logo

XXI Januarius AD

Az őstörténet legkésőbbi szakasza és az itáliai vaskori kultúrák

Az etruszk nép története és műveltsége egy olyan Itáliába tartozik, amely attól a perctől kezdve, amelyre vonatkozólag az első írott dokumentumok és a történelmi hagyomány adatai felhasználhatók, egészen a Róma által végrehajtott egyesítésig, különféle etnikai, nyelvi és kulturális csoportosulások szerinti felosztást mutat; ezek többé-kevésbé megkülönböztethetők egymástól, és eltérnek nagyságukra és fejlődési fokukra nézve is. Ebben az értelemben a római kor előtti Itália története mélyen különbözik Görögországétól, amelyet egyetlen nép lakott, még ha ezen belül kisebb törzsek és tájnyelvek különböztethetők is meg.
A régi itáliai nemzetiségeknek Önálló jellegük, fejlődésük, hagyományaik voltak, és ezek olyan mély nyomokat hagytak, hogy a római Itália Augustus által alkalmazott táji felosztásában is kifejeződtek (s legalább részben, egészen a mai tájegységekig folytatódtak).
Számunkra elsősorban az a fontos, hogy megpróbáljuk magunk elé képzelni az antik Itália világát kezdete, kialakulása pillanatában, ahogyan a régészeti és nyelvi adatokból megmutatkozik. Említettük a legfontosabb modem elméletekét az itáliaiak eredetéről. Vizsgáljuk meg most tárgyilagosan az egyes bizonyítékokat, szem előtt tartva a legújabb kutatások eredményeit.

Az itáliai őskori kultúrák megoszlásának és egymásra következésének képe az újabb kőkortól (neolit) kezdődően még távolról sem tekinthető teljesen és pontosan megrajzoltnak, bár a L. Bernabö Brea vezette ásatások a Hguriai Arene Candide üregeiben és az Aeoli (Lipari)-szigeteken most már lehetővé teszik, hogy nagy fejlődési szakaszaikat biztos rétegtani alapokon felismerjük. A birtokunkban levő összes adat alapján a következő korszakok különböztethetők meg:

1. korai neolit korszak, amelynek jellemzője a mezolit [középső kőkorszakbeli] hagyományú kőszerszámok továbbélése és a legrégibb cserépedények megjelenése benyomott díszítésekkel;

2. középső neolit, amelynek idején délen fejlett kultúrák virágzottak égei-tengeri és balkáni hatású festett és bekarcolt díszítésű kerámiával, északon pedig dunai kulturális áramlatok terjedtek el; ezeket négyszögletes szájú edények és égetett agyagszobrocskák képviselték;

3. késői neolit, a sima kerámia általános elterjedésével (Dianaés Lagozza);

4. rézkor (eneolit) és a bronzkor első szakasza amelyeket nem mindig és nem könnyen lehet megkülönböztetni; ezekben különböző táji jellegű kulturális áramlatok és horizontok ismerhetők fel, köztük kifejezetten égei-anatóliai hatású kultúrák, festett kerámiával Szicíliában (Serraferlicchio, Castelluccio stb.); kultúrák gömb alakú edényekkel és harci szekercékkel, amelyek KeletEurópából kerültek a félszigetre (Rinaldone, Gaudo); nyugat-európai kultúrák hatásai, harang alakú edényekkel Szardínián, Nyugat-Szicíliában és Észak-Olaszországban (Remedello); az appennini kultúra kezdetei (Conelle di Arcevia, Gioia del Colle). Jellemzők erre a korszakra azok a temetkezések, ahol a zsugorított holttest mesterséges kis barlangokban és négyszögletes ásott sírgödrökben, gödörsírokban (ún. fossa-sírokban) fekszik;

5. érett bronzkor, amely megfelel az égei-tengeri késői bronzkornak, a mykénéi kerámia elterjedésével Apuliában, Szicíliában, az Aeoli-szigeteken, párhuzamosan az appennini kultúra virágzásával, meanderés spirális mintájú bekarcolt kerámiával a félszigeten és a terramarák kezdetével Észak-Itáliában, ahol ezt a szakaszt jellemzően képviselik a tavak cölöpépítményei (a talán régebbi időben kezdődött Polada-kultúrától a Peschiera-kultúráig);

6. késői bronzkor, amelyet a vaskorba való átmenet még pontosan el nem különíthető szakaszai követtek, késő-mykénéi és szubmykénei hatásokkal és azoknak megkésett maradványaival a déli part menti településeken (Apulia, Észak-Pantalica kultúrája Szicíliában); a „szubappennin” műveltség kibontakozása a félszigeten és elterjedése az Aeoli-szigeteken (I. auson periódus) s észak felé; a terramarák teljes virágzása; ebben a korszakban, különösen utolsó szakaszában, elteljed a halottak égetése és agyagumába temetése nemcsak Észak-Itáliában, hanem a félszigeten (Tőrre Castelluccia, Timmari, Pianello, tolfai hegyek stb.) és a szigeteken (Milazzo Szicíliában, Lipari, II. auson periódus) is, egy sajátos
jellegű kultúrával, amelyet „protovillanova” elnevezéssel illetnek;

7. a szorosan vett vaskor kezdete, amelynek kibontakozása közvetlenül megelőzi, és végigkíséri Dél-Itália és Szicília első görög kolonizációját és a nagy történelmi települések létrejöttét Campaniában, Latiumban és Etruriában.

Ezeknek a kulturális szakaszoknak különösen a későbbieknek időmeghatározása történeti értékelésük szempontjából igen fontos; külön kutatásokra és élénk vitákra adott alkalmat a tudósok között. Az abszolút időrend meghatározása gyakorlatilag a mai napig csak közvetett érvekre támaszkodhatott, vagyis egy-egy keletről behozott tárgy megjelenésére, amely olyan régi történeti műveltségű országból származott, mint Egyiptom vagy időrendileg kevésbé bizonytalan kulturális környezetből, mint az Égei-tenger vidéke. Olykor a datálás csupán egyszerű párhuzamokon vagy áttételes következtetéseken alapult.
Csak rövid ideje járult ezekhez az időmeghatározás egy közvetlen eszköze a C 14 radioaktivitásának mérésével; de ez még csak kísérleti fokon állónak tekinthető, és alkalmazása az itáliai őstörténet és protohistoria egyes szakaszai időrendjének megállapítására alig hogy megkezdődött.

Ami bennünket érdekel, arra vonatkozólag biztosnak látszik az a megállapítás, hogy az itáliai bronzkor legérettebb szakaszai (az érett bronzkor és a késői bronzkor kezdete között) egykorúak a mykénéi kultúra III A és B szakaszával, amely kb. i. e. 1400 és 1200 közé tehető. Másrészt az első biztos dátumok a történelmi idők kezdetére vonatkozólag a legkorábbi görög településekből következtethetők ki Ischia szigetén, Cumae-ban és Szicíliában; ezek párhuzamosak a vaskori kultúrák már előrehaladott szakaszával Etruriában (Villanova-kultúra), Campaniában és Szicíliában, a VIII. század közepétől kezdve.
Az összes közbeeső időszakok keltezése még bizonytalan; a vélemények ingadoznak egyfelől a „korai időrend” között, amely az átmeneti kultúrákat összesűríti, és közel hozza a bronzkorhoz, a vaskor kezdetét pedig már az i. e. második évezred végére vagy az 1000 körüli időre teszi (O. Montelius, N. Aberg, G. v. Merhart), másfelől a „késői időrend” között, amely a szubappennin és protovillanova periódust egészen az i. e. 800 körüli évekig viszi le, és így megrövidíti a vaskor első szakaszainak időtartamát (G. Karó, J. Sundwall, M. Pallottino, H. Hencken stb.).

Azt is feltételezték, hogy a protovillanova kulturális fonnák időbelileg egybeestek a korai Villanova-szakaszszal (G. Saflund), sőt odáig mentek, hogy azt javasolták, szállítsuk le a Villanova kezdetét a VIII. század végének éveire (A. Akerström). Jelenleg néhány német tudós közbeeső megoldásra hajlik, és az átmeneti kultúrákból a vaskoriakba való áttérést az i. e. X. századra vagy az i. e. 900 körüli évekre teszi (F. Matz, G. Kossack, H. Müller-Karpe).
A kérdést bonyolítja, hogy a nézetek különböznek az itáliai tényeknek a közép-európaiakhoz és Duna-vidékiekhez való viszonyáról; a német iskola, amelyet elsősorban Merhart képvisel, az úgynevezett „umamezők” az Alpoktól északra és keletre virágzó kultúráinak elsőbbségét tartja döntő tényezőnek a bronzkorból a vaskorba való átmenetnél az i. e. második évezred utolsó századaiban; ezzel szemben más tudósok szerint az umamező-kultúrák történetük nagy részében az itáliai vaskori kultúrák fejlődésének kései és periferikus kisugárzásai voltak1.

Annak nehézsége, hogy a bronzkorból a vaskorba való átmenet szakaszaiban az itáliai kulturális tényezőket elhelyezzük és keltezzük, az adatok csekély számán kívül talán éppen ezeknek az időknek a jellegében rejlik; ugyanis váltakozva kerültek uralomra bennük a régebbi életformák tovább élő maradványai és a megújulás friss áramlatai. A mykénéi tengeri hatalom összeomlása után, az i. e. XII. századtól kezdve a szub-mykénéi, protogeometrikus és geometrikus korszakban, ügy látszik, csökkentek, vagy éppen teljesen megszűntek Itália kapcsolatai az Égei-tenger vidékével.
Dél-Itáliában, Apulia part menti településein és Szicíliában az előzőleg virágzó mykénéi hatású bronzkori kultúra hagyománya i és némi, a keletről tengeri úton beszivárgó befolyás határozza meg a helyi kultúrák lassú fejlődését, amíg át nem alakulnak a vaskor geometrizáló formáivá; Kelet-Szicília hantolásos temetkezésű necropolisai lehetőséget adnak, hogy nyomon kövessük ezt a fejlődést az „Észak-Pantalica”, „CassibileDessueri” és „Dél-Pantalica” elnevezésű szakaszokon át (ez utóbbi érintkezik a történelmi görög betelepülés kezdetével).

Úgy tűnik, hogy a szárazföldi Itáliában szintén többnyire a késő-bronzkori kultúra és szokások öröksége maradt az alapja a közösségek életének vagy legalábbis a hagyományokhoz legjobban ragaszkodókénak, olyan megnyilvánulási formákkal, amelyeket „szubappennin” vagy „auson” néven szoktak emlegetni (jelleg zetesek például Közép-Itáliában a Cetona hegyi vagy az Orvieto környéki települések fejlett vonásai), valamint a terramarák utolsó szakaszaival. De ugyanekkor kezdenek feltűnni és többé-kevésbé sűrűn elterjedni hamvasztásos sírok is terrakotta hamvurnákkal, amelyek a szárazföldi Európa urnamezőinek azonos jelenségére emlékeztetnek; ezeket nemcsak az alpesi vidékeken és Észak-Olaszországban lehet megtalálni (Canegrate, Monza, Casinalbo, Crespellano, Reggio, Bovolone stb.), hanem a félszigeten és a szigeteken is. Hogy korai jelenséggel van dolgunk, azt mutatják számos esetben az urnáknak és a halott felszerelési tárgyainak formái, például a késő-mykénéi korra jellemző hegedűvonó típusú fibula [ruhatartó tű] megjelenése; minden bizonnyal még a bronzkor végéről való az apuliai Torre Castelluccia sírja.

Függetlenül a szertartás újdonságától, a hamvasztás térhódítása kulturális vonatkozásában is számottevőnek látszik, minthogy párhuzamos egyes edényformáknak (mint a kettős kúp alakú urnáknak), a kerámia sajátos díszítőmintáinak és néhány olyan bronzformának az elterjedésével, amelyeket egyébként magukban álló kincsleletekben és egyes településeken is megtalálhatunk: úgyhogy ma, ha „protovillanova”-fázisróI nem is, de kifejezett „protovillanova”-kultúráról beszélhetünk. Megerősítést nyert, és alapvetően fontos az a tény, hogy a protovillanova-jelenség egész Itáliára kiterjedt, az apuliai vidéktől (Timmari) és Szicíliától (Milazzo, Lipari) a félsziget Tirrén-tengeri oldaláig (Sasso és Allumiere a tolfai hegyeken, Palombara Sabina, Ponte S. Pietro Vulci mellett, Monte Argentario, Sticcíano Grossetótól északra stb.), az adriai partvidékig (Pianello della Genga, Marche tartományban) és Észak-Olaszországig (Bismantova, Fontanella Mantovana), ahol általában megkülönböztethető a fentebb említett többi hamvasztásos temetőtől.
Jellemző a protovillanova-kultúrára megnyilvánulásainak sajátos egyformasága még egymástól igen távol eső helyeken i s ; ez alighanem szoros és közvetlen kölcsönös kapcsolatokra utal. Úgy tűnik, hogy az etruszk területen a protovillanova-közösségek egészen a vaskor kezdetéig fennmaradtak, és bizonyos értelemben beleolvadtak a part menti nagy központok, vagyis a későbbi történelmi városok Villanova-kultúrájába.
Máshol, így Latiumban (Róma, albanói dombok), Umbriában (Térni), a Pó-síkságon (Este) a vaskori kultúra közvetlenül protovillanova jellegű kulturális típusokból fejlődik ki (ezekre célszerűnek látszik a kora-latiumi, koraumbriai, kora-estei, kora-Golasecca elnevezést használni).

Az egyes területek kulturális csoportjainak határozott különbözősége csak a szorosan vett vaskori kultúra kezdetével mutatkozik meg. Az új korszak jele az új fém használatának elterjedése és az egyenes vonalú geometrikus díszítés általánossá válása; ez egybeesik a görög világ geometrikus művészetének virágzásával, az i. e. IX. századtól kezdve (Id. a térképet, 31. L).
Megkülönböztethetjük Szicília kultúráit, Calabria és Campania déli kultúráit, Apulia, Samnium, Picenum kultúráit, a latiumi kultúrát, Etruria és Emilia Villanova-kultúráját (rokon jelenségek csíráival Itália déli és adriai részén), északon pedig Este (Veneto), Golasecca (Lombardia, Piemonte) és Liguria kultúráját. Mindezek a kultúrák hozzávetőlegesen két nagy térségre oszlanak; az egyikre a hantolásos, a másikra a hamvasztásos temetkezés túlsúlya a jellemző; az elsőbe tartoznak Dél-Itália és az adriai területek, a másodikba Latium, Toscana, Umbria egy része és egész Észak-Itália.
A két térség között egy közbeeső sáv fut északról délre Romagnától kezdve Umbriáa keresztül egészen Latromig. A temetkezési szertartásoknak ez a földrajzi elkülönülése is jelzi a vaskorban az előző szakaszok még cseppfolyós állapotban levő hagyományainak megszilárdulását és határozott formákba foglalódását.

Szicília vaskori kultúráinak hordozói teljes bizonyossággal a bennszülött siculusok (a sziget keleti részén, ahol kitűnően tanúsítják jelenlétüket többek között Pantalica és Finocchito necropolisai, amelyek két egymás utáni szakaszt képviselnek a IX. és VII. század között) és sicanusok (nyugaton, így Cannatellóban, Agrigento mellett), akik a görög település előtti időszakban és azzal egyidőben éltek. Délnyugat-Itáliában (Canale Locri mellett, Torre Galli Calabriában, a Samo völgye és a praehellén Cumae sírjai Campaniában stb.) lényegében a régi bennszülött hagyományokból sarjadzik ki a „fossa-kultúra” elnevezésű hantolásos temetkezésű kultúra; de ma már felismerhetők ezeken a területeken bizonyos eltérő vonások is, amelyek arra mutatnak, hogy kulturálisan nem teljesen egyöntetűek; ilyen vonás például a Salemo környéki hamvasztásos „Villanova”-sírok csoportja, az Apuliából jövő kerámia hatásának áramlatai stb. Mindez ma még nehézzé teszi annak megállapítását, hogy az egyes régészeti jelenségek közül mi tulajdonítható pontosan az antik hagyomány szerint ezeken a vidékeken élt különböző helyi népességeknek (siculusok, italusok, morgetek, oenotriaiak, ausonok, opicusok stb.).
Azonos alapra építve fejleszti ki Apulia, egy kicsit megkésve, a maga sajátos kultúráját, amelynek fő jellemzője a festett geometrikus kerámia; ennek a kultúrának az élete mélyen benyúlt a történelmi időkbe, és jellegzetes tulajdona volt az apuliaiaknak (vagy iapyxoknak) és salentumiaknak, akiket egyébként (északról délre haladva) a daunusok, a peucetiusok és messapusok népcsoportjaira lehet felosztani.

Az apuliai kultúrák másrészt többé-kevésbé szorosan kapcsolódnak a vaskor egyéb megnyilvánulásaihoz az Adria itáliai és illyriai partvidékén; ezek között az Appennini-félszigeten a legrégibb, legértékesebb, legjellegzetesebb darabokat Picenum területének hantolásos temetőiből ismetjük (Novilara Pesaro mellett, Numana, Pitino San Severino mellett, Fabriano, Belmonte Piceno, Ascoli stb.), megint másokat Samnium partvidékén és belsőbb területein (Alfedena, Capestrano stb.) tártak fel; ezek a szabell törzshöz tartozó italicusok alkotásai. Az adriai vaskori kultúrák hatalmas ciklusa mélyen behatolt a félsziget közepe felé, és hatása eljutott egészen Umbriáig (Térni), a faliszkok földjéig, Sabinumig, Latiumig (Tivoli).
A latiumi kultúra hordozói kezdetben a hamvasztásos temetkezés szigorú követői ezek az albanói dombok és Róma régi latinjai de kultúrájuk rokonságot mutat nemcsak a Tiberisen túli Villanova-, hanem a fossa-sírok déli kultúrájával is; jellegzetes emléktípus a kunyhó alakú hamvuma. Észak-Itáliában az estei kultúra, amit főleg az estei sírok képviselnek, világosan felismerhető szálakkal kapcsolódik az emiliai Villanova-kultúrához, másrészt rokonságban áll az adriai, alpesi és dunai térséggel, de eredeti vonásokat és szerves fejlődést mutat, amely a vaskor kezdetétől egészen a római hódítás idejéig nyúlik; a venetusok népének kultúrája ez.
Nem ilyen homogén és tarkább a Pó vidékének, a szubalpin tájaknak s az Alpok középső és nyugati területeinek kulturális képe; előfordulnak itt hamvasztásos és hantolásos sírok is olyan tárgyakkal, amelyek részben az estei és a Villanova-világ tárgyaira emlékeztetnek; ez a kultúra a Varese melletti Golaseccáról kapta a nevét (más jellegzetes leletei Ca” Móriéban Como mellett, Sesto Calendében, Castelletto Ticinóban, stb. kerültek elő). Egy ligur partvidéki változatát mutatja a Chiavariban most feltárt hamvasztásos sír.

De a minket legközvetlenebbül érdeklő jelenség különben tárgyilagosan nézve is ez a legjelentősebb az itáliai vaskorban kiterjedését, emlékanyagának gazdagságát és termékeny fejlődését tekintve a Villanovának nevezett kultúra (a bolognai járáshoz tartozó Villanováról, ahol ennek a kultúrának első leleteit felfedezték). Térben és időben számos változatot mutat; legjellemzőbb vonásait a hamvasztásos sírokban találjuk meg, ahol a hamvak nagy, kettős kúp alakú fekete impasto (durván iszapolt agyag) urnákban vannak elhelyezve, az urnákat bekarcolt geometrikus minták díszítik; rendesen csak egy vagy törött fülük van, fedelük pedig csésze (esetleg sisak vagy ennek utánzata).

Ma a Villanovakultúra következő helyi egységeit különböztetjük meg:

1. a tirrén-tengeri Villanovát, amely Etruria egész területén elterjedt, és anyaga a későbbi idők legfontosabb történelmi városainak helyén levő nagy necropolisokból került elő, főleg a partvidéki sáv városaiból (Veii, Caere, Tarquinia, Vulci, Vetulonia, Populonia); itt különösen gazdag és fejlett vonásokkal jelentkezik, a hamvumákat sisak fedi, s a latiumiakhoz hasonló kunyhó alakú urnák is előfordulnak stb.;

2. az emiliai Villanovát, amelyet különösen a nagy bolognai sírok képviselnek;

3. egy romagnai sejtet, amelynek Verucchióban és San Martinóban vannak emlékei, sisakos umafedelekkel, mint a tirrén területen;

4. egy picenumi sejtet, amelyet a közelmúltban fedeztek fel Fermóban, Marche tartományban, és egyelőre elszigetelten áll;

5. a campaniai-lucaniai térség déli Villanova-sejtjeit, különös tekintettel a salernói járás sí íjaira, amelyeket a Salemo melletti Pontecagnanóban, az ókori Paestum melletti Capodifiuméban és főleg Sala Consilinában, a Tanagro völgyében találtak; újabban ennek a kultúrának néhány nyoma bukkan fel a szorosan vett Campaniában, Capuában is; ezek a leletek, amelyek területileg távol vannak az etruszk térségtől, bizonyos vonásaikban különböznek az etruriai Villanovától, így többek között a „fossa-sírok” kultúrájára jellemző elemek szép számú előfordulásában.

Etruríában és Bolognában a Villanova-kultúra fokozatos fejlődése figyelhető meg; a jelek szerint ez különösen felgyorsult az etruriai partvidéken; itt megszakítás nélkül folytatódik az orientalizáló kultúra teljes kibontakozásáig, amely az etruszk nép történetében a legnagyobb virágzás korának kezdetét jelenti. A következő szakaszok egymásutánját figyelhetjük meg:

1. jellegzetes Villanova-korszak, szinte kizárólagos hamvasztással;

2. fejlett Villanova, hamvasztással és hantolással; jellemzője a művészi fémművesség rohamos fejlődése és a Dél-Itáliában kezdődő görög gyarmatosítás hatása, így például a festett kerámia megjelenése (ez az i. e. VIII. század közepe és a VII. század eleje közti időszakra tehető);

3. orientalizáló szakasz a hantolás túlsúlyával Dél-Etruriában, monumentális sírokkal, nagyszámú értékes sírmelléklettel, keleti műtárgyak behozatalával és utánzásával (VII. század);

4. késő-orientalizáló szakasz, a korínthosi kerámia elterjedésének idején, átmenetként a VI. század archaikus etruszk kultúrájába. Ez a fejlődéssor kevésbé tisztán kivehetőnek és lassúbbnak mutatkozik Etruria belsejében. Bolognában a hamvasztásos Villanova-kultúra tovább tart a Savena-San Vitale, Benacci I, Benacci II és Amoaldi szakaszokban is; ezek hozzávetőlegesen egykorúak az említett négy tirrén szakasszal. Mindamellett a VII. századtól kezdve, többé-kevésbé észrevehetően, orientalizáló hatások terjednek el Észak-Itália és az Adriai-tenger vidékének vaskori műveltségeiben is, míg a másik irányban a jellegzetesen orientalizáló etruszk kultúra jelenik meg Latiumban (Palestrina), és észlelhető még délebbre is (Pontecagnano).


Forrás: Massiomo Pallotino Az Etruszkok