logo

XXVII Junius AD

A modern elméletek

Amikor Theodor Mommsen, a történeti filológia atyja, a Róma alapításáról szóló régi legendákkal kapcsolatban így írt: „a történelemnek mindenekelőtt meg kell tisztítania a terepet ezektől a meséktől, amelyek történelemnek szeretnének látszani, holott nem mások, mint kevéssé ötletes kitalálások” , bizonyára nem gondolta, hogy a modem tudomány bonyolult régészeti és nyelvészeti fejtegetései az itáliai őstörténetnek hamarosan számos olyan rekonstruálását és feldolgozását teremtik meg, amelyek nem kevésbé fantasztikusak és meseszernek, mint a kegyes régi hagyományok, még akkor is, ha a módszer állítólagos helyessége és vitathatatlanul jó hírű tudósok tekintélye támogatja őket.

Ugyanaz a modem tudomány, amely kinevette az aborigines és pelaszgok mítoszát, maga végül oda jutott, hogy nem mindig biztos és döntő régészeti bizonyítékokra támaszkodva és önkényesen etnikai értelmet adva kulturális jelenségek bizonyos formáinak, megszemélyesítette saját képleteit, és elképzelte fiktív népek létezését, amelyeknek a terramaricoli (cölöpházlakók), appenniniek, protovillanovaiak, villanovaiak stb. neveket adta. Az itáliai nyelvek kialakulását leegyszerűsített elgondolással ügy fogalmazta meg, hogy a feltételezett (és nem létező) „közös itáliai nyelv” az indoeurópaiból sarjadzott ki, a latin, umber, oszk stb. pedig a közös itáliaiból.
A művelődés minden változását vagy fejlődését idegen hódítók érkezésével magyarázta. Mindezek a rekonstrukciók, bármilyen naivnak és csalókának tűnnek is ma már kutatásaink legutóbbi fejlődésének és különösen a régészeti felfedezések forradalmi méretű legújabb növekedésének fényében, mégis sok évtizeden át tartották magukat, gyakran a türelmetlenség határáig menő dogmatizmussal, és olyan mélyen rányomták bélyegüket a kutatások gyakorlatára, hogy még ma is, amikor már újabb fogalmakat állítunk szembe velük, önkéntelenül is hajlunk arra, hogy olyan megjelöléseket és kifejezéseket használjunk, amelyek a tudományos kutatásnak ezen a területén születtek meg, és onnan származnak.

De ha a XIX. század tudománya a régiek mítoszait a saját „mítoszaival” helyettesítette, szabad-e ezért túlságosan szigorúnak lennünk vele szemben? A kutatás fiatalos heve egy teljesen új területen, ahonnan serényen eltünedeztek a XVIII. századi barokk tudományosság utolsó árnyai is, egy új és csalhatatlannak vélt fegyver a módszeresség birtokbavétele, a haladás feltételezése és a múlt szellemi tevékenységének lenézése magyarázza meg ha nem is igazolja az elért eredmények felett érzett belső önelégültséget és azt a meggyőződést, hogy ezeket véglegesnek kell tekinteni.
A klasszikus hagyomány Itália egyes népei vagy egyes városai történetének kezdetét külső, „pillanatnyi” vagy csodaszerű esemény formájában képzelte el (egy tengerentúli hős megérkezése, alapítás, isteni kinyilatkoztatás stb.). Bár leszámoltak ezekkel a bonyolult legendákkal, a múlt századvég történészei és régészei sem tudtak megszabadulni a pontos időre rögzített „kezdet”, a régi Itália etnikai képét kialakító egyetlen döntő esemény gondolatától; elképzelésük szerint ez az esemény indoeurópai „italicusok” történelem előtti betörése volt; ezek szerintük új nyelv és egyszersmind új kultúra hordozói voltak; innen a kutatók igyekezete, hogy a nyelvészeti adatokat automatikusan a régészetiekkel azonosítsák, annak a feltételezett elvnek alapján, hogy minden őskori kultúrához szükségszerűen más és más nép tartozik (ezt nevezték később „Kossinna törvényének”).

Meg kell itt említeni, hogy a domináló ismeretek közül az indoeurópai nyelvi egység elképzelése, amelyet a XIX. század folyamán hősies munkával kialakítottak, és megszilárdítottak, magában hordozta azt az elvet is, hogy eredetileg szoros rokonság állt fenn olyan történetileg szétszóródott népek között, mint a kelták, germánok, itáliaiak, görögök, szlávok, örmények, irániak, indiaiak, következésképpen szétszóródásuknak volt egy eredeti kiindulópontja, és volt egy meghatározott történeti pillanat, amelyben történelmi lakóhelyükre érkeztek; egy nyelv feltűnése tehát nem jelenthetett mást, mint egy nép érkezését. Innen ered a római birodalom hanyatlásának századaiban lefolyt barbár vándorlásokhoz hasonlóan nagyszabású őskori népvándorlások gondolata (de azzal a különbséggel, hogy az egész Európában és a mediterrán világban szétterjedt germán népek a germán nyelvet csak az ókori romanizált terület szélén honosították meg; ez pedig elveszi a hasonlat erejét). És innen ered különösen az az elmélet, hogy az „italicusok” az európai szárazföld belseje felől törtek be az őskori Itáliába.

Másrészt ugyanezekben az évtizedekben bontakozott ki az őskor korszakainak és kultúráinak képe, főleg a szárazföldi Európa régészeti felfedezéseinek alapján. Az újabb kőkorszak és a rézkor (eneolit) után a bronzkor következett; ezt forradalmi eseménynek tekintették, és itáliai eredetét azonosították az úgynevezett „terramarák” feltűnésével a Pó-síkságon (a terramara az őskori lakóház egy fajtája: cölöpökre épült, és sánc meg árok veszi körül, hogy a víztől megvédje).
A terramarákkal hoztak összefüggésbe néhány szegényes sírhelyet, amelyek a halotthamvasztás szokásáról tanúskodtak. Az, hogy a terramarák elszigetelten jelentek meg, Észak-Itáliában tűntek fel, és szerkezetileg rokonai voltak az alpesi tavak Őskori lakóhelyeiről ismert palafittáknak (cölöpre alapozott építményeknek), továbbá a hamvasztás szertartásának korai megjelenése és széles körű elterjedése az Alpokon túli országokban a bronzkor vége felé és általában a rokonság a terramara-lakók kultúrája és a közép-európai bronzkori kultúrák között ez csupa olyan érv volt, amelyet alkalmasnak találtak annak a feltevésnek igazolására, hogy a bronzkori kultúrát hozó népek az Alpokon keresztül vándoroltak be Itáliába. És minthogy ez új és alapvető fontosságú ténynek tűnt az itáliai őstörténetben, egyes tudósok, így G. Chierici, W. Helbig vagy L. Pigorini számára magától értetődőnek látszott, hogy indoeurópaiak, vagyis az „italicusok” érkezésével magyarázzák.

Jó ideig erre az elméletre amelyet legnevesebb és legmakacsabb hirdetőjéről „Pigorini-féle elméletnek” neveztek el alapozták az Őskori Itália nyelvészeti és régészeti tényeinek magyarázatát. E teória szerint az itáliai kulturális fejlődés kezdetben az Alpokon túlról jövő etnikai behatás függvénye; és akár a terramara-lakók népességének hullámát tekintették az átalakulás egyetlen hajtóerejének, akár ahogy mások állították a Duna-medencéből érkező más betörések követték utána egymást, és ezzel létrehozták a későbbi itáliai vaskori kultúrákat, mindenképpen úgy látszott, hogy a kultúra magasabb szintre emelkedésének folyamata északról kiindulva haladt dél felé.
A terramarák népének nyomait felismerni vélték a félsziget különböző helyein is, egészen a Taranto melletti Scoglio del Tonnóig (Tonhal-szirti (az észak-itáliai kultúrákéhoz hasonló régészeti leletek jelenléte alapján). Odáig mentek, hogy még Róma eredetét is ezzel hozták összefüggésbe; a négyzet alakú város, Róma sakktáblaszerű alaprajza a négy égtáj irányába futó egyenes utcákkal, és maga a Palatínus név is jó érvnek tűnt, hogy az örök város alapítását a cölöpökön álló terramarák lakói leszármazottainak tulajdonítsák, így Romulus és Remus mítoszának helyébe a tudomány nevében a terramara-lakók mítosza lépett!

A Pigorini-iskolával először csak elszigetelt felszólalásokban, majd egyre erélyesebben fordult szembe századunk első évtizedeiben különféle szakmájú tudósoknak egy csoportja; ezek (így például G. Sergi antropológus, a mediterrán faj elméletének felállítója és G. Patroni régész és paletnológus) többé-kevésbé határozottan arra törekedtek, hogy újra kiemeljék az itáliai lakosság legrégibb rétegének és a helyi őskori kultúráknak a jelentőségét, szemben az északról jövő feltételezett hódítókéval. P. Orsi felfedezései Szicíliában, G. A. Colini és U. Rellini leletei Közép és Dél-Olaszországban bebizonyították, hogy a bronzkori műveltség Itáliában, különösen a félszigeten és a szigeteken egyáltalán nem jelentett törést a megelőző újabb kőkor szakbeli és rézkori kultúrákhoz képest; hogy a kívülről származó, fejlődést jelentő elemek nagy részben földközi-tengeri eredetűek voltak, és az i. e. második évezredben az Égei-tenger térségében virágzott krétai-mykénéi kultúra hatásának tulajdoníthatók; hogy a kulturális mozgalmak inkább dél-északi irányban haladtak; hogy a terramarákat aránylag korlátozott kiterjedésű és késői, helyi jelenségnek kell tekinteni, így felborult a Pigorini-féle elmélet.

A félsziget jellegzetes bronzkori kultúrája, amelyet Rellini ismert fel, és tanulmányozott alaposabban, először a polemikus értelmű „terramara-lakókon kívüli (extraterramaricola) kultúra” elnevezést kapta, majd a ma már általánosan elfogadott „appennini kultúra” nevet; ez a kultúra olyan fontosnak és kiterjedtnek mutatkozott, hogy bizonyos értelemben az itáliai egység első megnyilvánulásának tekinthető; Rellini az italicusoknak tulajdonította . De még mindig ott volt a nyelvi nehézség: az a tény, hogy az itáliai nyelvek az indoeurópai csoporthoz tartoztak, szárazföldi eredetre mutatott.
A nyelvi szubsztrátumok (alaprétegek) G. I. Ascolitól származó elméletének érvényre jutása azonban időközben arra vezetett, hogy az itáliai nyelvek és különösen a latin szókincsében igen sok indoeurópai előtti földközi-tengeri elemet fedeztek fel®. Ez azt jelentette, hogy Itália régi lakosai nem merültek el teljesen az újonnan érkezettek között, így az előbbieknek hathatósan hozzá kellett járulniuk Itália népi arculatának kialakulásához.
Sőt a tudósok odáig mentek, hogy tagadták a betörések tényét vagy jelentőségét, amennyiben az indoeurópai nyelvek uralkodóvá válását csak kis csoportok beszivárgásának vagy politikai és kereskedelmi kapcsolatoknak tulajdonították, igazi népességcsere nélkül: Patroni ezt a „nyelvi eqedés” fogalmával fejezte ki . Így a beözönléseknek és az északi hatásnak mint az itáliai népesség eredetét meghatározó tényezőknek az elméletéről reakcióként áttértek az ellenkezőjére: az italicusok viszonylagos helyi eredetének elméletére, a mediterrán kulturális elsőbbség nevében.

Mindkét elmélet képviselőinél előfordultak szélsőséges, vitázó jellegű és szenvedélyes vagy túlságosan is leegyszerűsített megfogalmazások. Éppen a legújabb leletek és kutatások bizonyítják, hogy az egyébként csak igen töredékesen ismert és állandó felülvizsgálásra szoruló régészeti adatokból sokkal összetettebb valóság bontakozik ki, mint ahogy az inváziós és a bennszülött-elmélet hívei elképzelték, és ezt a valóságot nehezen lehet előre felállított rekonstrukciós képletek keretei közé szorítani.
A magyarázatot igényelő tények között első helyen áll éppen a hamvasztásos temetkezés rítusának eredete és elterjedése, amely Itáliában mint Görögországban és a kontinentális Európában is a bronzkorból a vaskorba való átmenet szakaszait jellemzi. Éppen széles körű elterjedése igen különböző kultúrájú és különböző népek által lakott területeken ellene szól annak, hogy ezt a jelenséget valamely népességmozgalomnak tulajdonítsuk, különösen, hogy leegyszerűsítve egyetlen nagy betörés következményeként fogjuk fel; mindamellett nem lehet eleve kizárni azt a lehetőséget, hogy az új vallási eszmék és szokások fokozatos átvételét esetről esetre és korlátozott területeken a népesség mozgásával kell kapcsolatba hozni.

Még Patroni, az itáliai bennszülött eredet legfőbb hirdetője is elismerte, hogy a félsziget első hamvasztásos sírhelyeit, amelyeket „protovillanovaiaknak” [koravillanovaiak] nevezett el, kis bevándorló csoportoknak kell tulajdonítani, amelyek az Adriai-tengeren át a dunai és balkáni vidékekről érkeztek; másrészt olyan történészek is, mint L. Pareti és olyan nyelvészek, mint G. Devoto hangoztatták a szoros összefüggést a hamvasztok és az italicusok között, bár csak a keleti italicusok legfrissebb hullámára, vagyis az umber-szabellek őseire korlátozva. A szárazföldről jövő betörések feltevése továbbra is széles körben hitelre talál a legújabb kutatásokban is, és most főleg a dunai és balkáni vidéket veszik számításba mint kiindulópontját.
Új formában jelentkezett ez a felfogás, amikor kidolgozták az illyrek nagy protohistorikus terjeszkedésének elméletét (H. Pokorny, R. Pittioni); az illyrek terjeszkedését döntő tényezőnek tekintették nemcsak az adriai térség italicus népeinek (venetusok, apuliaiak) eredetében, hanem egyenesen az egész italicus ethnos [nép] kialakulásában is.
Hogy a kérdést bonyolultabbá tegye, a nézeteknek és rekonstrukcióknak ebbe a játékába belekapcsolódik az etruszkok eredetének problémája is. Elválaszthatatlan összefüggést mutat az italicusok eredetének kérdésével, különösen ami a régészeti adatok értelmezését illeti. De ezt részletesebben majd a következő fejezetben tárgyaljuk.


Forrás: Massiomo Pallotino Az Etruszkok