logo

XXI Martius AD

A kérdés jelenlegi állása

Az etruszk kérdés megalapítója a halikarnassosi Dionysios, egy Augustus kori görög történetíró, aki Római régiségek c. műve első könyvének öt fejezetét (26-30.) szenteli a tárgy vizsgálatának, megcáfolva a rendelkezésére álló kritikai eszközökkel azokat az elméleteket, amelyek az etruszkokat a pelaszgokkal vagy a lydekkel azonosították, és azt a feltevést fogadva el, hogy „nem kívülről jött, hanem őslakó” népről van szó, s hogy ennek bennszülött elnevezése rasenna volt.
Előtte az etruszkok eredetéről vallott elméleteknek, úgy látszik, nem volt körültekintő kritikai tárgyalás jellegük, hanem mint a görög és itáliai világ népeinek és városainak eredetére vonatkozó ókori elbeszélések legnagyobb része, a történelem és a mítosz határán mozogtak, és legföljebb szófejtő és névelemző összevetések szerepelnek az egyes vélemények igazolására.

Tudjuk, hogy Róma és a latinok eredetét a trójaiakra vezették vissza, Aeneas vándorlásai révén. Ugyanígy a tirrének (Tyrsénoi, Tyrrhénoi), vagyis etruszkok esetében keletről, a kisázsiai Lydiából kiindult tengeri vándorlásról beszéltek, amelyet Tyrrhénos, Atys lydiai király fia vezetett az umberek itáliai földjére (Hérodotos elbeszélése, I, 94), vagy pedig azonosították őket a pelaszgok titokzatos nomád népével (Hellanikos Dionysiosnál, I, 28), vagy éppen azt feltételezték, hogy Tyrrhénos együtt vándorolt be Itáliába a pelaszgokkal, akik már korábban településeket létesítettek Lémnos és Imbros égei-tengeri szigeteken (Antikleidés Strabónnál, V, 2,4).
Az etruszkok lydiai eredete hamar a klasszikus irodalom közhelyeinek sorába került; Vergilius minden megkülönböztetés nélkül beszél a Iydekről az etruszkok helyett. Mint a halikarnassosi Dionysiostól tudjuk, olyanok is voltak, akik azt gyanították, hogy bennszülött itáliai eredetűek. De csak Dionysios gyűjtötte egybe, és vitatta meg a különböző nézeteket, igyekezve bebizonyítani a maga bennszülött-elméletét, amelyet az etruszk nép ősrégi voltára és az általa ismert különböző népfajok közti kulturális és nyelvi elszigeteltségére alapozott.

Az újkorban a kérdés rendkívül alapos kutatások és heves viták tárgya lett annyira, hogy olykor már elfogultsággal teli elméletek terméketlen összecsapásává fajult eleinte csak a klasszikus szövegek alapján, később már a régészeti és nyelvészeti adatok bevonásával is1. A XVIII. században és a XIX. század első felében a vita első szakaszában a vezető kutatók, N. Fréret, B. G. Niebuhr és K. O. Müller a halikarnassosi Dionysios elmélete alapján a kisázsiai eredet hérodotosi hagyománya ellen foglaltak állást, de míg Dionysios egyértelműen az etruszkok bennszülött jellegét hangsúlyozta, az újkori tudósok főleg bírálatának negatív részét fogadták el, és abból indulva ki, hogy a Dionysiostól az etruszkoknak tulajdonított rasenna név hasonlít az Alpok raetusai nak nevéhez, úgy képzelték, hogy az etruszkok eredetileg az Alpok vidékéről ereszkedtek le Közép-Itália felé. Érdekes, hogy ettől a perctől kezdve az etruszkok eredetének kérdését mint egy nép érkezésének problémáját fogták fel, nem pedig mint egy nép kialakulásáét, ahogy ez természetes más ókori és modern népek történetének kutatásánál; ez a felfogás azután kevés kivétellel ránehezedett a vita egész további menetére.

Az indoeurópai összehasonlító nyelvészet fejlődése; a vita arról, hogy az etruszk nyelv az indoeurópai csoporthoz, közelebbről az itáliai nyelvekhez tartozik-e, vagy sem; a kísérletek, hogy kaukázusi és kisázsiai nem indoeurópai nyelvekkel hozzák kapcsolatba; egy, az etruszkhoz látszólag közelálló nyelyjárású felirat felfedezése Lémnos szigetén; egy földközi-tengeri nyelvi alapréteg felismerése (különösen a helynévkutatás alapján), amely fölé az indoeurópai nyelvek rakódtak, itt-ott régebbi nyelvi szigeteket is meghagyva a nyelvészeti kutatásnak mindezek az egymásra következő vagy együtt járó fordulatai mindmegannyi új állomást jelentenek, amelyeken keresztül az etruszkok eredetéről folyó vita új és új érvekkel gazdagodott a keleti vagy a nyugati elmélet alátámasztására.

Ugyanez áll a régészeti felfedezésekre, akár alkalomszerűek voltak, akár azoknak az ásatásoknak gyümölcsei, amelyeket egyre fokozódó ütemben folytattak a XIX. század első felétől kezdve Etruria területén és a környező vidékeken. Kitűnt belőlük, hogy létezett egy etruszk kultúra etnikailag azok az etruszk nyelvű feliratok határozzák meg, amelyek először az i. e. VII. században jelennek meg és a római birodalom kezdetéig tartanak -, és ez kiterjedt magára Etruriára (a mai Lazio északi része és Toscana), Campaniára és a Pó völgyének keleti részére. Ennek a történelmi (és biztosan etruszk) kultúrának legrégibb szakaszát a keleti elemek nagymérvű beáramlása jellemzi, ezért orientalizálónak nevezik; ez közvetlenül csatlakozik a vaskori Villanova-kultúrához.

Az előző fejezetben megismerkedtünk Itália vaskori és ezt megelőző bronzkori kultúráival. Ami a temetkezési módot illeti, Etruriában az őskorban (a rézés bronzkor kultúráiban) a hantolásos temetkezés kizárólagos érvényesülése figyelhető meg, majd a hamvasztás megjelenése a „protovillanova”-sírokban és határozott túlsúlya a legkorábbi Villanova-korszakban; a hantolás újabb uralomra jutása Etruria déli és tengermelléki részén az érett Villanova és az orientalizáló korszakban, végül pedig a két szertartás vegyes alkalmazása a hantolás túlsúlyával délen, a hamvasztáséval északon az etruszk kultúra egész további tartama alatt. Érdemes megemlíteni, hogy a két temetkezési rítus a köztársasági Rómában is párhuzamosan megvolt, és családi hagyományokhoz kötődött (de a hamvasztás erős túlsúlyra jutását a köztársaság vége felé és a császárság első évszázadában a hantolás általánossá válása követi az i. sz. II. századtól kezdve, anélkül, hogy az bármiféle etnikai változással lenne összekötve).

Az irodalmi hagyomány nyújtotta ismeretek és az összehasonlító nyelvészet eredményei alapján, a régészeti adatok értelmezése révén az elmúlt évszázadtól kezdve számos elképzelés született az etruszkok eredetéről. Ezek azonban lényegileg három elméletet képviselnek, amelyek közül az egyik az etruszkok keleti származásának hagyományos ókori tételét eleveníti fel, és fejleszti tovább, a másik Niebuhr és Müller iskolájához csatlakozva az északról való származást vallja, a harmadik pedig ez a legújabb megkísérli, hogy ha korlátozott értelemben is csatlakozzék a halikamassosi Dionysios elméletéhez az etruszkok ős1akó voltáról, és etnikai eredetüket Itália őskori, az indoeurópai nyelvek elterjedésénél régebbi lakosságának legkorábbi alaprétegében keresse.

A fenti három elmélet közül a legismertebb és általánosan elfogadott kétségkívül az első. Különösen népszerű az olasz és külföldi régészek körében, akik csapatostul szentelték lelkes kutatómunkájukat az őskori Itália régiségeinek. Szemükben elsősorban az tűnt jelentősnek, hogy mennyire egybevág a források adataival az orientalizáló kultúra jelensége, amely a tirrén partokról kiindulva az i. e. VIII. és VI. század között bontakozott ki, mint a városi élet hirtelen kivirágzása, ellentétben a megelőző Villanova-kultúra nyilvánvalóan elmaradottabb formáival; rámutattak a temetkezési rítus megváltozására, az áttérésre a hamvasztásról a hantolásra.
Edoardo Brizio volt az első (1885-ben), aki tudományosan alapozta meg ezt a tételt, és a benyomuló etruszkokat az orientalizáló (majd hellénizáló) kultúra toscanai és emiliai hordozóival azonosította, a hérodotosi hagyomány umbereit pedig indoeurópai italicusoknak tekintve őket a már korábban ott levő hamvasztó Villanova-néppel. Utána kitartóan hirdette ezt az álláspontot többek között O. Montelius, B. Modestov, G. Körte, G. Ghirardini, A. Della Seta, P. Ducati, G. Patroni , Á. Ákerström, R. Bloch és A. Piganiol.

A keleti elmélet nagy hitelre talált, és talál ma is nemcsak az etruszkológusok, hanem általában az ókorkutatók és az antik kultúrák olyan kutatói körében is, akik nem szorosan véve az etruszkológia szakemberei, mert hatott rájuk az antik hagyomány tekintélye, az etruszk műveltség egyes „keleti” sajátosságaira kínálkozó könnyű magyarázat, a figyelemreméltó névhasonlóságok az etruszk és a kisázsiai nyelvek között (ezekre G. Herbig mutatott rá) és az etruszk nyelv még nyilvánvalóbb kapcsolata Lémnos praehellén nyelvjárásával.
Mindamellett nem hiányoztak a kísérletek Brizio klasszikus elméletének módosítására vagy érvényességének korlátozására, különösen az ókori források és a régészeti adatok elmélyültebb tanulmányozása nyomán; így például volt, aki a pelaszgokról szóló hagyomány alapján azt feltételezte, hogy az etruszkok a tenger felől, de nem a Tirrén-, hanem az Adriaitenger felől érkeztek Itáliába (E. Pottier); egy másik felfogás i. e. 1000-től kezdődően több hullámban végbement megszállást képzelt el (F. Schachermeyr).
Újabban még a „tirrén-archaikusnak” nevezett, mind hantolásos, mind hamvasztásos vaskori kultúrák (gyakorlatilag a Villanova-kultúra) eredetét is egy égei-tengeri néphullám érkezésének tulajdonították, és azt tartották, hogy ennek keretében ment végbe a történelmi etruszkok őseinek bevándorlása Lémnosról és Imbrosról (G. Sáflund) ; vagy egyenesen a késői bronzkorba helyezték a tirrén-pelaszgok bevándorlását Itáliába (J. Bérard). Úgy gondolták, hogy ezeket az őskori és protohistorikus kori kapcsolatokat a Kelettel alátámasztja a Tyrsénoi név javasolt azonosítása az egyiptomi hieroglifákon olyan tengeri néppel, amely Memeptah és III. Ramses fáraók alatt (i. e. 1230 és 1170 között) megpróbálta lerohanni Egyiptomot. És miután felmerült az az elmélet, amely szerint az etruszkok több elemből, a történelmi korban alakultak ki (ahogy a továbbiakban szó lesz róla), legutóbb újra felvetették a keleti hatás tényét, de korlátozottabb formában, mint ösztönző tényezőt, ázsiai vagy égei-tengeri, a középkori normannokhoz hasonló hajósok csoportjai révén, hangsúlyozva, hogy ez a hatás így is döntő erejű volt, amennyiben meghonosította az etruszk nyelvet Itáliában (H. Hencken, J. B. Ward Perkins).

Az északi elmélet, bár Niebuhr és Müller álláspontjának folytatása, legfontosabb kritikai megalapozását mégis a múlt század régészeti felfedezéseiben és elméleteiben találta meg, különösen a már ismertetett Pigorini-féle elképzelésben a terramarák hamvasztóinak az itáliai félszigetre való lehúzódásáról. Ezek között kellett volna lenniük nemcsak az italicusoknak, hanem az etruszkoknak is, annál is inkább, mert több nyelvész azt tartotta, hogy az etruszk indoeurópai és italicus nyelv (W. Corssen, E. Lattes). Az északi elmélet meghódított néhány régészt akik azonban később áttértek a keleti eredet elvére, mint F. v. Duhn és G. Körte -, de különösen az ókori történet kutatói között talált támogatókra. Minthogy azonban el kellett ismerni, hogy mély etnikai és nyelvi ellentét áll fenn az etruszkok és italicusok között, G.
De Sanctis végül is odáig ment, hogy megfordította Pigorini elméletét, amennyiben az etruszkokat az északról lehúzódott hamvasztókkal azonosította, az italicusokat pedig a félszigeten már megtelepedett rézkori népességgel, L. Pareti a rézkori népességben egy régebbi indoeurópai hullámot (a „protolatinokét”) vélt felismerni, a „protovillanova” hamvasztókban egy újabb (umber-szabell) indoeurópai hullámot, végül a terramaráktól és az észak-itáliai cölöpépítményektől eredő Villanova-kultúra hordozóiban az etruszk nép magját. Az északi eredet elméletéhez csatlakozik nyelvészeti síkon P. Kretschmer feltevése, amely szerint az etruszkok a balkáni-dunai térségből Görögország és Itália felé szétterjedt „raeto-tirréni” vagy „raeto-pelaszg” etnikai-nyelvi csoporthoz tartoznak.

A harmadik vagy őslakó-elméletet, amelyet már E. Meyer történész felvetett, régészeti téren U. Antonielli dolgozta ki, de különösen az olasz nyelvészek iskolája fejlesztette tovább, köztük A. Trombetti, F. Ribezzo és G. Devoto; ez utóbbi összefoglaló megfogalmazását adta már Gliantichi Italici [A régi itáliaiak] c. könyvének első kiadásában (1931). Tekintetbe véve az etruszk és a földközi-tengeri térség praeindoeurópai nyelvei közötti szálakat, az etruszk nép szerinte nem az indoeurópaiak után jött Itáliába, hanem a legrégibb indoeurópai előtti lakosság maradványa, valamiféle etnikai sziget, éppúgy, ahogy az Ibér-félsziget baszkjai ősrégi hispaniai népesség máig is élő maradványai az őket körülvevő jelenlegi újlatin népek között.
Valóban, a hely névkutatás, mint az előző fejezetben láttuk, arra látszik mutatni, hogy a félszigeten létezett egy olyan nyelvi réteg, amely régebbi volt, mint az italicus nyelvjárások, és meglehetősen közel állt az etruszkhoz magához, valamint az Égei-tenger vidékének és Kisázsiának praehellén nyelvjárásaihoz; ezt a réteget Ribezzo konvencionálisán „tirréninek” nevezte. Úgy vélte, hogy az etruszkok ehhez a réteghez tartozó etnikai elemeknek a beözönlő italicusok nyomására kialakult nyugati csoportosulása, természetesen jelentős indoeurópai keveredéssel és nyelvi hatással. Régészeti, vagyis kulturális szempontból a legrégibb etnikai réteg a rézkori hantolásos temetkezőké volna, és ezekre telepedtek volna rá az italicus vagy protoitalicus hamvasztok (akiket Etruriában a Villanova-kultúra képviselt), létrehozva a történelmi etruszk népet mint a törzs eredeti alkotó elemeinek új megszilárdulását a keletről érkező kulturális ösztönzések hatására. Ezt a tézist, bár részleteiben eltérő megfogalmazásban, szívesen magukévá tették a nyugati elméletet támogató ősnépkutatók is, mint például C. Schuchhardt.


Forrás: Massiomo Pallotino Az Etruszkok