logo

XXI Januarius AD

Az etruszkok területének kiterjedése

In Tuscorum iure pene omnis Italia fuerat: majdnem egész Itália az etruszkok uralma alatt volt mondja Cato (Servius, ad Aen., XI, 567). Livius pedig (I, 2; V, 33) ismételten kiemeli az etruszkok hatalmát, gazdagságát és hírét tengeren és szárazföldön, az Alpoktól a Messinaiszorosig.
A régészeti és feliratos adatok, legalábbis részben, megerősítik az ókori forrásoknak ezeket a megállapításait, és lehetővé teszik számunkra, hogy pontosan meghatározzuk, Itália területének mely részei voltak közvetlenül alávetve az etruszkok hatalmának, és melyek érezték pusztán csak kihatását. Etruria politikai széttagoltsága ellenére ennek a népnek valószínűleg a különféle erők hatékony összefogása révén olyan erős terjeszkedési képessége lehetett, legalábbis egy adott időben (különösen az i. e. VII. és V. század között), hogy Itália tirrén-tengeri és Pó-vidéki területének nagy részén etruszk politikai és nyelvi rendszert hozott létre.
Bizonyos továbbá, hogy az etruszk kultúra az etruszk nép életének térés időbeli határain messze túlmenően rányomta bélyegét Itáliára, kisugárzott egyrészt az egész félszigetre és az északi kontinentális területek felé, még az Alpok elválasztó vonalán túlra is, másrészt behatolt a római műveltség hagyományai közé, s túlélte az etruszk nép történelmi és nyelvi létének végét.

A szorosabban vett Etruriát a Tirrén-tenger, a Tiberis és az Amo határolja. Az a tizenkét város tartozik hozzá, amely a hagyomány szerint az etruszk népet alkotta, és ahol a történelmi idők kezdete óta etruszkul írtak, és beszéltek. Az ókori hagyomány elhitette az újkori tudósokkal azt az elképzelést, hogy az etruszk népnek megvolt a saját területe, és ez megegyezett a történelmi Etruriával, a törzs eredeti lakóhelyével; innen indultak volna ki azután a tengeri úton folytatott gyarmatosítások és a szárazföldi hódítások Campania és a Pó-síkság felé.
Ma azonban indokolt némi kétkedéssel fogadni ezt a kissé leegyszerűsített szemléletet, éspedig két okból vagy két különböző értelemben. Egyrészt ugyanis vitatható, hogy a történelmi Etruria egész területének kezdettől fogva és egységesen etruszk jellege volt; másrészt felmerülhet a kérdés, vajon más, rajta kívül álló zónák északon és délen valóban másodlagosan meghódított területek-e, s nem voltak-e esetleg kezdettől fogva részesei az etruszkok néppé válási folyamatának?

A közelmúltban F, Altheim újra felvetette azt az elképzelést, hogy s szorosan vett Etruriát lakó, különböző törzsekhez tartozó népeket egy etruszkul beszélő uralkodó csoport egyesítette, és a terület fokozatosan vált etruszkká. Már az etruszkok tengeren túli eredetének hirdetői szerint is a feltételezett tirrén tengerparti betelepülés a partszegély mentén történt, és onnan indult ki az etruszk terület fokozatos elfoglalása; szerintük a temetkezési szokásokban fennmaradt különbség Dél-Etruriában túlnyomórészt a hantolás, Észak-Etruriában pedig a hamvasztás volt elterjedve arra mutat, hogy a tirrén bevándorlók a partraszállásukhoz legközelebb eső helyeken voltak etnikai többségben, az ország belsejében viszont tovább éltek az etruszkok előtti, azaz umber lakosság tömegei.
A kisszámú etruszk hódító által leigázott itáliai alapréteg gondolata többször előbukkan itt-ott a vita során, magyarázatul a tudósok által megfigyelt egyes jelenségekre, például a caerei feliratok személyneveivel kapcsolatban, amelyek itáliai elemek széles körű befolyását mutatják; ez a temető ásatásait végző R. Mengarelli szerint a lakosság eredeti italicus származásának bizonyítéka. De ebben az esetben késői feliratos emlékekről van szó, amelyek abból a korszakból valók, amikor Róma már közvetlen uralma alatt tartotta ezt az etruszk várost, és amikor, éppen fordítva, az etruszk elem az, amely eltűnőben volt. Az az elképzelés, hogy Veii eredetileg italicus település volt, szintén megdőlt, amikor nagyszámú archaikus etruszk felirat került itt elő.

Mindamellett el kell ismernünk, hogy a földrajzilag etruszknak tekinthető területen belül vagyis a Tiberis jobb partját magába foglaló részen - jelentős nyomai vannak nem etruszk nyelvű lakosságnak, így a faliszkoknak, akik a folyó kanyarulatában fekvő vidéket foglalták el, Orte és Róma között, és noha már igen korán az etruszkok politikai és kulturális fennhatósága alá kerültek, mindig megőrizték latin etnikai és nyelvi sajátosságaikat.
Érdekes megfigyelni, hogy a faliszk területen, mint ahogy Latiumban is, hiányzik az igazi Villanova-kultúra. De hozzátehetjük, hogy még Dél-Etruria szívében is például a tolfai hegyek vidékén és Bisenzióban a helyi vaskori kultúrák, amelyek részben megrekedtek proto-villanova hagyományoknál, és sok hasonlóságot mutatnak a latiumi kultúrákkal, mai tudásunk szerint mintha ugyancsak lényegében kívül maradtak volna a part menti Villanova-kultúra jellegzetes fejlődésén; ez talán annak a jele lehet, hogy etnikai szempontból határterületről van szó, amely protoetruszk és „protolatin” elemek között ingadozott.

A források beszélnek a belső-etruriai umberek camerseknek nevezett csoportjáról, és Chiusit Camars néven is említik (Livius, IX, 36, 7; X, 25, 11; Cicero, Pro Sulla, 19 stb.). Egész Etruriában, nemcsak Caereben, sűrűn előfordulnak italicus eredetű személy és helynevek, ezek indoeurópai nyelvű népek korai időre visszanyúló mély hatásáról tanúskodnak.
A tengermelléki Dél-Etruria tájainak gyors és nagy ütemű fejlődése a hatalmas belső területekhez képest valóban arra enged következtetni, hogy az etruszk nép kialakulása nem egyidejűleg ment végbe a szorosan vett Etruria egész területén, hanem különösen a belső részeken sokáig harcoltak más etnikai elemek képviselőivel, sokáig tartott, míg végül föléjük kerekedtek, beolvasztva vagy meghódítva őket.

A hiteles történeti források majdnem teljes hiánya lehetetlenné teszi az egyes etruszk városokra és kölcsönös kapcsolataikra vonatkozó politikai és katonai események akár csak nagy vonalakban megrajzolt rekonstruálását is. A történelem leginkább élő része, uralkodók és vezetők nevei, zavargások, háborúk, szövetségek, évszámok mindaz, amit kellő részletességgel tudunk, például az archaikus és klasszikus Görögországról sajnos nagyrészt homályban marad.
A görög-római irodalmi hagyomány megemlíti néhány etruszk hős, városalapító és király alakját így például azt az Arimnast vagy Arimnestust, aki a barbárok közül elsőnek szentelt fogadalmi ajándékul trónszéket Olympiában (Pausanias V, 12, 5) de ezeket általában legendásnak vagy egyenesen későbbi kitalálások és mitológiai spekulációk szüleményeinek kell tekinteni; a modem kritika csupán néhány esetben ismeri el, hogy valami történeti magja lehet a hagyománynak, amely ezekről a személyiségekről és a hozzájuk kapcsolódó eseményekről szól.

A legbiztosabb, bár csak közvetett és általános adatok, amelyeket a klasszikus írók az etruszk városok politikai történetéről nyújtanak, jórészt Etruriának a görög világgal és Rómával fennállott kapcsolataira vonatkoznak. Annál értékesebbnek látszik az a néhány igen ritka feliratos forrás, amely közvetlenül derít fényt Etruria régi belső történetének egyes mozzanataira (remélhetőleg ezek a jövendő régészeti feltárások során szaporodnak majd); ilyenek például a Tarquiniában töredékekben előbukkant latin feliratok etruszk történelmi személyiségek „elogiumával” [kiemelkedő tetteinek felsorolásával] és a Pyrgi szentélyében megtalált, már említett aranylapocskák etruszk és föníciai felirattal.
Általában felismerhetünk egy egymástól többé-kevésbé független városállamokon alapuló szervezetet; ezeket a városállamokat, legalábbis a római hódítás idején, valamilyen konföderáció kötötte Össze. Kirajzolódik előttünk intézményeik fejlődése az egyeduralomtól a köztársaságig; ezeknek rendszeréről és erről a folyamatról részletesebben a VI. fejezetben szólunk majd. Az irodalmi források utalásai és a régészeti adatok alapján arra is következtethetünk, hogy a tengermelléki Etruria városai, elsősorban Caere, Tarquinia, Vulti, a VII. és VI. században hatalmuk csúcsán álltak, és fénykorukat élték, de nincs módunkban pontosan megállapítani kölcsönös kapcsolataikat, és azt, hogy miként követték esetleg egymást a főhatalomban.

Tarquiniának a korai időkbeli elsőbbsége mellett szól a város eredetéhez fűződő hagyományok régisége és súlya; politikai érdekkörének kiterjedtségére fényt vetnek a fentebb említett latin „elogiumok” utalásai tarquiniai személyiségek vállalkozásaira nevük sajnos nem maradt fenn egyikük, ahogy már láttuk, tengeri hadjáratot vezetett Szicíliába, egy másikat egy „Caere királya” elleni, pontosabban meg nem határozható akcióval és egy, a mai Arezzo területén vívott háborúval kapcsolatban említenek.

A VI. század derekán, úgy látszik, Vulti is különösen kiemelkedő helyet vívott ki magának gazdagságával, nagyméretű árukivitelével és vulci személyiségek feltehető beavatkozásával Dél-Etruria és Róma politikai harcaiba (ahogy majd hamarosan látni fogjuk). Már utaltunk azokra az új dokumentumokra, amelyek Caere egyik urának, az V. század elején élt Thefarie Velianasnak nevét idézik. Valószínű, hogy a VI. század vége felé a szárazföld belsejében fekvő Chiusi városa jutott hegemóniára; ezt sejtetik a legendás hagyományok Lars Porsenna király latíumi vállalkozásairól, amelyek talán egybeesnek a parti városok hanyatlásának kezdetével.
Az V. században ugyanis főleg Chiusi, Orvieto és a Pó-vidéki Etruria régészetileg is kimutatható virágzásának lehetünk tanúi. Ahogy fokozatosan közeledünk az etruszk kultúra utolsó szakaszához (i. e. IV-II. század), észrevehető más, a szárazföld belsejében és északon fekvő városok, mint Voltéira, Arezzo, Perugia fontosságának egyre jelentősebb növekedése.
Itália „etruszkizálódása” két irányban megy végbe: egyrészt dél felé, a tirrén partok mentén, Latiuníban, Campaniában, másrészt észak felé, az Appennineken túl, a Pó-síkság alsó részén. Így valamiféle etruszk etnikai-politikai összefüggés rajzolódik ki a Salernói-öböltől a Trentóí-Alpokig. Kívül maradnak ezen nyugaton Nyugat-Lombardia, Piemonte és Liguria ligur törzsű lakosságukkal , keleten a venetusok földje, Itália egész keleti fele, azaz a picenumiak, umberek, szabeliek területe és a félsziget déli csücske.

Már rámutattunk, hogy a Villanova-kultúra elterjedési területének és a történelmi korban teljes bizonyossággal etruszkok elfoglalta térségeknek lényegileg azonos volta sokkal régebbi terjeszkedésre enged következtetni, mint ahogyan azt eddig elképzelték. Ez elég jól illene Bologna és Salerno vidékére, amelyeknek fennmaradt régészeti anyaga ahogy hamarosan látni fogjuk többékevésbé megszakítatlan folyamatosságot mutat a Villanovától a történelmi etruszk korszakig.
Még a picenumi Fermo Villanova-„szigetét” is kapcsolatba lehetne hozni Strabón adatával (V, 4,2) arra vonatkozólag, hogy Cupra városát (az Adria partján, nem messze Fermótól, híres Héra-szentéllyel) tirrének alapították. Ha az effajta egyezéseket lényegükben érvényeseknek fogadjuk el, az etruszkok megjelenését Dél-Itáliában és az Appennineken túl már legalább a VIII. századra lehet visszavezetni; ez megfelelne annak, amit már a tirrén tengeri uralom kezdetére vonatkozólag feltételeztünk.

Történeti szempontból az etruszk uralom Campaniában amivel szemben a múltban a modem kritika némi kételyeket támasztott amióta J. Beloch bebizonyította létezését, és az utóbbi évtizedek régészeti és feliratos leletei után (főleg a capuai agyagtégla nagy etruszk feliratára kell utalni) ma már legfeljebb másodrendű fontosságú pontokon problematikus.
Az etruszkok megtelepedését a campaniai partvidéken, legalábbis kezdetben, minden kétséget kizáróan tengeri vállalkozásaik virágzásával kell összefüggésbe hozni; ezekről tudjuk, hogy a Tirrén-tenger déli része, Szicília és a szorosok térsége felé irányultak. Már a VIII. század első felében Euboiából érkező görög hajósok elfoglalták a mai Ischia szigetét, majd onnan kiindulva megalapították Cumae-t, a legészakibb hellén települést a félszigeten.

Az antik történelmi hagyomány ismételten felidézi az etruszkok hosszú harcát ez ellen város ellen13. Uralmuk Campania területén Cumae-tól északra és délre messze kiterjedt Capua, Acerra, Nola, Nocera, Herculaneum, Pompei, Sorrento városok elfoglalásával vagy megalapításával (ezekhez csatlakoznak még más, pontosan nem azonosítható, a pénzérmékről ismert települések, mint Úri vagy Urina ez talán azonos Hyriával -, Velcha, Velsu, Irnthi). Ennek az uralomnak ugyanolyan szervezete volt, mint az anyaországnak, tizenkét város szövetségével, valószínűleg Capua fennhatósága alatt. A források beszélnek a salemói partvidék elfoglalásáról is Sorrento és a Sele torkolata között, vagyis a régi picentiumi földről, ahol Marcina etruszk település feküdt (Strabón, V, 4,13; Plinius, III, 70).
Érdekes, hogy éppen ezen a vidéken tűntek fel Villanovaés oríentaHzáló (Pontecagnanóban), valamint archaikus etruszknak látszó (Fratte di Salemo) régészeti leletek, de ma már magának a capuai necropolisnak új leletei is világosan tanúskodnak egy az etruszkokéval rokon kultúra folyamatosságáról Campaniában. Hogy Strabónnak a Pompei fölötti etruszk uralomra vonatkozó megjegyzése (V, 4, 8) amit sokáig kétségbe vontak hiteles, azt bizonyítják azok az etruszk feliratú fekete bucchero-töredékek, amelyeket A. Maiuri talált az Apollo-templom alatti réteg ásatásai során, Pompei fóruma közelében.

A történelmi hagyomány kifejezetten beszél Latium és Róma történetének etruszk szakaszáról, különös tekintettel a Tarquiniusok etruszk dinasztiájára, amely az i. e. VII. század vége és a VI. század utolsó évtizedei között uralkodott Rómában. A régészeti leletek teljes mértékben igazolják ennek az elbeszélésnek lényeges pontjait, beleértve a keltezését is. Az etruszk kulturális és művészeti hatás világosan felismerhető Latiumban már a VII. században, a palestrinai sírok gazdag orientalizáló mellékleteiben, amelyek nagyon hasonlítanak a Caerében és Vetuloniában találtakhoz; majd még erősebbnek mutatkozik ez a hatás a VI. században, egészen a V. század elejéig, különösen az építészetben és az archaikus templomokat díszítő terrakotta lapokon.
Maga Róma is ebben az időszakban nyeri el igazi egységes városi jellegét: védősánccal veszik körül, monumentális épületek emelkednek. Különösen fontos az, hogy etruszk feliratokat is találtak a város területén; a Capitolium tövében és a Palatínuson napvilágra került bucchero-edényeken olvashatókhoz újabban egy impasto-edénytöredék csatlakozik néhány betűs felirattal a VII. század végéről vagy a VI. század elejéről, ezt a Forum Boariumon, Sant Omobono szentélyének területén fedezték fel.
Mindezek szemben a nem nagyszámú római archaikus latin felirattal, amilyen a Duenos-váza, a Lapis Niger híres kőoszlopa a Forum Romamimon stb. azt bizonyítják, hogy az etruszkok a lakosság fontos elemei e városban, amely ezek szerint gyakorlatilag ugyanabba a kétnyelvű, etruszk-latin zónába tartozik, amelybe tudvalevőleg a faliszk terület is.

A Róma történetének etruszk szakaszára vonatkozó hagyomány átértékelésének ehhez a folyamatához kapcsolódnak azok a mondák is, amelyek a Vulciból származó két fivér: Aulus és Caelius Vibenna és barátjuk, a később Servius Tullius királlyal azonosított Mastama haditetteiről szólnak (Varro, de ling. lat., V, 46 és Serviusnál, ad Aen., V, 560; Festus, 31/44, s. v. Caelius halikamasssosi Dionysios, II, 36, 2 sk.; Claudius, C. I. L. XIII, 1668; Tacitus, Ann., IV. 65).
A vulci Frangois-sír festményei egy csatajelenetet ábrázolnak; az egyik oldalon egy csoportot látunk, benne Avle és Caile Vipinas (azaz a két Vibenna testvér), valamint Macstma (azaz Mastama), a másik oldalon harcosokat, köztük egy Cneve Tarchunies Rumach nevű (amit vitán felül mint Gnaeus Tarquinius Romanust kell értelmezni), tehát a Tarquiniusok dinasztiájának egyik tagja. Ezeket a hellénisztikus kori ábrázolásokat etruszk feliratok kísérik, és kétségkívül a hagyomány egy régi etmszk változatát örökítik megao.

Veii egyik szentélyének kiásásakor napvilágra került egy bucchero-edény töredéke etruszk fogadalmi felirattal, amelyen a felajánló neve Avile Vipiennas, Aulus Vibenna vagy Avle Vipinas archaikus etruszk formája. A felirat az i. e. VI. század derekáról származik, éppen abból az időszakból, amelyre a hagyomány Servius Tullius királyságát teszi; egykorú és eredeti dokumentuma annak a történelmi korszaknak, amelyre az idézett legendás elbeszélések vonatkoznak.
Elképzelhető, hogy Aulus Vibenna, csakúgy, mint Caelius, valóban történelmi személy volt, az az etruszk hadvezér, aki testvérével részt vett a Róma fölötti uralomért folytatott politikai versengésekben; és nincs kizárva, hogy egyikük fogadalmi ajándékot szentelt Veiiben, hiszen ez annyira közel feküdt Rómához.
A hagyomány szoros összeköttetésekről emlékezik meg ugyanebben az időszakban Veii és Róma között azokkal a műalkotásokkal kapcsolatban, amelyeket Vulca és más veiibeli művészek készítettek Jupiter, Juno és Minerva capitoliumi temploma részére (Varro, Pliniusnál, Nat. Hist., XXXV, 157; Plutarchos, Publicola, 13).

A Latium fölötti etruszk uralomról tanúskodnak még a Porsennának, Chiusi királyának tetteiről szóló hagyományok; ezeket a régi források a VI. század végére teszik. De Porsennát már a latin városok függetlenségi vágya fenyegeti; ugyanakkor pedig az etruszk tengeri hajózás mély gazdasági válsága is kezdi éreztetni hatását.
A cumae-i görögök szövetsége a latinokkal (Livius, II, 14; halikamassosi Dionysios, VII, 5 és 6) elősegíti majd a Latium fölötti etruszk fennhatóság rendszerének bukását; kétségkívül ezeknek az eseményeknek a sorába kell beilleszteni azokat a hagyományokat, amelyek a Tarquimusok uralkodásának végére, a köztársaság megalakulására és Rómának az etruszk uralom alóli felszabadítására vonatkoznak.
Tegyük még hozzá végezetül a hegyekben lakó keleti italicusok nyomását; közülük pl. a volscusok ugyanebben az időszakban leigázzák Latium nagy részét, és elérik a tengert. Az etruszk uralom Campaniában néhány évtizeddel túléli területének elvágását a szoros értelemben vett Etruriától, de végül is i. e. 430 körül, az itáliai samnisok betörése következtében elbukik (Diodorus Siculus, XII, 31, 1; Livius, IV, 37, 1).

A Pó-síkság etruszkká válását a régiek úgy képzelték el, mint a tizenkét tirrén város által végrehajtott gyarmatosítást, ugyanannyi város megalapításával, s hogy ezekben a vállalkozásokban részt vett néhány mondái vagy félig mondái személy, mint Tarquinia névadó hőse, Tarchon és egy Aucnus vagy Ocnus nevű hadvezér, Aulestesnek, Perugia királyának fia vagy testvére, Felsina azaz Bologna -, Mantova stb. alapítói (Servius, ad Aen., X, 198, 200).
A régészeti leletek kétségtelenül bizonyítják az etruszkok jelenlétét az Appenninektől északra fekvő területeken, úgyhogy joggal lehet „Ρό-vidéki Etruriáról” beszélni ; különösen sűrűn fordulnak elő az ilyen leletek Bolognában etruszk nevén Felsinában és környékén, ahol már a VIII. és VII. században Villanova-kultúra virágzott, a tirrén Villanova és orientalizáló kultúra erős hatása alatt; a VI. század végétől kezdve és különösen az V. és IV. században az írott emlékek és a kultúra (az úgynevezett bolognai Certosa-kultúra) világosan és kétségtelenül mutatják a terület etruszk jellegét.

Az Adriai-tenger felé eső vidéken etruszkként tartották számon Spina, Adria, Ravenna, Rimini városokat; az első közülük az V. században nagy tengeri kereskedelmi központtá vált, és igen fontos szerepet töltött be a Görögországgal folytatott árucsere-forgalomban, ahogy gazdag temetőjének sírjai tanúsítják.
Beljebb a szárazföld felé meg kell említeni Parmát, Piacenzát, Modenát, Mantovát és talán Melpót amelyet nem tudunk biztosan azonosítani -, a Reno felső folyásának völgyében pedig, Marzabotto falu mellett, régészeti feltárásokból ismerünk egy hatalmas, teljes bizonyossággal etruszknak mondható települést, jellegzetes, jól kivehető merőleges alaprajzzal; ez a helység virágzását az Appenninek völgye felé átjáróul szolgáló fekvésének és talán bányakincsek kiaknázásának köszönhette.

Az etruszkok Észak-Itália fölötti uralmát keleten a venetusok, nyugaton a ligurok korlátozták. Összeomlásához valószínűleg hozzájárult a dél felől, KözépItáliából jövő umberek előnyomulása, akik Strabón V, 1, 7 és 10-11 szerint elfoglalták Riminit és Ravennát (tehát nem előzték meg, hanem követték az etruszkokat a Pó-vidéken), de főleg a gallok betörése Közép-Európából az Alpokon keresztül. Ez utóbbiak, a cenomanok, boiok (akikről Bononia, Bologna a nevét kapta), insuberek, senonok, gaesatusok nagyobb csoportjai az V. század folyamán, ha nem még előbb, elárasztották Észak-Itáliát; innen azután, átkelve az Appennin-hegységen, eljutottak Picenumba és Etruriába, míg végül még Rómát is kifosztották (a hagyományos évszám szerint i. e. 391-ben vagy még valószínűbben 386 körül). Feltehető, hogy a városok etruszk lakossága részben túlélte a kelta hódítók hullámát akik régészetileg felismerhetők harcosaik sírjainak a La Téne-kultúrához tartozó felszereléséről -, éppúgy, ahogy sokkal később ugyanezeken a helyeken a késő császárkori rómaiak is túlélték a germánokat.
Tudjuk például, hogy Mantova még a római korban is etruszk hagyományokkal büszkélkedett. Feltételezték azt is, hogy az alpesi völgyekben szétszóródott etruszk elemek nyomai ismerhetők fel az Alpok etruszk írással írt késői felirataiban; e feltevés alapja Livius következő híres szakasza (V, 33): Alpinis quoque ea gentibus haud dubie origo est, maxime Raetis: quos loca ipsa efferarunt, ne quid ex antiquo, praeter sonum linguae, nec eum incorruptum, retinerent [az alpesi népeknek, különösen a raetusoknak is kétségkívül ugyanez (vagyis etruszk) az eredete: a hely annyira elvadította őket, hogy régi múltjukból nem őriztek meg mást, mint nyelvük hangzását, de még ezt is elváltozva]. Valószínűbb azonban, hogy ezek a feliratok olyan óindoeurópai nyelvű bennszülött népekhez tartoznak, amelyeknek nyelve csak távoli rokonságban van az etruszkkal.

Szólni kell végül a liguriai etruszk hatás kérdéseiről; a régi hagyomány etruszk uralomról beszél a ligur partokon egészen a Magra völgyéig, és Luni etruszk alapításáról tud; a régészet viszont ligur kultúra képét tárja elénk egészen az Amótól északra fekvő területig, és csak igen késői korban mutat fel Luniban etruszkizáló művészi megnyilatkozásokat. Arra gondolhatunk, hogy e tájak birtokáért heves összecsapások folytak az etruszkok és a vad, harcias ligur törzsek között, továbbá, hogy az etruszkok főleg a partokat tartották ellenőrzésük alatt; ez átmeneti jellegű volt, és legalább addig tartott, amíg a római hódítás fel nem váltotta.

Forrás: Massiomo Pallotino Az Etruszkok