logo

XXI Januarius AD

Az istenség fogalma

De még ha az adatok nagyobb bőségben állnának is rendelkezésünkre, nem volna könnyű teljes képet nyerni az etruszk vallásosság eredeti elképzeléseiről, valódi formáiról. A görög kultúra uralkodó hatása Etruriára, elsősorban azok az ösztönzések, amelyeket az etruszk mitológiának és művészetnek adott, túlságosan régi keletűek és mélyrehatók ahhoz, hogy ne maradtak volna érezhető nyomaik az etruszk vallás irányzataiban és megnyilvánulásaiban. Ez különösen világosan megmutatkozik az istenség egyéniségének és formáinak elképzelésében. Clemen megpróbálta az etruszk vallási felfogás egyes sajátos vonásaiban a fetisizmus formáinak továbbélését kimutatni; ilyen szerinte a fegyverek, a fák, a vizek kultusza.
Valójában nagyon kétséges, hogy akár a korábbi mediterrán vallásokban is tényleg a fetisizmus megnyilvánulása volt-e a fegyverek és a fák kultusza, vagy inkább vallásos szimbólum, amelynek révén a személyes istenséget akit aligha fogtak fel emberi alakban ~ egy sajátos ismertetőjegye jelenítette meg. Éppígy nehéz az etruszk animizmust összefüggésbe hozni az ősök szellemének vallásaként értelmezett animizmussal.
De kétségtelen, hogy az etruszk vallás leghamisítatlanabb formáiban amelyek hitelesek, mert a régiek feljegyezték, és fenntartották őket, noha ellentétben álltak az elterjedtebb és a klasszikus világhoz közelebb álló vallási formákkal a természetfölötti lényekről alkotott felfogás terén valamiféle határozatlanság uralkodik e lények számát, tulajdonságait, nemét, megjelenését illetőleg; ez a bizonytalanság azt a gyanút kelti, hogy eredetileg egyetlen isteni lényben hittek, aki alkalomszerű és sokféle megnyilvánulásaiban uralkodik a világ fölött, és ezek a megnyilvánulások istenségekben, istencsoportokban és szellemekben öltenek testet.
Talán erre a szemléletre vezethető vissza a „genius”, mint éltető és teremtő erő fogalma; ez lehet egy istenség, lehet nagyszámú hímnemű és nőnemű szellem prototípusa (ez utóbbiak közé sorolhatók a lasa névvel jelölt lények ); ezek a szellemek elvegyülnek az emberek és istenek között, benépesítve a túlvilágot is; megjelenhet a genius egyenesen szexuális szimbólumok nem antropomorf formájában.

A római genius, aki tükrözi és kíséri az isteni és emberi lényeket, valószínűleg etruszk elképzelésből ered. Ennek alapján azt lehetne gondolni, hogy a nagy istenalakok csak idegen, pontosabban görög hatásra jöttek létre, ennek a ködös és alaktalan kezdeti vallásosságnak a talaján. De ez valószínűtlen, ha meggondoljuk, hogy az etruszk kultúra kialakulása meglehetősen késői jelenség a földközi-tengeri népek kulturális fejlődésében; kultúrák kialakulásának és keveredésének évszázadai, ha nem évezredei előzték meg. Egy legfelsőbb, kivételképpen égi tulajdonságokkal felruházott lény fogalma, aki a villámlással nyilvánítja ki akaratát, semmiképpen nem tekinthető új, kívülről lemásolt motívumnak.
Ugyanezt kell mondani a szerelem istennőjének, Turannak fogalmáról akinek neve eredetileg valószínűleg „úrnő”-t jelent; ez minden bizonnyal az ősi mediterrán vallásosság talaján öltött formát. Legfeljebb azetruszk vallásos elképzelések kimondottan archaikus vagy primitív voltát lehet kiemelni ; azt, hogy megrekedtek olyan motívumoknál és hiedelmeknél, amelyeket a mediterrán világ más népei már maguk mögött hagytak, vagy éppen készültek maguk mögött hagyni; ez világosabban kitűnik majd a továbbiakból.

Másfelől igaz, hogy a görög befolyás segíthette és előmozdíthatta az etruszk istenségek egyénivé, személyessé és emberivé válásának folyamatát, megsokszorozva és jellegzetessé téve a nagyobb istenek vonásait, nemzeti istenségek rangjára emelve helyi szellemeket és hősöket, egybevonva azonos jellegzetességekkel rendelkező lények csoportját. Jellemző esete ennek Veltha, Veltune vagy Voltumna (latin formájában Vertumnus), ez a különös és ellentétes vonásokkal rendelkező istenség, akit néha mint ártalmas szörnyet, néha mint a növényzet bizonytalan nemű istenét, néha pedig mint nagy hadi istenséget ábrázoltak.
Ez az eset módot nyújt, hogy végigkísérhessük azt a folyamatot, amikor egy alvilági, földi szellem, akit Dél-Etruria valamelyik településén tiszteltek, egyéniséggé válik, és felsőbbrendű isteni lénnyé alakul át, sőt az etruszkok elsőrendű istenévé, Etruria fő istenségévé (deus Etruriae princeps) (Varro, de ling. lat., V, 46). Így a háború fegyveres héroszokként elképzelt védőszellemei is fokozatosan egyetlen istenségbe, az itáliai, etruszk és római Mars alakjába olvadnak össze, Arés görög isten mintája nyomán.

Térjünk át ezzel az etruszk vallásra gyakorolt görög hatás másik következményére: az istenségek antropomorfizálódására vagy, hogy pontosabbak legyünk, az istenalakok külső megjelenési formáinak a görög antropomorfizmus szerinti ábrázolására. Lehet, hogy az etruszkokban kezdettől fogva élt az istenségek valamiféle emberi képe noha nem lehet pontosan megállapítani, mennyire érintette ezeket a népi elképzeléseket az érett keleti kultúrák távoli hatása alighanem ez érvényesült a már említett hadi istenségek vagy Tin égisten esetében, akit egy kezdetleges bronzszobrocska mint jobbjában villámot tartó, ruhátlan ifjút ábrázol. De a görög irodalom és művészet már korán legalább az i. e. VI. század eleje óta elfogadtatta Etruriában a nagy isteneknek azt az ábrázolását, amely emberi vonásaival és jellemző ismertető jegyeivel a görög világ városaiban nyert végleges formát.
Ebből a folyamatból számos olyan etruszk istenalak jött létre, amely lényegében megfelelője a görögnek, ha nem is azonos vele: Tin vagy Tinia (Jupiter), az etruszk Zeus; Uni (Juno), az etruszk Héra; Menerva (Minerva), az etruszk Athéné; Sethlans (Vulcanus), az etruszk Héphaistos; Turms (Mercurius), az etruszk Hermés; Túrán (Venus), az etruszk Aphrodité; Maris (Mars), az etruszk Arés stb.
Vannak olyan istenek is, akiket egyenesen a görögöktől hoztak be Etruriába, mint Héraklés, az etruszk Herele és római Hercules , Apollón, akiből Etruriában Apulu vagy Aplu lesz; Artemis, aki Aritimivé vagy Artumesszé alakul. Az istenek, mítoszok és a kultusz jellemző sajátságai a megfelelő görög formákkal párhuzamosan alakulnak. Valószínű, hogy Pyrgi szentélyében Uni istennőt a görögök Eileithyiának vagy Leukotheának látták; bizonyos, hogy Astarté föníciai istennővel azonosították.

Az etruszk pantheonnak ezt a tarkaságát és sokrétű eredetét világosan tanúsítják az emlékek és a szövegek, mint a már említett piacenzai májmodell (talán a béljósok használták, hogy megkönnyítse az áldozati birkák májából kiolvasott jelek értelmezését), amelynek felületén az egyes rekeszekben az istenségek nevei olvashatók, vagy a maglianói ólomlapocska, a capuai agyagtégla és a zágrábi múmiatekercs rituális szövegei, amelyek egyes istenek nevét tartalmazzák.
De a görög Olympos mintájára megszemélyesített és megjelenített nagyobb istenalakok mellett tovább élnek azért helyi természetfölötti lények és elképzelések is, homályos és titokzatos istenségek csoportjai, akiknek még a számát és nevét sem ismerték (Varro Amobiusnál, III, 40).

Az antik írók, gyakran zavarosan adva vissza a bennszülött hagyományok egy-egy mozzanatát, beszélnek Felsőbb és Beburkolt (vagyis a titokzatosság homályába burkolt) Istenekről, akik Jupiter tanácsadói voltak, mikor legszörnyűbb villámával lesújtott (Caecina Senecánál, Quaest. natur., II, 41); említik az Egyetértő vagy Cinkos Isteneket, ugyancsak Jupiter tanácsadóit, könyörtelen és névtelen lényeket, akikről általában úgy beszélnek, hogy tizenketten voltak (Varró és Caecina, az idézett helyeken); a Penatest, házi isteneket, az ég, a vizek, a föld és az emberi lelkek isteneinek négy osztályába sorolva (Nigidius Figulus Arnobiusnál, III, 40); a villámmal sújtó „kilenc istent” (novertsiies) (Plinius, II, 52, 138; Arnobius, III, 38); a Favores Opertaneit (Martianus Capella, de nuptiis Mercuri et Philologiae, I. 45), a Larest, a Manest stb. Nem világos, hogy ezek közül a csoportok közül melyikek milyen viszonyban vannak egymással; például Varró azonosítja az Egyetértőket a Penatesszel.
A közvetett utalások arra látszanak mutatni, hogy sokat közülük végzet-istennek kell tekinteni. Valószínű, hogy az etruszk szövegek az ilyen isteni testületekre utalnak a gyakori, megnevezés helyett használt utalással az „istenekre” (aiser, eiser), akiket a kultusz kollektív tárgyának tekintettek, szemben az egyes istenségekkel (zágrábi múmiatekercs, maglianói ólomlapocska, kisebb feliratok).
Vannak azonban részletes megkülönböztető megjelölések is, mint például a múmiatekercs eiser si-c jen-c-jeinek esetében, és az aiseras fruflicla vagy egyszerűen éuflüas, dupldas stb.-nál (birtokos esetben) : az utóbbinál arra lehet gondolni, hogy megfelel a latin comentes, complices (egyetértő, cinkos) formáknak, a tusurfiir- „consortes, coniuges” (élettársak, házasok) mintájára, feltéve, hogy a u-, tuetruszk tő az „egy” számnak felel meg, tehát egyértelmű a latin ma (együtt) szóval is.
A tizenkét és kilenctagú isteni testületek mellett, a háromcellás templom alakjából és a római vallás hasonló jelenségeiből következtetve hármas istenségek létezésére is gondoltak, először is Jupiter-, Juno és Minerváéra, akiket Rómában a Capitoliumon tiszteltek, és általában etruszk eredetűnek tartottak. De a kérdés vitatott. Valószínűbb az istenpárok létezése: vagy egy hímnemű isten és az oldalán ülő istennő (például az alvilági istenek: Aita és Persiphnai, Mantus és Mania), vagy ikrek (például a Dioskurosok [Tinas denar] és a bolsenai ) (C.I.E. 5180).

De az etruszk vallásosság a legeredetibb módon az úgynevezett disciplin á ban (fegyelem) nyilvánul meg, vagyis azoknak a szabályoknak összességében, amelyek az istenek és emberek közötti kapcsolatokat megszabják. Kiindulópontja az isteni akarat aggályos és minden eszközzel való kutatása; ennek módjai között a legfontosabb és leghagyományosabb az állatok belső részeinek, különösen a májnak vizsgálata és értelmezése (béljóslás) és a villámok magyarázata. Mindkét tudománynak megvannak az előzményei a keleti világban, különösen Mezopotámiában, de Etruriában kifejezetten etruszkká válnak, úgyhogy ha behatolnak is az etruszk hagyományokkal át meg átszőtt római vallás világába, nem olvadnak bele, és mindvégig megőrzik idegen jellegüket. Érdekes viszont, hogy Rómában, mint már az umbereknél is, a madarak repülésének megfigyelésén alapuló jóslás (madárjóslás) válik uralkodóvá. Valószínűleg ez is az etruszk disciplina körébe tartozott, pontosabban véve abba az ágába, amely az istenektől küldött jeleknek és csodáknak, az úgynevezett „megnyilatkozásoknak” (ostenta) megfejtésével foglalkozott.

A disciplinához tartoznak továbbá az áldozatok és szertartások aprólékos rituális szabályai, az emberek és az államok előre meghatározott élettartamának tana (ehhez kapcsolódik a „századok” vallási időrendje), valamint a túlvilági életre vonatkozó hiedelmek és előírások.
Bár sok még a tennivaló az etruszk disciplina körébe tartozó egyes vallási tényezők tanulmányozásában és értelmezésében, az alapvető megoldásra váró kérdés mégiscsak az, mi a jelentősége mindezeknek a tényezőknek együttesen, és az isteni és emberi világnak milyen képe bontakozik ki belőlük. Ez a két világ belső szálakkal kapcsolódik egybe a misztikus részvétel és szétválaszthatatlanság elve szerint, amely a primitív népek észjárására emlékeztet. Amennyire a felhasználható forrásokból kivehetjük, az etruszk szellemiség sok vonása, amely homályosnak látszik, ha a görög-római gondolkodás mércéjével mérjük, megmagyarázható, ha eltérő vallási felfogások megvilágításában értékeljük.
Ég és föld, természetfölötti és természeti valóság, makrokozmosz és mikrokozmosz mintha nyílt és titkos utalásokkal teremtett összhangban illeszkedne egy előre meghatározott egységes rendszerbe, amelyben a tájolás és a térfelosztás alapvető fontosságot kapott.
A modern kutatók idevonatkozó és még távolról sem végleges megállapításai abból indultak ki, hogy párhuzamba állították a piacenzai bronz májmodell rekeszeibe írt istenek nevét az égnek és isteni lakóinak azzal a beosztásával, amely Pliniusnál (Nat. Hist., II, 54, 143) és Martianus Capellánál (de nuptiis Mercuri et Philologiae, I, 45 sk.) találhátó.

A meghatározott tájolású és részekre osztott „szent” tér annak a fogalomnak felel meg, amit a latinban a templum szóval fejeznek ki. Vonatkozhat az égre, vagy egy megszentelt földdarabra mint egy szentély, egy város, egy fellegvár stb. körülkerített területe vagy akár egy sokkal kisebb felületre például egy állat jóslási műveletekre felhasznált mája amennyiben megvannak a tájolás és az égi minta szerinti felosztás feltételei. A tájolást a négy egymást metsző két egyenessel összekötött sarkalatos pont határozza meg; az észak-déli egyenest praelatin szóval cardónak, a kelet-nyugatit decumanusnak hívták a római városépítés és földmérés szaknyelvén, amelyről tudjuk, hogy szorosan kapcsolódott az etruszk-itáliai vallási tanokhoz.
Ha a néző eszmeileg a két egyenes metszőpontján helyezkedik el, háttal északnak, mögötte van a decumanustől északra elterülő tér. A teljes térnek ezt a felét ezért „hátsó rész”nek (pars postica) nevezik. A másik fél, ami előtte délnek fekszik, az „elülső rész” (pars antica). Ugyanígy két részre van osztva a tér a cardo hosszanti irányában: balra a keleti, szerencsés előjelű szektor (pars sinistra vagy familiaris), jobbra a nyugati, kedvezőtlen zóna (pars dextra vagy hostilis).

Az így tájolt és felosztott égbolt az elképzelés szerint további tizenhat kisebb részre tagozódott, és ezekben voltak a különböző istenek lakásai. Ez a felosztás tükröződik a piacenzai májmodell külső szélének rekeszeiben (számuk pontosan tizenhat) és a belső rekeszekben (amelyek megfelelnek a külsőknek, bár nem egészen világos módon).
A tizenhat égi mező Martianus Capellánál idézett istenségei és a májra felírt istennevek között kétségtelen egyezések vannak, de nem teljesen azonosak egymással, mert az eredeti etruszk hagyományt feltehetően megmásították a késő-római író forrásai, eltolva néhány helyen a sorrendet. Ennek ellenére össze lehet állítani egy megközelítő képet arról, hogy milyen volt az etruszk felfogás szerint az istenek elhelyezkedésének rendszere a világűrben. Ez azt mutatja, hogy a határozottan megszemélyesített és jóindulatú legnagyobb főisteneket az ég keleti tájain helyezték el, főleg az északkeleti szektorban; a föld és a természet istenségeit déli irányba tették; az alvilág és a végzet félelmetes és könyörtelen isteneiről azt képzelték, hogy a nyugat nyomasztó vidékén, pontosabban az északnyugati szektorban laknak, amelyet a legbaljósabbnak tekintettek.

Az égen mutatkozó jelek (villámok, madarak röpte, csodás jelenségek) helyzete elárulja, melyik istenségtől jön az üzenet az embereknek, és hogy jót vagy rosszat jelent-e. A keletkezés pontjának meghatározásán túl, a jelzés sajátosságainak természetét (például a villám alakját, színét, hatását vagy a lecsapás napját) esetenként osztályozó, bonyolult rendszer segített meghatározni; például azt, hogy baráti felszólításról, parancsról vagy könyörtelen kinyilatkoztatásról van-e szó, és így tovább.
Ugyanilyen buzdító vagy profetikus jelentése van azoknak a különleges jellegzetességeknek, amelyeket a béljós olvas ki az áldozati állat májából, aszerint, hogy egyes részei hogyan egyeznek az égi szektorokkal. Így a „villámok értelmezése” és a béljóslás, az etruszk jóslás két jellegzetes formája, szoros kapcsolatot mutat; nem csodálkozhatunk hát azon, hogy egy és ugyanazon személy gyakorolhatta mindkettőt, mint az a L. Cafates, akinek kétnyelvű sírfeliratát Pesaróban találták meg, és aki béljós, haruspex (etruszkul netsvis) és villámjós, fulguriator volt.

Ugyanilyen előírások szabályozhatták a madarak repülésének jóslás céljából való megfigyelését, ahogy ez főleg umber (Iguviumi Táblák) és latin forrásokból kitűnik. Ebből a szempontból különösen fontosnak tartották a megfigyelés helyét a földön, vagyis a jóslás templuméX, tájolásával és beosztásával, és kétségkívül ezzel áll összefüggésben nemcsak a szent körzeteknek, hanem magának a tulajdonképpeni templomnak, azaz az isten képmását tartalmazó szent épületnek elhelyezése is; ez utóbbi Etruriában rendszerint dél vagy délkelet felé néz; részei a pars antica, vagyis a homlokzatból és oszlopokból álló elülső rész és a pars postica, a cellát vagy cellákat magában foglaló hátsó rész. Éppígy a tájolás vallási szabályait követte (legalábbis elméletben) a városok alaprajza ennek fennmaradt gyakorlati példáját nyújtja az emiliai Marzabotto és a földek felosztása is.

Mindezek az elképzelések és szertartások, mint általában az etruszk rituális szokások, azt a benyomást keltik, hogy az ember szinte lemondott szellemi tevékenységéről az istenséggel szemben; ez megmutatkozik az isteni akarat megismerésére és teljesítésére irányuló kettős megszállottságban, vagyis egyrészt a jóslási szertartások kifejlődésében, másrészt a kultusz merev aprólékosságában. így az isteni törvények teljesítése vagy megszegése, valamint az engesztelő szertartásokkal adott elégtételek is elsősorban formálisnak tűnnek, híjával minden igazi etikai érvénynek az antik világban egyébként igen elterjedt, de az etruszk vallásosságban hangsúlyozottan érvényesülő felfogás szerint.
Lehetséges azonban, hogy ennek a formalizmusnak legalábbis a legmerevebb vonásai csak az etruszk kultúra utolsó szakaszában váltak pontos szabályokká, és éppen azokban a papi rétegekben, amelyeknek a szertartásokra és a teológiára vonatkozó munkásságát a szent könyvek tükrözik. Talán ha öntudatlanul is keletkezésüknél közrejátszott a papoknak az a törekvése, hogy saját kezükben összpontosítsák az isteni akarat értelmezését és ezzel a nép szellemi életének irányítását.

Az etruszkok primitív észjárásával összefüggő másik vonás a természeti jelenségek logikátlan és misztikus értelmezése. Ez egészen a késői korig megmaradt, és szinte drámai ellentétben áll a görögök tudományos racionalizmusával. Erre vonatkozólag különösen jelentőségteljes, és sok mindent elárul Senecának egy szakasza (Quaest. nat., II, 32, 2) a villámokkal kapcsolatban:
„Hoc inter nos et Tuscos... interest: nos putamus, quia nubes collisae sunt, fulmina emitti; ipsi existimant nubes collidi, ut fulmina emittantur; nam, cum omnia ad deum referant, in ea opinione sunt, tamquam non, quia facta sunt, significent, sed quia significatura sunt, fiant”
(Köztünk [vagyis a görög-római világ] és az etruszkok között az a különbség, hogy mi azt tartjuk: a villámok azért keletkeznek, mert a felhők összeütköztek, ők pedig úgy vélik, a felhők azért ütköznek össze, hogy villámok keletkezzenek; minthogy ugyanis mindent az istenségre vezetnek vissza, az a felfogásuk, hogy nem azért jelentenek valamit, mert létrejöttek, hanem azért jöttek létre, hogy jelentsenek valamit.)


Forrás: Massiomo Pallotino Az Etruszkok