logo

XVI Junius AD

A kultusz formái

A tárgyi emlékek tanúságai, az etruszk írott dokumentumok már amennyire meg tudjuk őket érteni és a klasszikus irodalmi források utalásai sok adatot szolgáltatnak a vallásos élet és a kultusz formáinak rekonstruálásához. Olyan szokásokról van szó, amelyek legalábbis lényeges vonásaikban (szent helyek és templomok, a papság szervezete, áldozatok, könyörgések, fogadalmi ajándékok felajánlása stb.) nem térnek el alapvetően a görög, itáliai és különösen a római világ hasonló megnyilvánulásaitól. Ez érthető, ha egyrészt tekintetbe vesszük a görög-itáliai műveltség közös szellemi irányzatait az archaikus kortól kezdődően, másrészt ha szem előtt tartjuk, milyen erős hatással volt az etruszk vallás a rómaira.
Az etruszk vallási régiségek tanulmányozásából ezért nem lehet kikapcsolni azt az összehasonlíthatatlanul részletesebb és bonyolultabb képet, amelyet a vallási szertartások terén Görögország és Róma nyújt; annál nehezebb megállapítani, hogyan tükröződtek az etruszk vallásos gondolkodásra jellemző elképzelések és azoknak sajátos motívumai a kultusz gyakorlatában.

Mindenekelőtt az etruszkoknak kell tulajdonítani az ősidőktől fogva bevett szabályokhoz való szigorú, szinte anyagias ragaszkodást, a szertartások formáinak aggályos megőrzését, az engesztelő áldozatok sűrű alkalmazását, amelyek a római vallási hagyományban a régi latinok egyszerű paraszti vallásosságától bizonyos értelemben elütő elemek, és olyan párhuzamos tényező jelenlétére mutatnak, amelyet csak az etruszkhoz hasonló régi, érett rituális kultúrára lehet visszavezetni.
A vallásos gyakorlatnak ez a tudománya (ars colendi religiones, Livius kifejezése a fent idézett szakaszban) teljesen megfelel az ember alárendeltségi érzésének az istenséggel szemben; ez az érzés, tudjuk, döntő szerepet játszott az etruszk vallásosságban, és a primitívebb gondolkodásra jellemző, a szertartás mágikus hatóerejébe vetett hitet feltételez.
A kultuszcselekmények szigorú rendje megnyilvánul a helyek, az időpontok, a személyek és az eljárásmódok pontos meghatározásában, amelyeken belül és amelyek által maga az istenséget szólító és engesztelő aktus végbemegy; ezt a rómaiak gyűjtőnévvel rés divinának (isten-ügy), az etruszkok pedig valószínűleg aisfujndnak (azaz istenszolgálat-nak, az ais isten szóból) nevezték; innen származik az umber esono áldozat kifejezés is.

A szent cselekmény a már említett megszentelt helyeken (templa) folyt le; ezek körülkerített terek oltárokkal és az istenségek képmásait tartalmazó szent épületekkel. Az épületek gyakran déli, délkeleti tájolásúak. Egy meghatározott hely vagy épület felszentelését a kultusz céljaira az etruszk nyelvben talán a sacni szó (ebből a sacnisa ige) fejezi ki; ez az állapot, mind Görögországban, mind pedig az itáliai és római világban, kiterjedhet bekerített terek és templomok együttesére is, például a városok fellegváraira (Marzabotto); bizonyos értelemben hasonló jellegűek a sírok is, amelyeknél vagy amelyekben halotti áldozatot mutattak be, vagy fogadalmi ajándékokat helyeztek el.

Különösen fontos lehetett Etruriában az ünnepek és szertartások időrendjének szabályozása; a szent cselekmények módozatainak leírásával együtt ez alkotta a hagyományban említett Libri Rituales [szertartáskönyvek] anyagát. Az eredeti nyelven ránk maradt leghosszabb etruszk szertartási szöveg vagyis a zágrábi múmiatekercsen részben fennmaradt vászonra írt kézirat valódi liturgikus naptárt tartalmaz, azoknak a hónapoknak és napoknak
megjelölésével, amelyekre a leírt szertartások vonatkoznak.
Valószínű, hogy más dokumentumok a latin ünnepi naptárak révén ismert formában készültek, azaz csupán az ünnepeknek vagy az ünnepelt istennek a nevével jelzett napok folyamatos felsorolását adták. Az etruszk naptár talán olyan volt, mint a Caesar előtti római naptár; ismerjük egy pár hónap nevét, és úgy látszik, hogy a hónap közepe tájára eső „idusok” neve etruszk eredetű; csak itt a hónap napjai, a római naptártól eltérően, általában folyamatos számokkal vannak jelölve. Természetesen minden szentélynek és városnak meglehettek a saját ünnepei: ilyen például a sacni cilt egy pontosabban nem azonosítható város szentélyének esete, amelyre a zágrábi szertartáskönyv utal. Ezzel szemben a Volsinii melletti Voltumna-szentély évenkénti ünnepségei, mint a hagyományból tudjuk, nemzeti jellegűek voltak.

A papi hivatalok jellegének és szervezetének megértéséhez is kénytelenek vagyunk az itáliai és római világgal való összehasonlításhoz folyamodni. Mindenesetre vannak jelei annak, hogy e hivatalok sokfélék és különféle rendeltetésűek voltak, szorosan összefüggtek a közhivatalokkal, és a papok gyakran testületekbe tömörültek.
Az etruszk szövegekben különösen sokszor megtalálható cepen papi címet (a Campaniában előforduló cipen változattal) például gyakran kíséri a munkakörét vagy sajátos feladatait meghatározó jelző: mint a cepen taw-χ esetében, ami kétségtelenül temetési szertartást végző papot jelöl (a taura, sír szóból). A papi méltóságot általában vagy speciális papi hivatalokat más szavakkal is jelölnek, mint eisnevc (az aisná-val, áldozati cselekménnyel összefüggően), celu és talán még santi, tanti, tamera, cexasie stb.

Működtek továbbá jós papok, vagyis a béljósok, haruspexek (netsvis), akiket a műemlékek hengeres végződésű sapkából és rojtos köpenyből álló jellegzetes öltözetben ábrázolnak, továbbá a villámok magyarázói (trutnvt?). A maru, maruncím, mint már tudjuk, szertartási feladatokkal kapcsolatos, például Bacchus kultuszában (martmux ραχαηαίί, maru payaturas); érdekes a cepen marunuxva kettős cím, amely valószínűleg a maruk feladatait végző papi hivatalt jelöl.
Figyelemreméltó a ζϊΐχ ceaneri cím is; ezt olyasféleképpen próbálták értelmezni, mint „a végzendő szertartások gondnokát” (curator sacris faciundis). Valószínűleg papi rendekre vonatkoznak olyan gyűjtőnevek, mint payaturas, alumnaturas; ezek formailag azonosak a nemzetségi csoportokat jelölő szavakkal (például veltinaturas, a Veit ina család tagjai) vagy más testületek neveivel. Tarquiniában a római korban fennállott egy ordo LX haruspicum (Hatvan Béljós rendje) (C.L. XI, 3382); ez valószínűleg régi eredetű lehetett. A papok egyik jelvénye a lituus, a hajlított végű bot, de ez az ábrázolásokon gyakran világi ténykedéssel kapcsolatban is szerepel, például az atlétikai versenyek bírálnak kezében.

A kultusz cselekménye arra irányul, hogy a jóslás tudományának szabályai szerint megtudakolják az istenek akaratát, majd pedig kikérjék segítségüket, vagy kieszközöljék bocsánatukat a felajánlott áldozattal. Valószínű, hogy a kétféle művelet szoros összefüggésben állt egymással, bár az irodalmi forrásokban szerepel a megkülönböztetés a belső részek vizsgálata céljából levágott tudakozó jellegű áldozatok (hostiae consultatoriae) és az emberáldozatot helyettesítő, kifejezetten áldozati adományként felajánlott állatok (hostiae animales) között.
Úgy látszik, bonyolult szertartások révén hasonlóképpen összefonódtak a vértelen felajánlások (folyadékok és ételek) a véres állatáldozatokkal. A nagy zágrábi szertartáskönyv és a capuai agyagtégla temetkezési szertartásrendje előírásszerűén és sajátos szaknyelven aprólékosan ismertette ezeket a liturgikus eljárásokat; de etruszk nyelvismeretünk mai állása nem teszi lehetővé, hogy pontosan megállapítsuk a rítusok leírásánál használt sok kifejezés jelentését, és ezáltal teljesen rekonstruálhassuk lefolyásukat. Az imádság, a zene, a tánc nagy szerepet játszhatott a szertartásokban.

A szentélyekben a kért vagy elnyert isteni kegyekért felajánlott fogadalmi ajándékokat legtöbbnyire bronz-, kő vagy terrakotta szobrok alkotják; ezek magukat az isteneket és a felajánlókat ábrázolják, de áldozatot helyettesítő állatokat is, valamint az emberi test részeit; vannak köztük továbbá edények, fegyverek stb. Ezeken a tárgyakon, amelyeket raktárakban vagy föld alatti ciszternákban gyűjtöttek össze, gyakran találhatók fogadalmi feliratok. Becsük és művészi értékük változó (legnagyobb részük szerény, formából sokszorosított agyagfigura); ez azt mutatja, hogy a nagy vallási központok körül kiterjedt és mély népi vallásosság élt.


Forrás: Massiomo Pallotino Az Etruszkok