logo

XXI Januarius AD

A probléma megoldásának útja

Eszerint az etruszkok eredetével kapcsolatos három alapvető elmélet egyikét sem lehet döntő érvekkel javasolni a kérdés megoldására. Mindegyik tartalmaz pozitív elemeket, amelyek részleges érvényére mutatnak, és egyben negatív elemeket is, amelyek nem engedik, hogy mint kizárólagos igazságot fogadjuk el. Ez azt bizonyítja, hogy kérdésfeltevésük módszertanilag hibás, mert egy olyan sokrétű és nagy horderejű jelenségnek, mint amilyen egy történelmi nép eredete, egész bonyolult folyamatát sablonos, olykor túlságosan naiv képletekbe szorították.
Az etruszk népet ugyanis már kifürkészhetetlen őstörténetétől fogva mint egységet, egyetlen néptömeget képzelték el, és hogy megmagyarázzák itáliai feltűnését, szükségszerűen a kívülről származás leegyszerűsített fogalmához kellett folyamodniuk, akár pozitív értelemben, feltételezve, hogy valóságos bevándorlás történt idegen vidékekről (keletről, északról) és ezzel földrajzilag máshová helyezve a kérdést, de meg nem oldva akár negatív értelemben, kizárva a bevándorlás lehetőségét és az etruszkokat a félsziget régi lakóival azonosítva (vagyis időbelileg korábbra helyezve a kérdést).
Még ha népek keveredéséről beszéltek is például az Ázsiából bevándorolt tirrénekéről az őslakó umberekkel vagy a rézkori mediterránokéról az italicus hamvasztókkal az, hogy az egyik összetevőnek nagyobb fontosságot tulajdonítottak, arra vezetett, hogy erre ruházták rá, előlegezve, az etruszk nép nevét, nyelvét és jellegzetes tulajdonságait.

Nos, éppen itt kell lennie a vita módszertani alapjának: abban, hogy az „etruszkok” fogalmát egy ellenőrizhető történelmi alakulatra korlátozzuk; ez pedig az a nép, amely az i. e. VIII. és I. század között virágzott Etruriában, saját nyelvvel és szokásokkal. Ennek a történelmi alakulatnak a létrejöttében, egy hosszú folyamat során, kétségkívül közreműködtek különféle etnikai, nyelvi, politikai és kulturális tényezők.
Lehet vitatkozni mindezeknek a tényezőknek eredetéről vagy származásáról, de az általuk meghatározott összetett jelenségre a legmegfelelőbb kifejezés az alakulat. Hogy ez a megjegyzés világosabb legyen, megemlítjük, hogy senkinek nem jut eszébe, hogy megkérdezze, honnan jöttek az olaszok vagy a franciák, viszont kutatják és vitatják az olasz nemzet vagy a francia nemzet kialakulását. Ez utóbbival kapcsolatban beszélnek az ős-európai, „ligur”, „ibér” alaprétegekből való eredetről, a kelták proto-históriai rétegeződéséről, a rómaiak hódításáról és uralmáról, Gallia latinná és kereszténnyé válásáról, a germán frankok, burgundok, vizigótok, normannok betöréseiről, az egységessé válásnak az egyeduralom által befejezett folyamatáról stb.; mindezek az etnikai és történelmi tényezők közrejátszottak a francia nemzet kialakulásában. Világosan kitűnik, hogy ebben a folyamatban a földrajzi tényező is lényeges, olyan értelemben, hogy egy nép saját területe az, amelyen kialakulásának folyamata lezajlik.

Az etruszkok eredetéről szóló elméletek elégtelensége abban rejlik, hogy a származás kérdését vetették fel, amikor pedig az etnikai kialakulás problémájáról van szó; hogy arról beszéltek: az etruszkok keletről, északról jöttek-e, vagy itáliai őslakók voltak-e, holott inkább arról van szó, hogy lehettek, és biztosan voltak is az etruszk nép kialakulásában keleti, kontinentális, bennszülött elemek; ezeket tanulmányozni kell, meghatározni, értékelni és összevetni egymással.
Persze egyáltalán nem könnyű vállalkozás rekonstruálni azokat a proto-históriai körülményeket és eseményeket, amelyek a történelmi Etruria megszületésére vezettek; de azt már most nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy a nép kialakulása nem játszódhatott le máshol, mint Etruria területén; és e folyamat utolsó szakaszait figyelemmel kísérhetjük annak a gazdag régészeti forrásanyagnak révén, amely a IX. századtól a VII. századig terjedő időszakból rendelkezésünkre áll. Ezt az álláspontot, amelyet jelen összefoglalás szerzője már néhány évvel ezelőtt kifejtett, nem lehet összetéveszteni valami őslakó-elmélettel, legföljebb relatív értelemben, minthogy főleg egy történelmi folyamat befejeződését veszi figyelembe, nem pedig a távoli időkre visszanyúló előzményeit.
Hasonló nézeteket fejtett ki F. Altheim, a történetíró, aki bár abból a felfogásból indult ki, hogy keleti bevándorlók olvadtak össze őslakó népességgel, az etruszk nép eredetét az etruszk területen lakó népesség politikai-kulturális kornéjának, köznyelvének kialakulásával azonosította. Ezek a nézetek különben, mint láttuk, ma már széles körben elterjedtek a keleti elmélet legújabb hirdetői között is, és visszhangra találtak a kérdés legújabb tárgyalásaiban.

A nyelvészeti adatok a prae-indoeurópai „tirrén” egység körén belül keleti rokon vonásokról beszélnek. De a keleti eredet és az őslakosság-elmélet végül is összekeveredik, ha feltételezzük, hogy az őskornak egy többé-kevésbé távoli vagy akár viszonylag közeli szakaszában (talán még a bronzkor folyamán?) „tirrén” elemek terjedtek el keletről nyugat felé, és az etruszk nyelv ezeknek nyugati előőrse és egyúttal utolsó élő maradványa az itáliai félszigeten, amelyet azután lerohantak, majd elborítottak a későbbi indoeurópai hullámok.
Láttuk, milyen képtelenség különválasztani az etruszk ethnostól a Villanova kultúrájú hamvasztókat. Megjelenésük valóban komoly ugrást jelent Etruria területének kulturális fejlődésében.
A Villanova-korszakban nagyszámú lakosság észlelhető azokon a helyeken, amelyek később Etruria jelentős történelmi központjaivá válnak, mint Veii, Caere, Tarquinia, Vulci, Vetulonia, Populonia stb. Etruria kultúrájának fejlődése a Villanova-szakasz kezdetétől fogva megszakítás és hirtelen átalakulások nélkül folyik egészen a római korig. Nyilvánvaló tehát, hogy ez a kulturális horizont jelenti az etruszk nép legrégibb korszakát, éppúgy, ahogy a párhuzamos latiumi és estei vaskori kultúrák jelentik vitathatatlanul a latinok vagy a venetusok történetének kezdetét.
Lehet azon vitatkozni, hogy az emíliaí vagy a Salerno vidéki Villanova-kultúra is már az etruszkok műve-e. Az azonban biztos, hogy meglepő egyezés áll fenn az etruszkoknak a történelem folyamán legnagyobb elterjedési területe és a Villanova-kultúra elterjedési területe között, ahogy az a legutóbbi feltárásokból megmutatkozik (térkép a 31. lapon). Ha ennek az egyezésnek jelentőséget tulajdonítunk, a Villanova-kultúra a már kialakult etruszk népet jelenti, amely kész aktív terjeszkedésre is Itáliában.

De magának a Villanova-kultúrának a létrejötte is hosszú folyamatot feltételez. Néhány tényezőjét beleértve a hamvasztásos temetkezés rítusát is, durva agyagból készült gömbölyű vagy hangsúlyozottan kettős kúp alakú hamvurnákban-idegen eredetűnek kell tartanunk, talán kisebb vagy nagyobb számban érkezett bevándorlók hozták magukkal. Gondolhatunk a kontinensről szárazföldi úton érkezett elemekre, az urnamezők közép-európai elterjedésének visszhangjaként, és összefüggésben azokkal a hamvasztásos sírokkal, amelyek a késő-bronzkori vége felé tűnnek fel Észak-Itáliában. De gondolhatunk dél felől, a tengerpart mentén vagy a tengeren át történt közvetítésre is, ha tekintetbe vesszük, hogy az etruriai protovillanova-sírok és még a nagy déli etruszk városok Villanova-temetőinek néhány legrégibb hamvasztásos sírja is beletartoznak Dél-Itália (Apulia, Szicília) és az Adria-vidék protovillanova-kultúrájának körébe.
Végezetül pedig nem hiányoznak a fejlődésnek az adriai térséggel közös elemei, különösen ha a díszített bronztárgyak készítésének virágzó fejlődését tekintjük a Villanova legérettebb szakaszában. Mindamellett a Villanova-kultúra összességében véve új és eredeti jelenség, amely helyben alakult ki a bronzkori appennini kultúra alapjain; át is vette ennek néhány elemét, mint például a kettős kúp alakú nagy füles edényt sötét impasto-agyagból, nyakán meander-díszítéssel. Nem szükséges tehát a Víllanova-kultúra kezdetén nagy etnikai átalakulást feltételezni, legfeljebb valami ösztönzést, egy döntő jelentőségű történelmi erjedést, amely előidézhette a „tirrén” és indoeurópai etnikai elemek összeolvadását a tulajdonképpeni etruszk néppé, a Tiberistől északra.

Természetesen az etruszkok néppé fejlődésének képe csak azoknak a tényezőknek figyelembevételével válik teljessé, amelyek történelmüket az első pillanattól kezdve meghatározták. Döntő szerepet játszottak a szellemi és művészi kapcsolatok a keleti világgal és Görögországgal; ezek a tengeri kereskedelem révén szövődtek, de valószínűleg közvetlen érintkezések útján is, így az etruszk terület gazdag ásványi kincseitől vonzott idegenek bevándorlásával, kereskedelmi települések létesülésével stb..
Az érett tengerentúli civilizációk hatása olyan mélyen vésődött a friss, kezdetleges, még alakítható protoetruszk lélekbe, hogy valószínűleg ennek eredménye volt az etruszk nép szellemi vonásainak végleges kikristályosodása. Éppen ez kelti bennünk azt az érzést, hogy Etruria mély, közvetlen függőséggel kapcsolódott a Kelethez; ettől az érzéstől nem tudtak szabadulni az ókor emberei, és még a modem időkben is hat.


Forrás: Massiomo Pallotino Az Etruszkok