logo

XX Martius AD

Az etruszk élet színhelyei a város és a lakóház

Előre kell bocsátani a régi etruszkok társadalmi és magánéletének bemutatásához, hogy történelemellenes volna ezt a területet elszigetelten elképzelni, szembeállítani a görög-itáliai világ kulturális formáival amely világhoz az etruszkok is hozzá tartoznak földrajzi és történeti szempontból egyaránt vagy olyannak képzelni, mint ami nagyon különbözik, és távol áll a korabeli görögök vagy más fejlettebb itáliai (és ugyancsak görög műveltséggel átitatott) népek szokásaitól és hagyományaitól. Az etruszkoknak kétségkívül volt egynéhány önálló hagyományuk, amely sajátos hiedelmeikhez és szertartásaikhoz kapcsolódott, de a társadalmi szervezet, a technika, a szokások, sőt még a divat alapvető jellegét sem lehet különválasztani a környező világétól.
Az egyik leggyakoribb tévedés, amelybe nemcsak a felületes műkedvelő történészek, hanem néha még maguk a tudósok is beleesnek, az, hogy az etruszkoknak valamiféle sajátos urbanisztikai elképzelést vagy különleges áramlástani jártasságot tulajdonítanak, hogy „etruszk fémtechnikáról”, „etruszk orvostudományról” s egyáltalán „etruszk szokásokról” stb. beszélnek, mintha az ismereteknek és az életnek ezek az oldalai amelyek olykor túlzottan nagy szerepet kaptak az antik világnak Etruriával kapcsolatos anekdotairodalmában valóban az etruszk kultúra kizárólagos vagy különösen jellemző tényezői volnának, nem pedig egy szélesebb körű kultúra közös kincsei, sőt legtöbbször egyenesen provinciális kisugárzásai a görög kultúra találmányainak és vívmányainak.

Nézzük például a városi szervezet eredetének és fejlődésének kérdését; ez a szervezet az alapja az etruszkok társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális berendezkedésének. A város Etruriában sajátos vallási jelentőségű volt, és legalábbis elméletben, az alapítás rítusa, a határ, a kapuk, az utcák, a szent épületek elhelyezése a szertartáskönyvek előírásait követte. Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy a városépítés rendszere itt szemben az elszórt lakóhelyek és falvak őskori rendszerével keleti és görög minták nyomán alakult ki, és az első itáliai görög településekkel párhuzamosan fejlődött.
Az elrendezést szabályozó terv, egymást keresztező és pontosan tájolt utcákkal amelyet gyakran az etruszkoknak tulajdonítottak, nem annyira a források (ezek korántsem egyértelműek e kérdésben), mint inkább Marzabotto, Capua, Pompei stb. példája alapján valójában a görög városépítészet egyik legjellegzetesebb megnyilvánulása, és már az archaikus korban továbbterjedt nyugat felé, majd új és szigorúbb formákban jelent meg az V. században, amikor a hagyomány által „hippodamosinak” nevezett városépítészetben nyert szentesítést.

Róma fejlődésének analógiájára amely különböző dombokon fekvő néhány ősi falu egyesüléséből jött létre (bár ezt sem lehet történetileg teljes bizonyossággal kimutatni ) arra lehet gondolni, hogy az etruszk városok fokozatosan alakultak ki egyes őskori vagy kora történeti települések egyesülése révén; ez a Villanova-korszakban mehetett végbe (a korai városi fejlődésnek ez a fokozata ismerhető fel Bolognában ) és főleg Észak-Etruriában, talán később is.
De az, hogy a nagyobb városok jól körülhatárolt magaslatokon helyezkedtek el, és sírokkal vannak körülvéve, mintha éppen ellenkezőleg, egy már a kezdettől meglevő egységes városi szervezetre utalna, amelyet esetleg a peremén épült házcsoportok és kisebb községek gyűrűje vett körül. Mindenesetre jelentős méretű városfalak már az archaikus korban feltűnnek; arra gondolhatunk, hogy a város egységes jellegét már korán megadta a görög város „agorá”-jának megfelelő politikai, vallási és kereskedelmi központ, ahol a társas élet tevékenységei elsősorban zajlottak.

A családi élet központja a ház volt; a rá vonatkozó kérdésekkel ideje most részletesebben foglalkozni. Sokat vitatkoztak az etruszk ház sajátosságairól ; igen gyakran elvont építészeti objektumnak, mintegy típusnak tekintették, ugyanúgy, mint például az úgynevezett „pompei” házat amely lényegében hűségesen követ egyetlen eredeti szabványt. Valójában az etruszk polgári lakások rekonstrukciójához felhasználható számos adat jelentékeny eltéréseket tartalmaz és olyanokat is, amelyek nem magyarázhatók a fejlődéssel, vagyis az etruszk kultúra egymást követő korszakai során történt változásokkal.
Közvetlen források a házalapok maradványai; ilyeneket Etruria több helyén, de főleg a Viterbo melletti Acquarossában és a Bologna melletti Marzabottóban találunk ahol egy teljes lakott település tárul szemünk elé továbbá Vetuloniában, Tarquiniában, Veiiben és végül Rosellében is.

A történelem előtti, kerek vagy ellipszis alakú lakóház helyébe már az etruszk műveltség hajnalától kezdve mindenütt egyre inkább az egyenes vonalú házalaprajzok lépnek; ennek a folyamatnak kezdeti szakaszáról őriznek emléket a Villanova-kultúra „kunyhó alakú” hamúurnái. A síroknak és urnáknak a ház alakjához idomítását főként az a felfogás sugallta, hogy a halott élete tovább folytatódik a sírban; a sírok néha a legapróbb építészeti és berendezési részletekig utánozták a lakóházat.
Főleg Caere temetőjének sziklába vágott sírjai jelentenek részünkre értékes bizonyító anyagot a házbelsők típusairól, alaprajzukról, a szobák elhelyezéséről, az ajtók, ablakok, mennyezetek kiképzéséről, sőt még a bútorokról is (például asztalok vagy kerek kosarak, ágyak, székek stb.). A külső építészetről főleg a sírok sziklába vájt homlokzatai nyújtanak adatokat a belső-etruriai Blerában, Norchiában, Castel dAssóban. Értékes tanúságokat jelentenek a ház egész külső formájának megismeréséhez, főleg a későbbi korszakra vonatkozóan, a Chiusiban talált kis halotti urnák.

Eredetileg a ház téglalap alakú, egyetlen helyiségből álló épület, enyhén lejtő nyeregtetővel fedve. A legegyszerűbb változata ez annak a valószínűleg szárazföldi úton elterjedt típusnak, amely a mykénéi megaron és a görög templom alapformája. De már igen korán kibővül, és bonyolultabbá válik külső és belső oszlopcsarnokos részek hozzáadásával és a helyiségek megszaporodásával.
Caere VI. századi sírjai a leggyakrabban olyan házalaprajzot tárnak elénk, amelyet valamiképpen az itáliai vagy „pompei” házalaprajzok ősének lehet tekinteni: egy nyitott bejárati rész (ez megfelel a sír folyosójának), egy középső helyiség, talán kis udvarral a későbbi átriummal? és ebből nyíló két oldalsó szoba; hátul helyezkedik el a ház fő része: egy keresztben húzódó, kazettás mennyezettel vagy nyeregtetővel fedett (de a ház tengelyére merőleges irányú) helyiség; ebből egy, két vagy három nyeregtetős szoba nyílik.
A háromszobás változat, amelynek jó példáit tárták fel újabban Acquarossa településen, tipikussá, ha nem is kizárólagossá vált, és jelentős hasonlóságot mutat a háromcellás etruszk templommal. A keresztben húzódó helyiség felel meg valószínűleg egyrészt a templom oszlopcsarnokos előterének, másrészt a pompei ház szárnyainak (alae), míg a hátsó három szobát őrizte talán meg a jellegzetes pompei ház három terme.

Meg kell említeni, hogy egyes esetekben a keresztben fekvő vestibulum (előtér) pilléreken és oszlopokon nyugvó csarnoknak volt kiképezve, de vannak olyan változatok is, ahol kör vagy félkör alakú helyiségek és sugár alakú gerendázattal fedett vestibulumok fordulnak elő. Az antik források, úgy látszik, egyetértőén az etruszkoknak tulajdonítják az átrium felfedezését (állítólag maga az atrium szó is etruszk; valóban az alure szó előfordul egy etruszk szövegben). Ennek megfelelője azonban nem fordul elő az archaikus sírépületekben, hanem csak későbbi emlékeken ismerhető fel, például a Mercareccia elnevezésű tarqiniai sírban, ahol az első helyiség mennyezete megfelel az esőnyílásos atrium tetőzetének, továbbá a berlini Staatliche Museen egy Chiusiból származó urnáján.
Bonyolultabb és építészetileg fejlettebb épületekről tanúskodik a firenzei Museo Archeologico egyik urnája, amely kis palota modelljét mutatja, ívelt kapuval és két szinttel, valamint egy másik urna Chiusiból, amelynek felső szintjén oszlopokra támaszkodó, verandaszerű helyiség látható. Nagyon kétséges viszont, volt-e felső szintjük Marzabotto tömbökben összeépült házainak.

Már utaltunk a bútorzatra, amely különben meglehetősen szegényes lehetett, mint minden ókori kultúrában. A sírfestmények és -szoborművek is ábrázolnak díszes lábú ágyakat, élénk színű és geometrikus rajzó, festett vagy hímzett takarókat és párnákat, négyszögletes vagy kerek, asztalokat, trónus alakú székeket, zsámolyokat, lábtámaszokat stb. Jellegzetes a nádfonatú vagy fa karosszék kör alakú üléssel és nagy, felfelé szélesedő támlával; plasztikus ábrázolása előfordul Cerveteri néhány sírjában, bronz mása Chiusí és Palestrina sírméllékletei közt, márvány változata pedig a „Corsini-szék” elnevezésű különös, késői archaisztikus emléken. Ez a forma tovább él, és újra feltűnik a római császárkori provinciális képzőművészeti ábrázolásokon, és hagyománya megmarad az európai népművészetben is.

A berendezéshez tartoznak a bronzkandeláberek is; ezeknek számos eredeti példánya maradt fenn, és ábrázolásaik a festményeken is megtalálhatók. Vannak köztük magas, nyúlánk alakúak, tetejükön kis szobrocskával és madárcsőr alakú hegyekkel; a gyertyákat vagy fáklyákat ezekbe a hegyekbe szúrták be. De bőven kerültek elő olajlámpa-tartók és füstölők is, tetejükön kis medencével, továbbá a szoba mennyezetére függeszthető lámpások, mint a híres, figurális jelenetekkel díszített cortonai gyertyatartó.
Számos bronz vagy agyagedény is maradt fenn, a nagy üstöktől és keleti eredetű, három lábon vagy kerek talpon álló archaikus félgömb alakú fazekaktól a Görögországból behozott vagy Etruriában utánzóit edényekig: amforák, keverőedények (a bornak), hydriák (háromfülű vizes edények), kancsók, situlák (vödrök), serpenyők, tálak, kupák, kelyhek, poharak, állatok alakját utánzó kenőcstartók stb. Természetesen ritkábbak lehettek a nemesfém edények aranyból, ezüstből vagy aranyozott ezüstből; ezek ábrázolását néha a festményeken is láthatjuk. A birtokunkban levő példányok majdnem kizárólag az orientalizáló korszak sírjainak mellékletei között kerültek elő.

A legrégibb agyagedények (VIII-VI. század) durván összegyúrt, rosszul iszapolt agyagból (impasto) készültek, felületüket faléccel simították el; különböző színezésűét (feketék, sötétbarnák, vörösek, sárgák) és formájúak, néha fémből készült mintákat utánoznak, plasztikus, bekarcolt vagy festett díszítésekkel.
A VII. századtól kezdve görög hatásra elteijednek a finoman iszapolt agyagedények festett geometrikus vagy alakos díszítéssel; tömegével hozzák be, használják fel, és utánozzák a protokorinthosi, korinthosi, ión, rhodosi, spártai, „chalkisi”, attikai edényeket.

Később, a VI. század közepétől kezdve és az egész V. század folyamán kizárólag attikai kerámiát importálnak, először a fekete-, majd a vörös alakos vázákat. A belföldi kerámia egyik, valószínűleg az impasto-technikából kialakult válfaja a fekete agyag (bucchero)-kerámia, amely a VII. század végétől az V. század elejéig uralkodik Etruriában változatos formáival; jellegzetessége a fényezett felületű fekete vagy szürke agyag.

A IV. században az attikai és a Dél-Itáliában készült edények mintájára elterjednek a vörös alakokkal festett edények; helyi iskoláik közül a legfontosabb faliszk területen működött, de tudunk még ilyenekről Vulciban, Chiusiban, Perugiában, Volterrában stb. Később túlsúlyra jutnak az aranyozott vagy fekete és vörös mázas agyagedények, olykor alakos domborművekkel vagy mintából préselt díszítésekkel.
Ebből a késői produkcióból fejlődik azután ki az arezzóí nagy edény ípar, amely a császárkor elején virágzik, és megindítja a római világ jellegzetes, „terra sigillata” elnevezésű kerámiájának termelését. A fém és égetett agyagedényeken kívül meg kell említeni a Keletről behozott elefántcsont, alabástrom, üvegpaszta edényeket és helyi utánzataikat, továbbá a faedényeket; ez utóbbiakból csak kivéteképpen maradtak fenn eredeti példányok.

A ház teljes berendezéséről: a bútorokról, szerszámokról, használati tárgyakról rendkívül világos, az antik világban egyedülálló képet tár elénk Cerveteriben a Stukkók vagy más néven Domborművek Sírja. Ez egyetlen nagy helyiség, egy ház belsejének formájában; falában fülke alakú rekeszek nyílnak ágyakkal a holttestek számára, míg a falak és a pillérek felületét festett stukkó domborművek díszítik; ezek felakasztott tárgyak hatását akarják kelteni.
Láthatók itt fegyverek (sisakok, pajzsok, kardok, lábvértek), edények, virágkoszorúk, egy legyező, egy tarisznya, egy teljes hátizsák, nyársak, konyhakések, szerszámok (fejsze, harapófogó, kés), egy kerek asztal, kötelek, fatálcák, botok stb. Ezek az ábrázolások meglepő hatást keltenek. Bámulatos, mennyire hasonló vagy éppen azonos formájú ezeknek az i. e. III-II. században használatos tárgyaknak némelyike és sok, a nép és a háztartás körében egészen napjainkig fennmaradt tárgy, például a négyszögletes konyhai fatálcák, a hátizsák stb.
Idevonatkozó ismereteinket az etruszk temetők sírmellékletei között talált eredeti tárgyak (fegyverek és szerszámok) egészítik ki. Ugyanolyan legyezőket, mint amelyeket stukkóban mintáztak meg a Domborművek Sírjában, vagy ábrázoltak más etruszk emlékeken (például a tarquiniai Pajzsok Sírjának és a Bruschi-sírnak festményein), találtak bronzból Populoniában, a „legyezők” tumulusában.
A házikellékek közé sorolhatók a mimdusszal, azaz a női szépségápolással kapcsolatos tárgyak: a fedeles, bronz hengeres testű dobozok (cisták) és a tükrök, az állat alakú fadobozkák a kozmetikai szerek számára stb.


Forrás: Massiomo Pallotino Az Etruszkok