logo

XXI Martius AD

A történelmi népek kialakulása

Ha ismereteink jelenlegi fokán, valamivel óvatosabb és finomabb értelmezési módszerrel, mint amit az elmúlt nemzedékek ősnéptani szakemberei alkalmaztak, megvizsgáljuk, és Összevetjük a régészeti és nyelvészeti adatokat, a régi Itália történelmi népei eredetének problémája végtelenül bonyolultnak látszik, és nincs lehetőség egyoldalú kérdésfeltevésekre, még kevésbé elhamarkodott vagy axiomatikus megoldásokra. Főleg pedig fel kell adni azt az ösztönös törekvést a leegyszerűsítésre, amely az ókoriakat és a mai embereket egyaránt arra indította, és indítja, hogy ezt az eredetet mint egyetlen, meghatározható és meghatározott „eseményt” (vagy eseménysort) ábrázolják, és valami külső kiindulópontot, egy korai, valahogyan jó előre kialakult, vagy legalább csírájában létezett kész helyzetet keressenek, például azt feltételezve, hogy az italicusok már korábban egy indoeurópai népet alkották, amely Itáliába érkezve megindította Itália történetét.
Mi ma épp ellenkezőleg azt hisszük és azt kell hinnünk már csak azért is, hogy ne kerüljünk szembe a történelmi párhuzamok nyújtotta általános érvényű meggondolásokkal -, hogy a régi Itália etnikai és kulturális sajátosságainak létrejötte inkább egy hosszú és küzdelmes kialakulási folyamat végállomása, egy olyan folyamaté, amelyet különben, legalábbis ismereteink jelenlegi fokán, nem tudunk nyomon követni.

Ezt a folyamatot a vaskor elejével lényegében befejezettnek kell tekinteni. Már láttuk, hogy ebben a korszakban többé-kevésbé határozottan elkülönülő regionális kultúrák ismerhetők fel, és ezeknek elterjedési területe majdnem mindenütt megegyezik a nyelvi egységekével, amelyekről nem sokkal később feliratos emlékek tanúskodnak, és a népekével, amelyeknek nevét a történelmi hagyomány őrzi.
Ezzel szemben a korábbi időszakokban vannak szélesen elterjedt és az itáliai térség nagy részén egyforma vonásokat mutató kulturális jelenségek, így az appennini és szubappennin kultúra vagy mások, amelyek egymástól igen távol eső helyeken szétszórtan jelennek meg, szórványosan, mint a jellegzetes protóvillanova-sírok; ez leginkább hagyományok és újító áramlatok összetalálkozására és egymásra épülésére mutat egyes területeken, anélkül, hogy konkrét kapcsolatba lehetne hozni Őket meghatározott nyelvi és etnikai tényezőkkel; sőt inkább olyan helyzetre utalnak, amelyre a folytonos kölcsönhatások és fokozatos kibontakozások fázisai jellemzők, éppen egy olyan szituációra, amelyből feltételezésünk szerint az itáliai nyelvek történeti fejlődése kisarjadt.

Ebben a helyzetben nem engedünk a kísértésnek, hogy régészeti kultúrák köntösébe öltöztessünk egyes nyelvészeti jelenségeket, vagy fordítva, nevet keressünk az egyes vaskor előtti kultúráknak. Nem kérdezzük, milyen őstörténeti tények jelzik a „protolatinok” vagy az umber-szabellek őseinek megjelenését Itáliában, vagy milyen nyelvet beszéltek az appenniniek, a terramara-lakók vagy a protovillanovaiak. Éspedig egyszerűen azért, mert egy bizonyos nyelv típus elterjedése történhetett észrevehető kulturális változások nélkül is; éppúgy, ahogy egy kulturális jelenség, különösen ha nagy horderejű volt (és mint ilyen, jelentős régészeti nyomokat hagyott), különféle népcsoportok és különböző nyelveket beszélő közösségek sajátja is lehetett, ha még meg nem állapodott csoportokról vagy a városi szervezetnél korábbi kis közösségekről van szó.
Sőt egyenesen igyekszünk majd elkerülni az olyan kifejezések használatát, mint „appenniniek”, „terramara-lakók”, „protovillanovaiak” még megközelítő és hagyományos értelemben véve is a kifejezést -, mert önkéntelenül arra késztetnek, hogy népcsoportosulásokra gondoljunk ott, ahol csak kulturális rokon vonások vannak.
Mindenképpen fennáll azonban Itália indo-európaizálódásán a k általános problémája, ami Itália korai történelmének valóságos és alapvető ténye; ezért kívánatos volna legalább nagy vonalakban tisztázni lefolyásának módját és időpontjait.

Már pusztán a nyelvészeti adatok önmagukban való elemzéséből is arra a következtetésre juthatunk, hogy ez nem egységes esemény volt, ahogy valaha hitték, hanem különböző eredetű, többféle egymásra következő hatások hosszú és bonyolult folyamatának kellett lezajlania, amelynek megszilárdulása és helyi fejlődése részben még a történelmi idők kezdetén is folytatódott. Ennek a folyamatnak a kezdetei messze visszanyúlnak az időben, úgyhogy arra kell gondolnunk, hogy legrégibb szakaszai egyenesen az újabb kőkorszakra mennek vissza, de mindenképpen bizonyára jó pár századdal az első írott emlékek megjelenésénél régebbi időre.
Nyilvánvaló tehát, hogy a nagy nyelvi megújulás jelensége egészében véve semmiképpen nem hozható összefüggésbe azzal a kulturális megújulással, amelyet a hamvasztásos temetkezés szokásának Itáliába való bevezetése jelent, mert ez újabb keletű esemény, csak kevéssel előzi meg a bronzkor végét, még ha gondolhatunk is arra, hogy a hamvasztók egyes csoportjai véletlenül közreműködtek egyes indoeurópai nyelvi alakulások megrögződésében vagy elterjedésében. De a régi, leegyszerűsített „italicusok-hamvasztók” egyenletnek határozottan ellentmond többek között éppen a kultúrák és nyelvek itáliai megoszlását ábrázoló összesítő táblázat, ahogy a 31. és a 39. lapon látható térképek összehasonlításából kitűnik; ezek hozzávetőlegesen éppen azon a hosszanti vonalon vágnak egybe, amelytől keletre túlnyomóan hantolás őstemetkezésű terület helyezkedik el; ezt összefüggően indoeurópai nyelvű népesség lakta, míg nyugatra túlnyomóan hamvasztásos temetkezést lehet találni nem indoeurópai vagy csak részben indoeurópaiasodott lakossággal. Ez éppen az ellenkezője annak, amit várhatnánk, ha az indo-európaizálódást a hamvasztás szokásának elterjedésével hozzuk kapcsolatba.
Természetesen az itt tárgyalt tények a vaskorra és a történelmi idők hajnalára vonatkoznak, és nem felelnek meg feltétlenül egy régebbi állapotnak; de nehéz elképzelni, hogy alig pár évszázad alatt az összefüggések teljesen az ellenkezőjükre fordultak. Egyébként a hamvasztás legrégibb nyomainak elterjedési térképe, akár Észak-Itáliában, akár a félsziget legdélibb részén, szintén nem nyújt semmi kézzelfogható bizonyítékot, aminek alapján a szokást összefüggésbe hozhatnánk meghatározott új nyelvi áramlatokkal.

Legfeljebb valamiféle párhuzamra hívhatjuk fel a figyelmet ami nem maradt észrevétlen az utóbbi évtizedek legélesebb szemű kutatói előtt az indo-európaizálódás feltételezett kelet-nyugati irányú, azaz a dunai-balkáni térségből az Adrián keresztül Itália felé irányuló terjedése és az ugyancsak dunai-balkáni eredetű kulturális behatások egész sora közt, amelyek Itáliát az őstörténet későbbi szakaszában érték, kezdve a négyszögletes szájú vázák új-kőkori kultúrájával, s folytatva a meander és spirális motívumok elterjedésével az újabb kőkorszak és a bronzkor festett és bekarcolt díszítésű edényein, továbbá a gömb alakú edények és a harci bárd feltűnésével a rézkorban, egészen a dunai urnamezők kapcsolatáig a legrégibb itáliai hamvasztásos sírokkal . De nehéz pontosan megmondani, mi módon és milyen áramlatok vagy kapcsolatok révén jutottak el ezek a hatások itáliai területre.
Másrészt közvetlen ösztönzések éspedig olyan erősek, hogy valóságos kis településekre lehetett belőlük következtetni érkeztek a félszigetre és Szicíliába keletről, az Égei-tenger vidékéről, kezdve az újkőkori festett kerámia-kultúrákkal, egészen a csúcspontot jelentő mykénéizálódásig a késő-bronzkorban . Nem teljesen lehetetlen, hogy ez utóbbi jelenségeket is indoeurópai elemek Itáliába érkezésével lehet összefüggésbe hozni.

Valójában a régi inváziós elmélet, amely, mint mondottuk, az ókor végén bekövetkezett barbár beözönlések mintájára alakult ki, valamiképpen hozzászoktatott bennünket ahhoz, hogy az indoeurópai behatolást nomádok beszivárgásaként képzeljük el vagy akár mint harcos csoportok hódítását letelepült népek területein, amelyek, bár magasabb műveltségűek, de katonailag kevésbé szervezettek és kevésbé ellenállók voltak. Lehetséges, hogy egyes esetekben ilyesmi is történt.
Mindamellett a történelmi korból ismert párhuzamok arra tanítanak, hogy egy olyan hódító hadjáratnak, mint a keltáké volt Itáliában, végül is nem sikerült egy új nyelvet uralkodóvá tennie, Itália el-latinosodása viszont egy régi és igen fejlett városi műveltséggel és okos politikai-katonai szervezettel rendelkező nép sikereinek eredménye. Úgy tűnik, igen komolyan tekintetbe kell venni tehát azt a lehetőséget is, hogy az indoeurópai nyelvek első elterjedése Itáliában éppen a délvidék fejlettebb kultúrájú történelem előtti településeiből indult ki, mint amilyenek például Apulában voltak, s onnan terjedt azután tovább észak felé, ritkább és elmaradottabb lakosságú területekre. Ez jól megfelelne a már körvonalazott képnek az indo-európaizálódás kelet-nyugati irányú terjedéséről.

Még hátra volna az, hogy megmagyarázzuk a déli települések első indo-európaizálódásának okát és módját; itt azonban olyan területre jutunk, ahol egyelőre nincs lehetőség a feltevések ellenőrzésére vagy az ésszerű érvelésre. A puszta feltételezéseknél maradva elképzelhető tengeri úton érkező kis csoportok letelepülése, hasonlóan azokhoz, amiket az antik hagyomány az arkadiai Oenotrus, vagy Diomedés, avagy Aeneas stb. legendájában ábrázolt; vagy gondolhatunk olyan elemek nyomására és végleges térhódítására, amelyek az Adria túlsó partjáról vándoroltak be, mint a virágzóbb települések vonzásának engedő munkások vagy zsoldosok, olyan folyamat eredményeképpen, amellyel például a keleti világ indo-európaizálódásának hasonló jelenségeit is próbálták már magyarázni. Ez persze nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy más, különféle eredetű és nyelvű, a Balkán félszigetről vagy a dunai térségből a Keleti-Alpokon keresztül érkező, indoeurópai nyelvet beszélő kis csoportok is letelepedtek az idők folyamán Itáliában.

Az, hogy a klasszikus hagyomány hangsúlyozottan tárgyalja Oenotrus, Auson, Italus, Siculus és mások mitikus királyságát a félsziget déli részén, elképzelhetővé teszi, hogy ezeken a területeken még a vaskor kezdete előtt megindult az állami és etnikai formációk kialakulása. Lehet, hogy a mykénéi világ civilizáló. Ösztönzése elősegítette helyi kezdeményezések kifejlődését, mint amilyeneket talán Apulia és Szicília mykénéi és szubmykénéi kultúráinak régészeti hagyatéka mutat be az i. e. második évezred második feléből. Annak, hogy a félszigetről jött hódítók szállták meg az Aeoli (Lipari)-szigeteket, talán Liparus és Aeolus mondáiban találjuk nyomát, valamint egy szubappennin kultúra hirtelen feltűnésében az Aeoli-szigeteken, amelyet Bemabd Brea épp ezért „auson”-nak nevezett el. A hagyomány megőrizte annak emlékét is, hogyan hódították meg Szicíliát az iapyxoktól nyugatra szorított siculusok, és hogyan alakult ki egy „aeol” birodalom, amely magában foglalta az Aeoli-szigeteket, valamint Szicília és a mai Calabria egy részét. Másrészt az ausonoknak vannak nyomai Campaniában, az aborigines pedig, az oenotriaiak leszármazottai, a latinok őseiként szerepelnek.
Figyelmen kívül hagyva ezeknek a történeteknek mitikus köntösét és tudóskodó zavarosságát, feltehetjük, hogy legalább részben az italicusoknak, pontosabban a nyugati italicusoknak (Devoto protolatinjainak) az őstörténetét vázolják fel nyelvi és etnikai kialakulásuk szakaszában amelyet joggal nevezhetnénk „protoitalicusnak” -, vagyis egy korszakban, amely megelőzte a latinok, siculusok és a köztük levő területen élő többi, jóformán csak a nevéről ismert nép (ausonok, italusok stb.) nyelvének és történelmi létének végleges kialakulását.

Hogy az eseményeknek ebben az összképében mi a jelentősége a hamvasztásos sírok feltűnésének a félsziget partjai mentén és Szicíliában, nehéz megmagyarázni. Korai megjelenésüket Itália legfejlettebb zónájának szívében (Torre Castellucda, Lipari stb.) lehetne egyszerűen keletről érkező hatások következményeként elterjedt új szokásnak értelmezni (keleten ugyanis a hamvasztás eléggé elterjedt volt már a késői bronzkorban, például a hettita Anatóliában); de lehet arra is gondolni, hogy a bevándorlók kis településein dívó szokásról volt szó.
Egyébként, úgy látszik, az új szokás tengeri úton terjedt Apulia, Északkelet-Szicília (Milazzo, Lipari) és Közép-Itália tirrén partvidéke között (tolfai hegyek stb.); belső szárazföldi utakon Középés Észak-ltáliában, az adriai (Pianello), az etruszk-latiumi térség és a Pó-síkság között, elérve egészen az alpesi és Alpokon túli urnamezőkig.

Kétségtelen, hogy ez a jelenség népmozgalmak és nyugtalanságok időszakát tükrözi, amelyet különben elárulnak ugyanennek a korszaknak gyakori gazdag bronz kincsleletei és az egyénként földbe került fegyverleletek is.
Lehetséges, hogy az i. e. XII. és IX. század között az egész itáliai terület megérezte a mykénéi tengeri hatalom földközi-tengeri uralma összeomlásának következményeit és kihatásait Európa balkáni és dunai területeire. Igen nagy valószínűséggel éppen ezekre az időkre kell tennünk azoknak a népcsoportoknak első állandó megtelepedését, amelyekből a jövendő itáliai népeknek kellett kialakulniuk.

A nyugati italicusok egy csoportjának amely átvette a hamvasztás szokását, és jelentős mediterrán hatásokat mutató „protovillanova” típusú kultúrával rendelkezett tulajdonítható, legalábbis a IX. századtól kezdve, az albanói dombvidék és Róma latiumi kultúrájának és a latinok ethnosának kifejlődése (a Tiberisen túl a faliszkok által képviselt változattal). A délen kialakult hasonló közösségeket, például a régi campaniaiakét, az ausonokét és az opicusokét, amelyekről a cumae-i és samói vaskori kultúrák tanúskodnak, igen gyorsan megállította fejlődésében a görög kolonizáció mindent elsöprő hulláma; így nem nyílt lehetőségük arra, hogy a latinokhoz hasonló jelentős történeti alakulattá fejlődjenek. Miután a bronzkor végének „protoitalicus” kultúrája, feltehetően, sőt valószínűleg gyors virágzásnak indult, a történelmi kor elején majdnem egész Dél-Itália a hellén világ befolyásának hatósugarába került.
Az egyetlen kivétel a leg-délkeletibb vidék, vagyis Apulia, ahol az italicus népek jelentős autonóm helyi kultúráját ismeijük, az ókori történelmi hagyománynak megfelelően, számos illyr ösztönzéssel. Ezeket a népeket apuliaiak, iapyxok vagy daunusok, peucetiusok, messapusok néven említik; ismerjük nyelvüket a messapust és jellegzetes kultúrájukat geometrikus díszítésű kerámiával, amely egészen a római hódítás koráig fennmaradt.

Egy másik, a vaskor eleje óta elég világosan kirajzolódott etnikai-kulturális alakulat a venetusoké, Északkelet-Itáliában; valószínűnek látszik, hogy akár a latinoké, ez is a „proto-villanovaival” rokon kultúrájú hamvasztóktól eredt, de hamarosan az estei kultúra vonásait öltötte fel. Nem ismerhetők fel ilyen világosan az adriai tengerpart és Észak-Itália más területeinek jelenségei. Marehe északi részének hantolásos szertartású népcsoportja, amelyről főleg Novilara necropolisa tanúskodik, és amely „észak-picenumi” nyelvet beszélt, valószínűleg egy megszületőben levő népecske volt, amelyet nem tudunk közelebbről meghatározni; rövidesen eltiporhatta az etruszkok, az umberek és a kelták terjeszkedése. Délebbre Picenum vidékének virágzó vaskori kultúráját a „dél-picenumi” feliratok alapján valószínűleg egy italicus, talán keleti italicus népnek tulajdoníthatjuk, amelyet azután elnyelt az umber-szabell törzsekből a történelmi korban kialakult népegység (és részben alighanem felmorzsoltak a IV. századi gall támadások); a történelmi hagyomány nem őrizte meg ennek a népnek sem konkrét emlékezetét, sem egységes elnevezését, így hát megjelölésére a görögös „picenumiak” kifejezést használjuk, ami megfelel a keleti italicus „Picentes” törzs nevének. Különben ezen a vidéken sem hiányoznak a jelek, amelyek az Adriai-tenger túlsó partjáról érkezett népesség jelenlétére utalnak, hogyha amint ez valószínű ugyanazon gyökérből ered az apuliai iapyxok és az istriai iapodok neve, valamint a titokzatos iapuzkusoké, akiket az Iguviumi Táblák mint az umberekkel határos területeken élő közép-itáliai népet említenek.

A régi zavaros néprajzi hagyományok egymásra rakodása, valamint a régészeti és feliratos emlékanyag tanúságának bizonytalanságai világosan mutatják, hogy a félsziget közép-adriai vidékein élő népek kialakulásának folyamata a történelmi kor kezdetén még nem zárult le. Bizonyos értelemben ugyanezt lehet mondani Észak-Itáliáról; itt a sokféle Pó-vidéki, appennini és alpesi törzs, amelyeknek nevét a források megőrizték, és amelyek közül a nyugatiakat olykor aligurok, a keletieket pedig a raetusok gyűjtőneve alatt foglalják össze, valószínűleg még a Rómával szövődő első kapcsolatok idején is kis törzsi csoportokat vagy kisebb kiterjedésű földművelő közösségeket alkotott a középső és felső Pó-síkságon, valamint az Alpok nyúlványain, elmaradt kulturális színvonalon és hiteles történelmi hagyományok nélkül; jelenlétükről a vaskori ún. Golasecca-kultúra régészeti anyaga tanúskodik.

Az etruszkok behatolása délről és a kelta betörések északról mélyrehatóan megváltoztathatták ezeknek a törzseknek sajátságait (az ókori szerzők egy kelta-ligur népről beszélnek), anélkül, hogy világosan meghatározható etnikai alakulatok létrejöttét idézték volna elő36.
A többi nagyobb itáliai történelmi nép közül még szólni kell arról, amely valószínűleg a félsziget legnagyobb részét elfoglalta :az umber-szabellekről, illetőleg azokról a népekről, amelyeket esetenként mint umbereket (északon), szabinokat (északnyugaton), volscusokat (nyugaton), aequusokat, marsusokat, vestinusokat, paelignusokat stb. (középen), samnisokat említenek; ez utóbbiakhoz több kisebb törzs és ág tartozott, így a lucanusok és bruttiumiak (délen). Mint már említettük, mindezek egy jól meghatározható nyelvi egységhez tartoztak, őstörténetüket és proto-históriájukat az általuk lakott területekről nyert régészeti ismereteink alapján nehéz rekonstruálni.

Általánosságban véve elfogadhatjuk, hogy ezeknek a népeknek kialakulása és első elterjedése az adriai típusú vaskori kultúrák talaján történt, nyugaton előretolt állásokkal. Gyakorlatilag még szinte semmit nem tudunk a kezdeti korszak vonásairól éppen az Appenninek völgyeiben, amelyek a hagyomány szerint a szabinok és umberek elteqedésének kiindulópontjai (ilyen a híres Cutilia-tó Rieti környékén, amelyet „Itália köldökének” tekintettek).
Ezzel szemben a latiumi Tivoliig és egészen Róma határáig előrehatolt szabinok kultúrájuk egyes vonásait tekintve is már a VII. századtól kezdve eléggé határozott arculatot mutatnak. Valójában az etnikai koncentráció és a történelmi hagyomány kialakulása a keleti italicusoknál valószínűleg több szakaszban és az egyes csoportokban külön-külön ment végbe; alighanem hamarabb következett be a nyugat felé húzódott csoportoknál, amelyek kapcsolatba kerültek a tirrén tengerpart már fejlett népességével és településeivel. így elsősorban Campania adja meg majd de csak az V. században a samnisoknak egységük tudatát és irodalmi nyelvüket (amelyet oszknak nevezünk). A latinokkal és Rómával szembeállított „italicus” nemzet gondolata igen késői, csak akkor alakult ki, mikor a rómaiak hódításukat és uralmukat az egész félszigetre kiterjesztették.

Az eddig bemutatott körképből kihagytuk a tirrén partvidék protovillanova kultúrájának értelmezését s ugyanígy az egész tirrén tengerparton és Emíliában elterejdt Villanova-kultúráét, a perifériákon elhelyezkedő romagnai, picenumi és salemói csoportokkal, valamint ennek a kultúrának a fejlődését az orientalizáló korszakban. Az erre vonatkozó problémák ugyanis szorosan kapcsolódnak az etruszk nép eredetének kérdéséhez; erről a következő fejezetben szólunk részletesen.


Forrás: Massiomo Pallotino Az Etruszkok