logo

XXI Martius AD

Gazdasági élet és technika

Az antik Etruria gazdasági életének különböző vonásait nem könnyű rekonstruálni, annál kevésbé, minthogy az esetek legnagyobb részében csak szűkszavú és közvetett adataink vannak; még leginkább a görögséggel és a római világgal való összehasonlítás nyújt segítséget. Feltételezhető, hogy eredetileg az ország lakóinak jövedelme túlnyomó részben a földművelésből és a pásztorkodásból származott, de hamarosan forradalmi változásoknak kellett bekövetkezniük, legalábbis egyes vidékeken, az ásványi kincsek kiaknázása révén, s a későbbiekben kiegészítette a jövedelmet a szárazföldi és tengeri kereskedelem.
Elég pontos képet ad az etruszkok termeléséről történetük utolsó szakaszában Livius ismert beszámolója (XXVIII, 45) a legfontosabb annektált vagy szövetséges etruszk városok Rómának nyújtott hozzájárulásáról Scipio Africanus tengerentúli vállalkozásához a második pun háborúban. Az alábbi jegyzék kimutatja, mit szolgáltattak be az egyes központok legfőbb jövedelmi forrásaik szerint nyersanyagban és termékekben:

Caere - búzát és más élelmiszereket vásznat

Tarquinia - hajóvitorlákhoz búzát

Roselle - faanyagot a hajóépítéshez vasat

Populonia - búzát és fát

Chiusi - búzát és fát

Perugia - búzát, fegyvereket és kész szerszámokat

Arezzo - búzát és szurkot.

Volterra

Világosan kirajzolódnak ebből a déli és középső vidékeken a mezőgazdasági kerületek (Caere, Roselle, Chiusi, Perugia, Arezzo, Volterra); közülük néhánynak még előnyére szolgált a megmaradt nagy erdők kitermelése is, míg Populonia kifejezetten mint vasipari központ, Arezzo pedig mint ipari város jelenik meg.
Az etruszk bányavidék túlnyomó részben Vetulonia (az érchegységekkel) és Populonia (Elba szigetével) területét foglalja magában, hozzá kell azonban vennünk a tolfai hegyek tömbjét is, ahol régi, később már kiaknázatlan bányák nyomai találhatók. Az ércek (vörösréz, vas, kisebb mértékben ólom és ezüst) kitermelése ezeken a területeken talán részben még az őskorra nyúlik vissza, de rendszeresen a vaskor elejétől kezdve folytatták.

Az érckitermelés az archaikus Etruria történetében igen fontos, sőt mai tudásunk szerint, bizonyos értelemben, döntő jelentőségű; feltehetőleg ezeknek a természeti kincseknek az értékesítésével függ össze a tirrén városok egész fejlődése; ugyanakkor a görögök fenyegető fellépése és állandó nyomása Etruria partjain jelzi, milyen fontosságot tulajdonítottak a bányavidékek birtokbavételének, hatásuk alá vonásának vagy akárcsak megközelítésének is.
Az ásványok kitermelésének és első megmunkálásának technikáját csupán egy-két régészeti jellegű nyom például az érchegységek egyes helyein ásott alagutak és a bennük talált szerszámok vagy a vassalak Populonia környékén és néhány antik adat alapján ismerjük, amelyekből például megtudjuk, hogy Populonia volt az elbai bányákból kitermelt nyersfém öntésének első központja, innen küldték szét, de további feldolgozására itt valószínűleg nem került sor.

Az etruszk termelést nagymértékben meghatározta a terület fémgazdagsága; ezt tanúsítják a sírokban bőven előforduló fegyverek, szerszámok, bronzés vaseszközök. Különösen jelentősek a Vetuloniában, Vulciban, Bisenzióban, Perugia környékén, Cortonában talált művészi fémmunkák; Livius már idézett megjegyzése említi ezenkívül Arezzót is (ahonnan a híres bronz Chimaera származik).
Az etruriai vasat és bronzot Campaniában is feldolgozták; valószínűleg innen jutottak tovább az ásványok és a kész termékek a göröglakta területekre (Diodorus Siculus, V, 13). Görögországban hírnévre tettek szert az etruszk bronztrombiták; az athéni Akropolison találtak egy vulci típusú háromláb-töredéket.
Nem szabad figyelmen kívül hagyni a kézművesés ipari termelés más ágait sem, például a szövést és a bőrfeldolgozást, különösen a lábbelikészítést, ennek termékeit ismerték, és bizonyára nagy arányokban importálták a mediterrán területeken (Pollux, VII, 22, 86).

Tudjuk, hogy az etruszkok fejlett technikával rendelkeztek a víz felkutatásának, kihasználásának és szabályozásának terén. A víz keresését az aquilices, valamiféle varázsvesszős forráskutatók végezték. Plinius (Nat. Hist., Ill, 20, 120) beszél a Pó alsó folyásánál az etruszkok által ásott csatornákról; valóban, Etruria tengerparti részének több helyén találhatók alagcsővezeték-rendszerek a rómaiak előtti időkből, és ezekből kitűnik, hogy nagy ütemű vízmű-építkezés folyt talajjavítás és öntözés céljaira. Nem tudnánk mivel megmagyarázni a toszkán-latiumi mocsárvidéken, a Maremmán és a Pó alsó folyásánál virágzó életet, ha már az etruszk műveltség aranykorában is elterjedt volna ott a maláriás fertőzés; elsősorban ugyanis ez okozta a késő-hellénisztikus korban sok part menti etruszk város hanyatlását.

A nagy nemzetközi áruforgalom aranykorában a kereskedelmi ügyletek zöme, mint már többször említettük, az árucikkek cseréjével bonyolódott. De szokásban volt az is, hogy nyers rézzel (aes rude), megmunkált fémtárgyakkal, görög pénzekkel (amelyeket az i. e. VII. századtól kezdve vertek) és valószínűleg ezüsttel is fizettek; ez utóbbit a Földközi-tenger keleti medencéjéből származó súlymértékkel mérték (helytelenül „perzsa láb”-nak nevezték, és kb. 5,70 grammot tett ki), amely azután jellegzetessé vált az etruszk súlyrendszerben.
A szorosabb értelemben vett pénzek verése ezüstből és aranyból az V. század derekától kezdve indul meg, főleg Populoniában, Dél-Itália görög pénzverésének hatására, az etruszk és chalkisi súlyrendszer alapján. Csak jóval később, miután Etruria a IV. század végén Róma hatalma alá került, fordulnak elő öntött (aes grave) és vert bronzpénzek.



Forrás: Massiomo Pallotino Az Etruszkok