logo

XXI Januarius AD

Fegyverzet és ruházat

A bolognai Certosa figurális jelenetekkel díszített bronz situlája, bármilyen eredetű is, értékes adatokat nyújt a Pó-síkság településeinek az i. e. V. században az etruszk műveltség hatása alatt kialakult életmódjáról30. Igen érdekes az edény felső frízén ábrázolt katonai felvonulás; láthatunk itt szekercével felfegyverzett lovasokat, három szakasz gyalogost, akik, mint fegyverzetük mutatja, különböző fegyvernemekhez tartoztak, és egy csapat utászt fejszékkel.
Az etruszk hadászatról keveset árul el a hagyomány, de tudjuk, hogy a rómaiak legkorábbi katonai szervezete sokat köszönhet Etruriának. A legelső időkben kocsikon harcoltak, a VI. századtól kezdve azonban kizárólag a lovasságot alkalmazták. A certosai edényen a három gyalogsági fegyvernem a három római katonai rendet: a velitest, principest és a triariit juttatja eszünkbe.

Támadófegyver a nehéz lándzsa volt bronz vagy vasheggyel és saurötértel [lándzsaerősítő], továbbá a könnyű lándzsa vagy gerely, a hosszú kard ennek használata, úgy látszik, már az archaikus korban megszűnt, és csak a késő-bronzkori fegyverzet továbbélése a rövid kard vagy gladius, a VI. századtól kezdve elterjedt görbe szablya (machaira), a tőr és a bárd, amely a legrégibb időkben kétélű, és ahogy már említettük, talán a vezetők fegyverzetének tartozéka. Védőfegyver a bronzsisak, a pajzs, a páncél és a lábvért.
A legrégibb sisakok csúcsban végződnek vagy félgömb alakúak, arcvédőkkel; korán elterjednek a korinthosi vagy attikai típusú görög sisakok. De az etruszk bronzsisak klasszikus formája ovális, néha toliakkal a tetején; ebből sok példányt találtak az etruszk sírokban (jellegzetes példája az olympiai görög szentély fogadalmi tárgyai közt szereplő egyik sisak, erőn syrakusai tyrannos Zeusnak szóló fogadalmi feliratával, amely szerint a hadizsákmányból szentelte ezeket az istennek, a görögöknek i. e. 474-ben a Cumae melletti tengeri ütközetben az etruszkok fölött aratott győzelme után).

A páncélok eredetileg vászonból készültek, kerek vagy négyszögletes, fémlemezből álló lapokkal; később azonban teljesen bronzból csinálták, külön darabokból vagy egyben, s kikalapálták rajtuk a férfi testének izomzatút. Kerek bronzpajzsok előfordulnak az archaikus korban éppúgy, mint a későbbi időkben, de a Certosa-situla bemutat ellipszis vagy csaknem négyszögletes alakú pajzsokat is, valószínűleg fából vagy bőrből. Említést kell tenni a támadó és védő botokról is, amelyek talán a primitív kultúrákban használt buzogány emlékét őrzik; egy-két példájukkal találkozunk az archaikus emlékeken. A lituus elnevezésű, felső végén begörbülő bot a későbbiekben egyre inkább pusztán papi jelvénnyé válik, és mint ilyent veszik át a rómaiak.

A férfi és női ruházatról és hajviseletről az ékszereket és néhány más, nem pusztuló anyagból készült darabot kivéve nincsenek közvetlen forrásaink; így főleg a képzőművészeti emlékekhez kell folyamodnunk felvilágosításért; ezek különben bőven akadnak, és gazdagok a részletekben. Természetesen az éghajlat legalább annyira befolyásolja az öltözködést, mint a helyi hagyományok, de a görögség révén elterjedt minták divatja ezen a téren is döntő szerepet játszott.
A férfiak félmeztelenségének sajátosan mediterrán szokása még fennáll az archaikus Etruriában; sőt, a Villanova-kor kisplasztikájában a férfiak és nők teljes ruhátlanságának is számos példája akad, nem tudjuk azonban, hogy milyen mértékig felelt meg ez a mindennapi élet valóságának (a művészetben sokkal ritkább, mint Görögországban). Mindenesetre még a kultúra VI. és V. századi fénykorában is a férfiak, különösen a fesztelen otthoni környezetben, csupasz felsőtesttel járkáltak bár néha díszes lábbelikben és hegyes sapkával fejükön -, és ez a hagyományos szokás tükröződik a hellénisztikus kori szarkofágok és urnák fedelén kifaragott lakomázó halottak „héróikus” viseletében. Teljesen csupaszon csak a szolgák és atléták jelennek meg, de ezek sem mindig. Az eredetileg a csípőt fedő, szegett ágyékkötő megnagyobbítása révén alakult ki a mellet is takaró rövid ing; ez a VI. század utolsó éveiben divatos.
A férfiak öltözékének másik jellegzetes darabja a már az archaikus korban elterjedt vastagabb, színes anyagból készült köpeny. A ruházat gyarapodásával és ahogy lassan elhalványulnak a mediterrán félmeztelenség hagyományai a köpeny egyre fontosabbá válik, megnagyobbodik, és festett vagy hímzett díszítésekkel gazdagodik, míg végül az etruszkok nemzeti viseletévé, a tebennos-szá alakul, amelynek a római toga egyenes leszármazottja.
A nők és az idős személyek már az archaikus időktől kezdve és azután is mindig, egészen a legkésőbbi korszakig lényeges változások nélkül hosszú, földig érő ing alakú tunicát hordanak könnyű, berakott vagy szegélydíszes anyagból, és e fölé kerül a vastagabb, festett köpeny. Megfigyelhető, hogy a VII. század vége és az V. század eleje közé eső időszakban hálómintás kelme a divat, feltehetőleg hímzéses kidolgozással; az ábrázolásokon a tunicák (caerei szobrocska a Capitoliumon, chiusi hamvurnák) és a köpenyek (Certosa-situla) anyagaként egyaránt előfordul.

Már a legrégibb kortól kezdve megfigyelhető, hogy az etruszkok különös gondot és érdeklődést fordítanak a lábbeli viseletre. Bisenzío archaikus sírjaiból hajlítható fatalpból és bronz véretekből álló szandálok kerültek elő. A lábbelik lehettek bőrből és hímzett szövetből.
A VI. században használatos jellegzetes cipőforma hátul felnyúlik a lábikra mögé, és a hegye elől felkunkorodik; ezeknek a keleti görög eredetű úgynevezett calcei repandinak némely jellegzetességét máig megőrizték a közép-olaszországi hegylakók sarui. Az alacsony szandálok mellett később is használatban maradnak a magas cipők; ezek a különféle lábbeli-formák szinte változatlanul kerülnek át a római öltözködésbe.

A VI. században a férfiak és a nők egyformán kúp alakú sapka vagy süvegfélét viseltek hímzett szövetből, többféle változatban, az úgynevezett tutulust; ez szintén keleti görög, ión eredetű, de jellegzetessé vált az etruszk öltözködésben. Másféle fejfedők is voltak, így egyes különleges személyiségek (például a Jósok Sírjának már idézett persujá), papok és istenségek hegyes csúcsban vagy csuklyában végződő sapkája; a lent széles és fölül hengeres gyapjú vagy bőrsapka, amelyet a béljósok viseltek, és több műemlék örökített meg; végül pedig a görög mintájú széles karimájú kalap (petasos), amely, úgy látszik, főleg az alacsonyabb osztályok körében (a chiusi Majomsír fuvolása) és a hidegebb északon (Certosa-situla) terjedt el. Általában azonban a férfiak éppúgy, mint a nők fedetlen fővel járnak, ez a szokás válik uralkodóvá az V. századtól kezdve.

Kezdetben a férfiak szakállt és hosszú, vállig érő hajat viselnek, de már a VI. század végétől a fiatalok görög divat szerint borotváltak és rövid hajúak. Az i. e. III. századtól teljesen eltűnik a szakáll (és nem is jön újra divatba Itáliában, csak négyszáz évvel később, Hadrianus császár idejében).
A nők a legrégibb időkben (VIII-VI. század) hosszú lófarkban hordják hajukat, hátul összekötve vagy befonva, később fürtökben omlik vállukra, majd (VI-V. század) koszorúban tűzik fejükre, vagy hálóba, főkötőbe szorítják. Említésre méltó, hogy valószínűleg divat volt a haj szőkítése; erre látszik mutatni a Leopárdok Sírja Tarquiniában.
A IV. században az uralkodó viselet a középen kétfelé választott haj, az arc két oldalán lecsüngő fürtökkel. Később, a hellénisztikus kor derekán, jobban kedvelik a görögösen tarkón kontyba tűzött hajfonatot.

Igen fontos kellékei az etruszk öltözködésnek az ékszerek. A bronzkor végén az egész földközi-tengeri világban nagy mértékben elterjed a fibulák (ruhatartó tűk) divatja; ezek a vaskori sírok legjellegzetesebb tárgyai közé tartoznak. A férfiak által viselt típusokat a nőkétől tagolt és kígyózó ívük különbözteti meg. A fibulákat általában bronzból készítették, de olykor nemesfémekből is, és gazdagon díszítették üvegpaszta és borostyánkődarabokkal; az orientalizáló korszak néhány darabja, mint a Regolini-Galassi-sír korongos arany melltűje, hatalmas méretű és pompás díszítésű.
A fibulák használata ritkul a VI. században, és majdnem teljesen megszűnik az V. század után, csak az olyan hagyományos öltözékeken marad meg, mint például a béljós papoké. Más ékszerfajták: a párták, a fülbevalók, a nyakláncok, a karkötők, a gyűrűk. Az orientalizáló korszakban fényűző használatuk barbár hatást kelt; ugyanezt lehet mondani a hellénisztikus kori divatról is.

Az egyetlen korszak, amikor az etruszkok, különösen a nők, mértéktartó választékossággal viseltek ékszereket, a VI-V. századi aranykor; akkor készültek a remekművű nyakláncok kerek vagy makk alakú csüngőkkel és a kifinomult granulációs technikával díszített fülbevalók.


Forrás: Massiomo Pallotino Az Etruszkok