú könyvek létezésére vonatkozólag; ezeket a római papi és tudományos körök fordításokból vagy kivonatokból ismerték. Tudjuk, hogy három fő csoportba sorolták őket: Libri Haruspicini (a béljóslás könyvei), Libri Fulgurales (a villámmagyarázat könyvei) és Libri Rituales (a szertartáskönyvek) elnevezéssel. Az elsők az állatok belső részeiből történő jóslással foglalkoztak, a Libri Fulgurales a villámra vonatkozó tudnivalókat tartalmazták.
Ami a Libri Ritualest illeti, úgy látszik, tárgykörük sokkal szélesebb körű és szétágazóbb volt, kiterjedt a kultusz előírásaira, a szentélyek felszentelésének, a városok alapításának, a terek felosztásának módozataira, a polgári és katonai szervezetre stb.; tartalmaztak ezenkívül külön írásokat az idő felosztásáról és az egyes emberek és népek életének tartamáról (Libri Fatales, a végzet könyvei), a túlvilágról és a megváltási szertartásokról (Libri Acherontici, az alvilág könyvei), végül pedig a csodák értelmezéséről (Ostentaria, a csodajelek könyvei).

Az etruszk-római hagyomány igyekezett ezeknek a műveknek ősrégi és szent eredetet tulajdonítani; egy részüket egyenesen a Tages nevű kisgyerek alakú genius tanítására vezették vissza (Libri Tagetici; tudomásunk szerint ezek voltak a béljóslás és az alvilág könyvei) vagy Vegoia, illetve Begoe nimfáéra, akinek a villámmagyarázó könyveket és a szertartási könyvekben foglalt, földmérésről szóló írásokat tulajdonították.
Lényegében hitték, hogy isteni sugallatra jöttek létre, és ezt egyfajta eredeti „őskinyilatkoztatásra” vezették vissza, amelyet magával az etruszk kultúra keletkezésével azonosítottak. Nem lehetetlen, hogy a szent könyvek gyűjteménye, ahogy azt az etruszk nép életének utolsó századaiban ismerték, és ahogy legalább részben latinra lefordították, igen régi időben kialakult elemeket tartalmazott; egészben véve azonban az írások túlnyomóan dogmatikus jellege mintha inkább az etruszk társadalom szellemi és vallási fejlődésének előrehaladott vagy talán végső szakaszát tükrözné.
Elképzelhető, hogy végleges, mondhatnánk „kanonikus” kidolgozásuk szűk papi körökben ment végbe, amilyen például a Tarquiniában még a római korban is fennállott Hatvan Béljós rendje lehetett; kétségkívül ehhez a körhöz tartozott az a Tarquinius Priscus (vagy Tuscus?) is, akinek a római hagyomány több szent könyv megszerkesztését, közzétételét és latinra fordítását tulajdonította.

Ezzel eljutottunk az etruszk vallási irodalom jellegének kérdéséhez. Valószínű, hogy különféle és változatos vonásokat mutatott, költői vagy legalábbis metrikus részekkel (carmina) és aggályosán rituális és előírás jellegűekkel; ez utóbbiakról közvetlenül is fogalmat alkothatunk fennmaradt eredeti etruszk szövegek alapján, amilyen a zágrábi múmiatekercs vagy a capuai agyagtégla. Sőt történt is már utalás esetleges összefüggésre a capuai halotti szertartáskönyv és az alvilág könyvei között. Egészében véve a szent könyvek gyűjteménye alapvetően vallásos sugallatú volt, ugyanakkor azonban bizonyos jogi jelleggel is rendelkezett. Szertartásiam értekezés, egyszersmind alkotmány és törvénytár is volt; világi törvényeket is találunk benne, például a tulajdonjogra vonatkozólag (terrae ius Etruriae, Etruria földjének joga).
Válaszra vár még az a kérdés, létezett-e az etruszkoknál másfajta irodalmi tevékenység is, és milyen mértékben volt ez független a vallásos irodalomtól? Évkönyv jellegű vagy történeti feljegyzések létezésére mutat a Varrónál idézett (Censorinus, de die nat., 17, 6) Tuscae Historiae [Etruszk Történet] említése. Minden utalás hiányzik viszont az epikus vagy mitológiai jellegű elbeszélő irodalomra; bár nem zárható ki annak a lehetősége, hogy ezt a műfajt is művelték Etruriában, mégis úgy látszik, az etruszkok gondolatvilágából hiányzott a görögökre jellemző termékeny mítoszteremtő képzelet.
Ritka kivételektől eltekintve, a képzőművészet csak a görög világból átvett istenekről és hősökről szóló mondákat ábrázolja, és dolgozza fel újra. Hogy a lakomaénekeknek és a fescenniumi szatíráknak (amelyeket Fescennium faliszk városból származtatnak) Etruriában is megvoltak a megfelelői, az lehetséges, de kétséget kizáróan nem bizonyítható. Viszont elhunyt személyiségek tiszteletére énekelt elogiumok visszhangját lehet felfedezni néhány hosszabb és talán versmértékben írt vagy ritmikus szerkezetű sírfeliratban. A drámairodalom, amelyre egy bizonyos Volnius etruszk tragédiaíró említéséből lehet következtetni (Varro, de ling. lat., V, 55), valószínűleg csak késői korban született meg, mint a görög színház utánzata.

Többször észlelték az etruszk szövegekben szabályosan összefüggő szó és szótagcsoportok, ismétlések, alliterációk, rímek stb. előfordulását; ez a ritmikus forma iránti erős hajlandóságra mutat. Viszont eddig még nincsenek biztos adataink, amelyek alapján kvantitatív metrika használatára következtethetnénk, mint a görög és latin versekben. De mindenképpen nagyon valószínű, hogy különösen az archaikus fogadalmi feliratokat és egyes sírfeliratokat versbe foglaltak, ahogy ez elterjedt szokás volt a görögöknél és rómaiaknál is. Nyilvánvalóan versben írták, és énekelve adták elő a szent szövegeket, himnuszokat vagy imákat és talán világi tartalmú dalokat is.

Az énekkel kísért, de különösen az ének nélküli zenének, amennyire az irodalmi források és a képzőművészeti ábrázolások egybehangzó tanúsága alapján megítélhetjük, igen nagy fontossága lehetett az etruszkok szertartásaiban, valamint köz és magánéletében. A hangszerek (következésképpen a ritmus, a harmónia, a dallamvonalak is) felismerhetően ugyanazok, mint amelyeket a görögök zenei életében is megtalálunk; ez az egyezés nem meglepő, ha tekintetbe vesszük azt a szoros függőséget, amely olyan sok más szempontból a görög kultúrához kötötte az etruszk városokat.
Az ábrázolt vagy írásban említett húros hangszerek közé tartozott a kithara, a lant, a barbiton (a lant hosszúkásabb válfaja); a fúvósok közé a kettős fuvola (tibiae) és az egyenes trombita (salpinx, tuba) vagy a hajlított kürt (cornu); az ütőhangszerek közé a táncosnők krotalonjai (csattogtatói).
A kithara-, lantvagy barbiíön-játékos és a kettős fuvolán játszó zenész duója szokásos együttes volt, éppúgy, mint Görögországban; különösen gyakran látjuk ábrázolását a sírfestmények lakomavagy táncjeleneteiben.

De azért a közös zenei műveltség keretein belül Etruriának mind a műfajokban, mind pedig az előadásban meglehettek a maga külön irányzatai és hagyományai. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, milyen nyomatékosan beszélnek az antik írók a kettős fuvola használatáról az etruszkoknál, mintha nemzeti hangszerükről volna szó (vö. Athénaios, IV, 154 a), amelyet Lydiából vettek át, majd továbbadták a rómaiaknak; a fuvolást Rómában az etruszkból származó subulo szóval jelölték.
Igaz, hogy a fuvolajáték Görögországban széles körben elterjedt, de eredetét a phrygekre és lydekre vezették vissza; olyan zenei ízlésre vall, amely a szenvedélyes és orgiasztikus hatásokat kedveli. Ebben az esetben is, mint a művészeti kultúra más megnyilvánulásaiban, az etruszkok a görögök sokrétű tapasztalataiból egyes, a saját művészi érzékükhöz közelebb álló elemeket vettek át, különösen a kisázsiai keleti görög városokban kialakított formák felé fordítva figyelmüket.
Következésképpen fel kell tételeznünk, hogy az etruszk zene jobban szerette azokat a hangnemeket, amelyeket a görög elméleti írók lyd, hypolyd, phryg és hypophryg néven tartottak számon, a megfelelő hangskálákkal, ellentétben a komoly és ünnepélyes dór zenével. Másrészt a régi és egybehangzó görög hagyomány (Aischylos, Eumen., 567 sk.; Sophoklés, Aias, 17; Euripidés, Phoen. 1377 sk. stb.) az etruszkoknak tulajdonítja a trombitát (salpinx). Ha ez nem jelenti is azt, hogy ezt a régi hangszert valóban Etruriában találták fel, mindenesetre arra utal, hogy használata az etruszk katonai és talán vallási szokásoknak is szerves tartozéka volt, olykor esetleg etruszk bronzművesek műhelyeiben készült darabokat külföldre is exportáltak (a képzőművészeti alkotások azonban inkább a hajlított trombitát, vagyis kürtöt vagy pedig az egyenes, végén hajlított kürtöt, lituust mutatják).

Mindenesetre a fúvós hangszerek iránti vonzalom az énektől különválasztott zenei tevékenység jelentős fejlettségére mutat. A zene nemcsak a tánccal és a némajátékkal kapcsolódott össze a nagy vallásos ünnepségeken és a színpadi előadásokon, hanem mint izgató ritmus és dallamaláfestés gyakran kísérte a szertartás egyes mozzanatait vagy a köz és magánélet cselekményeit, mint a sportversenyeket, a vadászatot, a lakomákat, sőt még a rabszolgák korbácsolását is.
Az, hogy a zene szorosabban fűződött a gesztushoz, mint a szóhoz, megfelel az etruszk színpadi játékok sajátos formáinak; amennyire tudjuk (Livius, VII, 2, 4 sk.), ezek némajáték jellegűek voltak, és álarcos táncos-színészek (histriones vagy ludiones) adták elő, olykor tréfás vagy szatirikus célzásokkal. Ez nem zárja ki azt, hogy igazi párbeszédes drámai cselekményű játékok is voltak; bizonyára ösztönzően hatottak ebben az irányban a IV. századtól kezdve a görög színház formái (erről tanúskodnak az etruszk sírokban gyakran előkerülő kisméretű komédiamaszk-modellek).

A táncot főleg a VI. és V. századi sírfreskókról ismerjük. Úgy látszik, rendszerint hivatásos táncosok mutatták be: szólótáncosnők, akiket kettős fuvolán játszó muzsikus kísért, táncospárok; de főleg férfiak és nők kara, akik megszakadó sorokban, egyéni mozdulatokkal haladnak, élükön zenészekkel (kithara vagy lantjátékosokkal és fuvolásokkal); ezek talán a karvezetők szerepét töltötték be. A zenészek maguk is tánclépésben mennek. Némelykor például a tarquíniai Feliratos Sírban tánc közben örökítették meg annak a nemzetségnek tagjait is, amelyhez az elhunyt családja tartozott.
A lábak ugrándozó mozdulatai és a karok erőteljes és valószínűleg heves gesztusai gyors ütemű, mozgalmas vagy egyenesen orgiasztikus táncfajtára mutatnak, amely feltehetőleg a dionysosi eredetű görög sikinnist vette mintául. De a rövid időszakból származó és a sírdíszítő művészet körére szorítkozó adatok nem elegendők annak bizonyítására, hogy Etruriában egyedül ezt a műfajt művelték. Mindenesetre megegyezik azonban azokkal a zenei „hangnemekkel”, amelyek feltételezésünk szerint az etruszkoknál uralkodtak.


Forrás: Massiomo Pallotino Az Etruszkok