logo

XXI Januarius AD

A primitív Itália nyelvei

Miután felvázoltuk a régészet nyújtotta képet, térjünk át a nyelvészeti adatok megvizsgálására, azoknak a kutatásoknak alapján, amelyeket a legutóbbi évtizedekben eredményesen folytattak olyan tudósok, mint F. Ribezzo, P. Kretschmer, B. Termeim, C. Battisti, G. Devoto, V. Pisani, E. Vetter, H. Rrahe, U. Schmoll stb. Igen tökéletlen forrásaink csaknem kizárólag az itáliai praelatin nyelvekre vonatkozó kisszámú fennmaradt feliratos anyagból állnak, ezekhez csupán néhány „glossza” (szómagyarázat) járul, amelyeket az antik irodalmi hagyomány tartott fenn. Ebben a helyzetben már az is nehéz, hogy, ha csak részlegesen is, megpróbáljuk rekonstruálni ezeknek a nyelveknek a szerkezetét, néha még az is, hogy felismerjük, és megkülönböztessük őket egymástól, vagy képet alkossunk elterjedésükről és élettartamukról.
Még sokkal bonyolultabbnak és bizonytalanabbnak mutatkoznak azok a kutatások, amelyek eredetük, rokonsági viszonyaik és kölcsönhatásaik, valamint más nyelvterületekkel való kapcsolataik megismerésére irányulnak, egyszóval arra, hogy a történelmi kor forrásanyagán keresztül visszamenjünk Itália nyelvészeti „protohistoriájáig” és „őskoráig”. Az ilyen kutatásokhoz hiányzik az ősrégészetéhez hasonló közvetlen korabeli dokumentációs anyag. Még a helynévkutatás, vagyis a nyelvek változásain túl is tartósan megőrződött helynevek összegyűjtése és tanulmányozása is csak nagyon korlátozott mértékben és bizonytalanul szolgálhat a megismerés forrásaként történelem előtti nyelvi állapotokra és szakaszokra, mivel nehéz megállapítani e nevek eredetének időpontját és különösen eredeti jelentésüket.

Mindez azonban nem akadályozott meg néhány olasz kutatót, főleg nyelvészt (Ribezzo, A. Trombetti, Devoto, V. Bertoldi, G. Alessio) abban, hogy az utóbbi évtizedekben elmélyítsék Itália indoeurópai előtti nyelvi szubsztrátumára vagy szubsztrátumaira, vagy, ahogy általános és bevett kifejezéssel nevezik, a „mediterrán” nyelvekre vonatkozó kutatásaikat, mivel úgy látszik, hogy fennmaradt emlékeik beleilleszkednek az emlékek egy sokkal tágabb körébe, amely Elő-Ázsiától és az Égei-tengertől (ezért talán helyesebb volna „praehellén”, hellén előtti nyelvi szubsztrátumról beszélni) Nyugat-Európáig terjed.
Ezek a tanulmányok elsősorban éppen a helynévkutatásra támaszkodnak, továbbá a latin és görög szókincsben, valamint a földközi-tengeri térség más indoeurópai nyelveiben, sőt a modem nyelvjárásokban található nem indoeurópai szavak gyűjtésére, amelyekben ősrégi helyi tájnyelvek maradványait ismerték fel (különösen földrajzi alakulatok, növények, állatok neveiben, szakkifejezésekben stb.).
Természetesen megkísérlik az összehasonlítást is azokkal a feliratos anyag révén dokumentált történelmi nyelvekkel, amelyekről feltételezik, hogy egészükben vagy részben indoeurópai előtti szubsztrátumok továbbélését jelentik, mint az etruszk nyelv esetében is. Bár az ilyen kényes az elvont rekonstrukciók világában mozgó és végső fokon még saját hiteles módszertannal nem rendelkező kutatás eredményei ködösek és ingatagok, bizonyítottnak lehet venni legalább azt az alapvető jelentőségű tényt, hogy Itáliában volt egy, az indoeurópai nyelvek elterjedését megelőző időszak, amikor egészen más szerkezetű nyelveket beszéltek; ezek részben más Földközi-tenger melléki és európai területek nyelvi alaprétegeivel álltak rokonságban.
Sokkal nehezebb megállapítani, vajon ezek a nyelvek különböző csoportokhoz tartoztak-e, hogy egyik a másikra épült-e, és ha igen, mi módon; hogy területileg miként oszlottak meg, és hogy voltak-e közöttük egységes képződmények; hogy meddig tartott fennállásuk, és hogyan lehet felfogni kapcsolataikat az indoeurópai nyelvekkel.

Az általánosan elfogadott „praeindoeurópai” (indoeurópai előtti) fogalmát a továbbiakban módosították, vagy kiegészítették egyfelől a „protoindoeurópai” (kora-indoeurópai) fogalmával; ezen az indoeurópaitól különböző, bár az eredeti rokonság körén nem túlmenően különböző nyelvet értettek (Kretschmer), másfelől a „periindoeurópai” (indoeurópai körüli) kifejezéssel, amely a marginális kapcsolatok jelenségeit jelöli földközi-tengeri és indoeurópai nyelvek között (Devoto)17; ezek a kritikai megnyilvánulások enyhíteni igyekeznek egy „földközi-tengeri” és egy indoeurópai nyelvi világnak egyébként csak elméleti és hipotetikus szembeállítását. Trombetti feltételezte egy régebbi nyelvi réteg létezését, amelyet ő, legkésőbbi fennmaradt maradványai alapján „baszk-kankázusi”-nak nevezett, és egy újabb rétegét, amit „égei-ázsiai”-ként jelölt meg.
Az első, amelyet ma hispano-kaukázusinak is mondanak, az elmélet hívei szerint egészen a történelmi időkig nem hagyott máshol észlelhető nyomot itáliai területen, mint Szardínián; itt a kutatók ma már egyhangú véleménye szerint a római hódítás előtt egy, a pireneusi baszk nyelvvel távoli rokonságban álló nyelvet beszéltek (írott emlékei nincsenek, de felismerhető meglehetősen sűrű helynévtörténeti adatok segítségével, amelyek még ma is furcsa eredetiséget adnak Szardínia földrajzi neveinek). Erre a nyelvi rétegre valóban alkalmazni lehetne a praeindoeurópai megjelölést a szó sajátos és teljes értelmében.

Ami az „égei-ázsiai” réteget illeti, gyakorlatilag mindazon tényezők összességét jelenti, amelyek az itáliai félsziget nyelvi szubsztrátumát és némely történelmi nyelvtípusát (így az etruszkot) az Égei-tenger vidékének hellén előtti szubsztrátumával és Kisázsia nyelveivel való kapcsolataiban jellemzik. Ezt a jelenséget pontosabban lehet úgy érteni s voltak is, akik így értették mint közös elemek ősrégi átterjedését az égéi térségből az itáliaiba, a Ribezzo féle „tirrén” egység értelmében; vagy fel lehet fogni mint a dunai-balkáni térségből származó őskori nyelvi hullám Kretschmer kifejezésével „pelasz” vagy „raeto-tirrén” elemek behatolását a két térségbe; s úgy is lehet értelmezni, mint történelem előtti betörések vagy beszivárgások eredményét (például az etruszkok feltételezett Kisáziából való bevándorlásának értelmében). Ezek a tények már többé-kevésbé távoli összefüggéseket mutatnak az indoeurópai nyelvekkel. Másrészt viszont, úgy tűnik, nem adnak kimentő magyarázatot az itáliai nyelv őstörténetének minden vonatkozására.

Felmerült a kérdés másfajta megközelítése is, a nyelvi jelenségek terület szerinti osztályozása alapján. Beszéltek „ibériai”, „líbiai”, „liguriai”, „tirrén” térségről stb., de ezek meglehetősen légből kapott fogalmak. Valójában csak olyan jelenségek léteznek, amelyek alapján részleges kapcsolatokra gondolhatunk egyes vidékek, például Liguria és Szicília között (de ez túl kevés ahhoz, hogy sicano-ligur egységre következtessünk belőle) vagy a Keleti-Alpok raetiai területe és az itáliai félsziget között (ebből eredt a „raeto-tirrén” csoport gondolata) ; vannak továbbá egyes alakváltozatok, amelyek úgy látszik elsősorban bizonyos irányokban és bizonyos vidékeken terjedtek el; így például az ismert földközi-tengeri pala [gömbölyűség] kifejezés sűrűn szerepel az Alpok és a félsziget helyneveiben (és bekerült a latin szókincsbe is a palatum szóval); a liguriai és szárd térségben bal-, a Keleti-Alpokban és a félszigeten (valamint a történeti etruszk nyelvben) pedig falváltozatával szerepel.

Az indoeurópai nyelvek eredetének, itáliai behatolásának és fejlődésének, valamint kölcsönös kapcsolatainak és a nyelvi szubsztrátumokhoz való viszonyának kérdése a múltban is és ma is lázas kutatások és szenvedélyes viták tárgya a tudósok körében; mindazonáltal több pontja továbbra is homályos, és egyelőre puszta sejtéseket enged meg. Ennek a folyamatnak lezárulását Itália nyelvi elrendeződése jelenti a történelmi idők kezdetén, vagyis amikor az írás általánossá kezd válni, az i. e. VII. és V. század között. Itália nyelveinek helyzete ebben az időben nagyjából a következő.
Szicíliában figyelmen kívül hagyva a gyarmatosítás nyelveit, a görögöt és a föníciait a sziget nyugati részén, ahol a hagyomány szerint ibériai vagy liguriai eredetű sicanusok és a feltételezés szerint Keletről jött elymusok laktak nem indoeurópai vagy nem világosan indoeurópaiként meghatározható nyelvek szórványos nyomait találjuk; a keleti részen a siculusok nyelve viszont teljes bizonyossággal indoeurópai volt; elég közel állt a latinhoz, de rokonságot mutatott a kelet-itáliaival és az, adriai nyelvekkel is.

Dél-nyugat-Itália őslakosságának nyelvi helyzete, a mai Calabriától Campaniáig (italusok, siculusok, oenotriaiak, morgetek, ausonok, opicusok stb.), ha nem tekintjük a legújabb kelet-itáliai nyelven írott feliratos emlékeket, gyakorlatilag még mindig ismeretlen, bár megpróbálták kimutatni de meglehetősen ingatag alapokon hogy a Tirrén-tenger partvidéke mentén egy sor régi indoeurópai nyelvjárás létezett, és ezeket egyrészt a siculus nyelvhez, másrészt a 1atinhoz lehet kapcsolni. Ez utóbbi eredetileg nem nagyon széles övezetre teqedt ki; tudomásunk szerint csak a régi Latiumra az albanói dombok körül és a Tiberistől nyugatra a faliszkok földjére (a faliszkok nyelve fokozatosan a tájnyelvi változat jellegét öltötte fel, umber-szabell és etruszk hatásokkal).
Délkelet-Itáliában az apuliai-salentumiak általában messapusnak nevezett nyelve indoeurópai volt, itáliai és íllyr-balkáni kapcsolatokkal. A félsziget szívében, igen nagy területen, az appennini hegyhát mentén Umbriától le Lucaniáig, különböző nevű, sorsú és műveltségű népek éltek; ezek valamennyien egy indoeurópai eredetű, de a latintól elütő nyelvcsoporthoz tartoztak, amelyet oszk-umbemek vagy umber-szabenek, másként pedig kelet-itáliainak neveznek (olykor egyszerűen „itáliainak”, szűkebb értelemben használva e kifejezést, ami azonban félreértésekre ad alkalmat); a történelmi időkben messzire elterejedtek a tirrén-tengeri oldalon és Dél-Itáliában is; tájnyelveik között megkülönböztethetők északon az umber, középütt a szabellnek nevezett dialektusok, délen az oszk vagy samnis.

Az adriai oldalon, különösen Picenumban megtalálhatók egy „délpicenumi” vagy protoszabellelnevezésű nyelvjárás nyomai;ennek hovatartozása vitás, de ma sok szakember hajlamos a kelet-itáliai nyelvekhez sorolni. Egy más, még kevésbé ismert és minden bizonnyal eltérő nyelvjárást, az úgynevezett „észak-picenumit” beszélték Marche északi szélén, Pesaro környékén.
Közép-Itália tirrén-tengeri vidéke alkotja az etruszk nyelv eredeti elterjedésének széles területét; később az etruszk fokozatosan és többéke vésbé tartósan tovább terjedt Észak-Itáliába, Latiumba és Campaniába; ez a nyelv, amelynek sajátosságairól és eredetéről természetesen kellő részletességgel beszélünk majd a maga helyén, a legjobb történelmi forrásanyaga egy lényegében nem indoeurópai nyelvi hagyatéknak (vagy legalábbis egy olyannak, amely nem mutatja az indoeurópai nyelvek jellegzetes szerkezetét), amelyről tudomásunk van Itáliában és a Földközi-tenger középső részén.

Viszont igen keveset tudunk Észak-Itália és az Alpok vidékeinek helyi kelta és római előtti nyelveiről; a táj nyugati szakaszán a ligurok nyelvjárásai amelyek feltehetően az Alpokon túlra, Dél-Franciaországban átterjedtek és különösen a leponti, amelyet egy csoport, a lombard tavak vidékén és az Ossola völgyében talált felirat tett ismertté, arra látszanak mutatni, hogy itt indoeurópai elemek rakódtak le egy praeindoeurópai nyelvi alapra; keletebbre pedig, a RaetiAlpok és az Adige vidékén a többé-kevésbé hagyományos „ raetiai ” elnevezésű tájnyelv nyomai fedezhetők fel; valószínűleg ez is prae-indoeurópai, némi rokonságot mutat az etruszkkal, továbbá indoeurópai hatásokat.
Végül Észak-Itália legkeletibb csücskében, az Adigétől keletre, avenetusok nyelvét beszélték; ez nyilvánvalóan indoeurópai, de alapjában különböző mind a latintól és a kelet-itáliaitól, mind pedig a messapustól. A kelta nyelvek behatolása Észak és Közép-Itáliába a történelmi kor kezdeténél későbbi időre esik.

Látnivaló, hogy végtelenül bonyolult helyzettel állunk szemben: egymástól mélységesen különböző népek és nyelvek valóságos mozaikjával. Ugyancsak messze vagyunk a régi tudósoknak az „itáliai” egységről vallott egyszerűsített elképzelésétől, annál is inkább, mert már jó ideje túlhaladott az az elmélet, hogy az egyes itáliai indoeurópai nyelvek (a latin, az umber-szabell, a venetus stb.) egy feltételezett „közös itáliai” törzsből fakadnak, mint annak dialektusszerű szétágazásai.
Ma már tudjuk, hogy legfeljebb egyikük-másikuk közeledett egymáshoz az idők folyamán a protohístóriai és a történelmi korban az egyes nyelveket beszélő népek szomszédsága és együttélése eredményeként. A helyzetkép teljesen más, mint amit Görögország nyújt ugyanebben az időszakban, lényegében egységes nyelvi képével, amelyet csak a tájnyelvi változatok tarkítanak.

Alapvető fontosságú az a tény, hogy egyidőben léteztek bizonyos indoeurópai eredetű és más, nem indoeurópai vagy indoeurópai elemektől csak részben befolyásolt nyelvek. Ez azt mutatja, hogy Itália indo-európaizálódásának folyamata legalábbis nagy vonalakban még tartott a történelmi időkben; csak az i. e. I. évezred végén fejeződött ez be, amikor a római hódítás nyomására általánosan átvették a latint. De ez még nem minden. A „nem indoeurópai” terület lényegében a nyugati volt, és magában foglalta részben a szigeteket, Itália tirrén tengerparti oldalát és Észak-Itáliát is; hozzátehetjük még, hogy a legrégibb nyelvi típusok, amelyeket egy ősi földközi-tengeri hispano-kaukázusi réteggel lehet összefüggésbe hozni, éppen a legnyugatibb részen maradtak fenn, vagyis, mint láttuk, Szardínián.
Az indoeurópai térség viszont a félsziget legnagyobb részét elfoglalja, Kelet-Szicíliával és Észak-Itália keleti szélével, A két csoport közötti határt nagyjából egy olyan képzeletbeli vonal jelöli, amely körülbelül a 12. délkör mentén halad az Adige alsó folyásától a Tiberis alsó folyásáig, majd ott megszakadva újra előtűnik Szicília közepén.
Senki előtt nem lehet kétséges ennek a megállapításnak történelmi jelentősége ; ha ugyanis azt feltételezzük, amire minden jel utal, hogy a nem indoeurópai nyelvterület régebbi az indoeurópainál, ez utóbbinak a helyzete azt mutatja, hogy az indoeurópaizálódás térhódítása inkább kelet-nyugati, mint észak-déli irányú volt.

De az indoeurópai nyelvek keretén belül is összefüggést állapíthatunk meg az osztályozás és a földrajzi elhelyezkedés között, és ennek segítségével hasznos útmutatásokhoz jutunk, hogy megérthessük elterjedésük és fejlődésük folyamatát Itáliában. Gyakorlatilag e nyelveket három nagy csoportba soroljuk: ezeket a latin, az umber-szabell és az adriai nyelvek, vagyis a messapus és a venetus képviselik. A latinhoz szokták csatolni a siculus nyelvet és Délnyugat-Itália lakóinak feltételezett tájnyelveit; ennek a feltételes nyelvi egységnek a megjelölésére a „latin-ausoniai” (Ribezzo) vagy „protolatin” (Devoto) kifejezést javasolták; jobb azonban a kevesebb kockázatot jelentő „nyugat-itáliai nyelvek” meghatározást használni. Ismeretes, hogy a latin valamennyi indoeurópai nyelv között különösen archaikus jegyeket mutat; feltételezhető, hogy a legrégibb indoeurópai nyelvek közé tartozik, amelyek Itáliába behatoltak.
Valószínű - már csak „centrális” indoeurópai nyelvtípusokkal, különösen a göröggel való kapcsolatai miatt is -, hogy az umber-szabell vagy kelet-itáliai csoport később terjedt el, és alakult ki. A venetus és messapus bizonyos értelemben még felismerhetően mutatja Itáliába érkezésének útját, a közép-európai és illyr-balkáni kapcsolatok révén. Ha ezeknek a csoportoknak a helyzetét tekintjük, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a nyugat-itáliai nyelvekből álló első indoeurópai hullám nyugat felé nyomult, vagy arrafelé szorították, és ott azonnal érintkezésbe jutott a nem indoeurópai nyelvterületekkel; majd egy rákövetkező umber-szabell hullám jelent meg a félszigeten, az Adriától a Tirréntenger felé haladva, ahogy történeti térhódításának állomásai mutatják, Latium (szabinok, volscusok), Campania, Lucania, Bruttium -a mai Calabria -(samnisok) irányában; végül talán egy harmadik hullám ismerhető fel a messapus és a venetus esetleg egymástól független keleti „támadásaiban”.
A venetus és a latin között kimutatható rokon vonásokat esetleg éppen a venetus helyzetével lehet megmagyarázni, amely a keleti, adriai vidéken terjedt el, de nyugat felé, akár a latin, közvetlenül határos a nem indoeurópai nyelvterülettel. Ez megerősíti azt a benyomást, hogy a különböző indoeurópai nyelvek behatolása és elterjedése Itáliában lényegében inkább kelet-nyugati irányban történt, az Adriai-tengeren és a félszigeten keresztül, mint észak-déliben az Alpokon és Észak-Itálián át, ahogy a régi invázióelméletek elképzelték.

Ám a kérdés minden bizonnyal sokkal bonyolultabb. A történelmi nyelvek, amelyeket az írott emlékekből ismerünk, csak a végső szakasza olyan nyelvi jelenségek és folyamatok hosszú és bonyolult kölcsönhatásának és összpontosulásának, amelyeket csupán hozzávetőlegesen tudunk azonosítani, vagy egyenesen nem ismerünk; közülük, különböző körülmények folytán, némelyek hatalmas fejlődésen mehettek át, mások jelentősen megváltozhattak, vagy keveredhettek, ismét mások talán teljesen eltűntek ahogy ez a történelmi korban megtörténik a kisebb nyelvek rovására, az umber-szabell, majd véglegesen, a latin uralomra jutásával. Ezek a homályos nyelvformáló mozzanatok amelyeket több joggal tudunk elképzelni kicsi és nem állandó emberi csoportosulások korában, mint a városias műveltség jegyeit viselő történelmi időkben éppúgy érvényesülhetnek az indoeurópai és prae-indoeurópai nyelvek egymáshoz való viszonyában, mint az egyes indoeurópai nyelvek egymás közötti kapcsolataiban. Ebbe a gondolatmenetbe tartozik például az a megállapítás, hogy a történeti latinban láthatólag három különböző nyelvi hagyomány találkozik, amelyeket a régi indoeurópai hehezetes középfoghang feloldása képvisel a rutilus, rufus és ruber típusszavakban; Devoto szerint az első „protolatin” eredetű, a második oszk-umber hatású, a harmadik egy általa „protoitáliaiként” meghatározott vonalhoz tartozik.

Érdekes, hogy a történeti etruszkba mintha olyan régi indoeurópai elemek hatoltak volna be, amelyeket hangtani jellegzetességeik az első ilyen típushoz sorolnak, ami megfelel a típus korai elterjedésének a tirrén partok mentén, Szicíliától, ahol világos példái vannak a siculus nyelvben, egészen Közép-Itáliáig. Egyébként az etruszk mély kölcsönhatásokat mutat a kelet-itáliai nyelvek elemeivel is.



Forrás: Massiomo Pallotino Az Etruszkok