logo

XX Martius AD

A túlvilág

Az égi és földi világ misztikus egysége minden valószínűség szerint a foldalatti világra is kiteqedt, ahol a későbbi etruszk tanok szerint a holtak birodalma található.

Mint ismeretes, a régi etruszkok kultúrájára vonatkozó ismereteink nagy része a sírokból ered (a feliratok túlnyomó többsége sírfelirat; a sírok festményeinek, szobrainak, mellékleteinek köszönhetjük az alapvető adatokat művészeti formáik fejlődéséről és életük különböző vonásairól). Így természetes, hogy a sírok közvetve vagy közvetlenül megvilágítják: mi volt az elképzelésük az emberek jövendő sorsáról, és tájékoztatnak az ehhez kapcsolódó szokásokról és szertartásokról.
Mindamellett még messze vagyunk attól, hogy világosan lássuk, mit tartott az etruszk gondolkodás a végső dolgokról. Bonyolult és ellentétes meggondolások arra mutatnak, hogy az etruszkok vallásos gondolkodása különböző szinteken mozgott, és különféle, eltérő hatások érték. Ebből megoldatlan és rendkívül izgalmas problémák sora származik.

Már a sírok és mellékleteik jellege is, főleg a korai korszakokban, félreérthetetlenül tanúsítja a mediterrán világban általánosan elterjedt primitív elképzelések továbbélését, amelyek szerint a halott egyénisége, bármi módon képzelik is el, úgy él tovább, hogy valamiképpen együtt marad tetemével azon a helyen, ahol ezt nyugalomra helyezték. Ebből következik a hátramaradottak alapvető kötelessége, hogy ezt a továbbélést biztosítsák, megvédelmezzék, és meghosszabbítsák, nemcsak a szerető kegyelet érzelmi adójaként, hanem vallási kötelezettségként, amelyben valószínűleg a félelem is szerepet játszott.
Az effajta elképzelések velejárója Etruriában, mint másutt is (különösképpen a régi Egyiptomban), a hajlam arra, hogy a sírt ház formájában képzeljék el, ellássák berendezéssel és használati tárgyakkal, ábrázolásokkal gazdagítsák, amelyek, legalábbis a korai időkben, mágikus jelentésűek; hogy a holttestet körülrakják ruháival, ékszereivel vagy fegyvereivel, ellássák étellel és itallal; hogy családtagjai kis szobrait adják mellé, és végül, hogy megalkossák a halott testi képmását azért, hogy elpusztíthatatlan „támaszt” nyújtsanak szellemének, amelyet a test bomlása fenyegetett; ebből a szokásból született meg, úgy látszik, Etruriában (mint már Egyiptomban is) a halotti portré.

De hogy az effajta szokások külsőségeiben megmutatkozó vallásos eszméknek mi a valóságos, mélyebb természete, és hogyan tudtak fennmaradni és továbbfejlődni más hiedelmek mellett, végeredményben nagyon homályos. Hiszen azt látjuk, hogy az etruszk városok kialakulása idején egyetlen temetési szertartás játssza a szinte kizárólagos főszerepet: a hamvasztás, és ez bárhol keletkezett, és bárhogyan terjedt is el kétségtelenül az elhunyt szelleme és teste között fennálló anyagi köteléket tagadó felfogást tükröz; sőt, legalábbis a történelmi kor derekán, néha mintha azt jelentené, hogy a lélek „kiszabadul” az anyag béklyóiból egy égi szférába.
Annál különösebb, hogy a Villanovaés az orientalizáló korszak etruszk sírjaiban az elégetett halottak hamvait és csontjait némelykor ház alakú urnákba vagy olyan edényekbe helyezik, amelyek a halott arcvonásait próbálják megörökíteni (a chiusi úgynevezett „canopusok”); ez elárulja, hogy az etruszkok között a nép kialakulásának legrégibb idejétől kezdve különböző hiedelmek vegyültek össze, és itt talán a földközi-tengeri temetkezési hagyományok jutottak újra érvényre a hamvasztás követői révén elterjedt szokásokkal szemben.

Nem lehet azt állítani, hogy a sírban való továbbélés gondolata teljesen kizárná a lelkek „túlvilágba” költözésének hitét. De az bizonyos, hogy Etruriában ez az utóbbi elképzelés a görög vallás és mitológia hatására jutott fokozatosan érvényre, és öltött konkrét formát az ősi hiedelmek meggyengülésével, és a homérosi alvilágképnek megfelelően alakult, benépesítve az alvilágot alvilági istenségekkel, régi héroszok szellemeivel és a holtak árnyaival. Már az V. és IV. század, majd főleg a hellénisztikus kor emlékein a halál utáni sorsot úgy ábrázolják, mint a lélek utazását a holtak birodalma felé és mint alvilági létét. Ez a lét szomorú, reménytelen, időnként ránehezedik a démoni szörnyetegek jelenléte okozta rémület vagy egyenesen a félelem a kínzásoktól, amelyekkel a lelkeket sújtják. Lényegében a halálfélelem megjelenítése ez, a túlvilág alapjában pesszimista elképzelésének keretében.
A halált különösen két alvilági lény jelképezi: a nagy szárnyú Vanth istennő, aki a görög Moirához hasonlóan a könyörtelen végzetet testesíti meg, és Cbarun démon, ez a félig állati, nehéz kalapáccsal felfegyverzett alak, aki a nevét adó görög Charón ijesztően eltorzított mása. De az etruszk alvilági démonok köre gazdag és festői; vannak más, részben a görög mítosz sugallatából született szereplői is, mint az Erinnysek vagy teljesen eredetiek, mint a keselyűarcú, szamárfülű és kígyókkal felfegyverzett borzalmas Tuchulcha; emellett bőségesen alkalmazzák az alvilági állatok, így a kígyó és a ló jelképrendszerét.

Az emlékek nyújtotta forrásanyag erre a későbbi korszakra vonatkozólag túl töredékes és külsőséges ahhoz, hogy biztos és teljes fogalmat nyújtson a túlvilági életre vonatkozó korabeli hiedelmekről. Ha a sírok festményeit és domborműveit nézzük, azt lehetne gondolni, hogy a halottak sorsa könyörtelenül szomorú és mindenki számára egyenlő; a kegyetlen törvény még a legkiválóbb személyiségeket sem kíméli; felsőbbrendűségük csak pompás öltözékükben nyilvánul meg, valamint viselt tisztségeik jelvényeiben és a kíséretben, amely követi őket az alvilági utazáson.
Vannak azonban az irodalmi hagyományban (Arnobius, II, 62; Servius, ad Aen., III, 168; Martianus Capella, II, 142) egyes, többé kevésbé világos utalások vigasztaló üdvözítő tanokra, azaz annak lehetőségére, hogy a lelkek a boldogság vagy egyenesen az istenné válás állapotába kerüljenek különleges szertartások révén, amelyeket az etruszkok állítólag Acheroni Könyveikben (Libri Acherontici) írtak le. Ezeknek az engesztelő szertartásoknak értékes eredeti dokumentuma maradt fenn számunkra, a kifejezetten alvilági istenségeknek szóló felajánlások és áldozatok előírásaival, a capuai agyagtégla etruszk szövegében, amely legalább az i. e. IV. századra megy vissza.
Nem tudjuk, hogy ezeknek a síron túli életről alkotott elképzeléseknek a fejlődésére mennyiben hatott az orfikus és még inkább a dionysosi tanok elterjedése Etruriában (Bacchus kultuszára valóban bőséges adataink vannak a temetkezési szokások között is). Az üdvözülés reménye azonban, úgy látszik, mindenképpen a primitív szellemiségre jellemző mágikus-vallásos aktusok fogalmához kapcsolódik, nem pedig az életben végrehajtott jótettek jutalmazásának magasabb etikai elvéből következik.


Forrás: Massiomo Pallotino Az Etruszkok