logo

XXI Januarius AD

A keleti származás elméletének bírálata

Az eddig ismertetett teóriák megkísérlik, hogy kielégítően magyarázzák a hagyomány, a nyelvészeti kutatások és a régészeti leletek adatait, hogy rekonstruálják azt az eseménysorozatot, amely az etruszk nép letelepedéséhez és kifejlődéséhez vezetett. Valójában ismert mozzanatok szellemes kombinációiról van itt szó, de ez a szóban forgó mozzanatok teljes kritikai értékelésére irányuló igényeknek csak egy részét elégíti ki. A három rendszer és változataik mindegyike megmagyarázatlanul hagy valamit, összeütközésbe kerül kétségbevonhatatlan tényekkel, anélkül, hogy ezzel a többi elmélet valamelyikét valószínűbbé tenné. Ha nem így lenne, a vitát már régóta a tudósok közötti teljes megegyezés zárta volna le, és nem jutott volna holtpontra.
Vizsgáljuk meg először is kritikailag a keleti elméletet. Ennek alapja az állítólagos egyezés a hagyomány adatai amelyek egyértelműleg az etruszkoknak az Égei-tenger keleti részéből való eredetéről beszélnek, legyenek akár pelaszgok, lydek vagy Lémnos lakói és a régészeti adatok között, amelyekből megállapítható egy orientalizáló kulturális periódus létezése Közép-Itáliában. Megállapítható továbbá az erős hasonlóság az etruszk és lémnosi nyelv között, valamint az etruszk és a kisázsiai nyelvek (lyd, lykiai stb.) közötti rokonság. De mindenekelőtt, mi a valóságos értéke az összehasonlításra kerülő elemeknek, ha külön-külön nézzük őket?

A görög költőktől és régi történetíróktól származó, népvándorlásokra és etnikai rokonságokra vonatkozó hagyományokat a modem kritika általában kételkedve vagy legalábbis messzemenő óvatossággal kezeli. Ez áll különösen a pelaszgokra, erre a thesszaliai népre, amelyről azt gondolták, hogy a Homéros utáni korban a tengeren keresztül vándorolt az Égei-tenger különböző vidékei
re, sőt még Itáliába is; e feltevés azokon a formai egyezéseken alapul, amelyek thesszaliai helynevek és a pelaszg vándorlások céljának tartott országokban levő helységek nevei között fennállnak. így pelaszgnak mondták mindazokat a vidékeket, ahol a Laris(s)a városnév előfordult a thesszaliai Larissa után vagyis Attikát, Argolist, Achaiát, Krétát, Lesbost, Troast, Aiolist, Dél-Itáliát.
Ugyanez áll a thesszaliai Gyrtón városéhoz hasonló nevekre, mint például Gortyna Makedóniában, Árkádiában és Krétán, Kyrtón Boiótiában, Krotón Dél-Itáliában és Cortona Etruriában, Hogy a pelaszgoknak és az itáliai tirréneknek, vagyis az etruszkoknak Hellanikostól származó azonosítása lényegében tudós feltevés, arra bizonyság az, hogy más írók beszélnek ugyan Etruria pelaszg meghódításáról, de mint olyanról, amely korábban vagy mindenesetre a tirrénekétől függetlenül történt, és a földrajztudósok ismernek Itáliában „pelaszg” zónákat Etruria közelében vagy magában Etruriában (ez utóbbiak közé tartoznak elsősorban a görögök és etruszkok közötti legélénkebb kapcsolatokat fenntartó városok, mint Caere és Spina). Mindez azonban nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a Hérodotosnál (I, 57) olvasható ókori hagyomány azonos nyelvet beszélő pelaszgok létezéséről Itáliában (Cortona?) és az Égei-tengeren (Helléspontos) a szóban forgó két földrajzi területen lakó praehellén népesség közötti ősrégi nyelvrokonság felismerésén alapszik.

Bonyolultabb kérdés a tirrének kivándorlása Kisázsiából vagy az Égei-tenger szigeteiről. Nagyon valószínű, hogy Pareti kritikai álláspontjának megfelelően Hérodotos ismert elbeszélése (I, 94) a lydek Itáliába érkezéséről Tyrrhénos fejedelem vezetésével a régi ión történetírók tudós meséinek gyűjteményébe sorolható; alapjául a tirrének (Tyrrhénoi) nevének a Iydiai Tyrrha vagy Torrebo városéval való összekapcsolása szolgálhatott. A hagyomány főleg az itáliai tirréneket, vagyis az etruszkokat ismeri.
A keleti tirrének létezéséről szóló tudósítások valószínűleg nem régebbiek az i. e. V. századnál; mindenesetre Hérodotos és forrásai semmit nem tudnak ezekről, hiszen a görög történetíró azt állítja, hogy a kivándorló lydek Itália felé való utazásuk alatt vagy után vették fel a tirrén nevet. Lehetséges, hogy a tirréneknek az Égei-tengerben fekvő Lémnosra vagy Kisázsiába való helyezése, ami gyakran előfordul a későbbi íróknál, éppen az ión történetírók tudós elmefuttatásainak következménye, tudniillik annak, hogy a tirréneket azonosították a pelaszgokkal (akiket általában mint Lémnos őslakóit ismertek) és a lydekkel.

Az etruszkok eredetével kapcsolatban a keleti elmélet hívei gyakran hozták fel érvül a Trs.w problémáját, akik az egyiptomi emlékekben mint a tengerről érkezett hódító nép szerepelnek. Az első nehézség már a név olvasásánál felmerül; ezt a hieroglif-feliratokban, olyan szótagírással, amelyet az idegen nevek írására alkalmaztak, és amelyben a w, j félhangok talán magánhangzót jelentenek, de kiejtésük nem állapítható meg pontosan.

Ha most áttérünk a kérdés régészeti oldalának vizsgálatára, rögtön meg kell említeni: az orientalizáló kultúra jelenléte Etruriában nem alkalmas egy olyan feltevés igazolására, hogy egy idegen nép szállt itt partra, magával hozva életformájának megnyilvánulásait, ahogyan ez teljesen világosan megmutatkozik Szicíliában és Dél-Itáliában a görög telepesek megérkezésekor. Az érett Villanova-korszakban jelentős átalakulások kezdődnek, és előre jelzik a következő orientalizáló korszak virágzó gazdaságát; elterjed a hantolásos temetkezés szokása, feltűnnek az első kamrasírok, általánossá válik a vas használata, sűrűbben kerülnek elő díszített bronzés nemesfém (arany, ezüst) tárgyak; ugyanakkor pedig egyre nagyobb számban fordulnak elő külföldről behozott tárgyak és motívumok (egyiptomi típusú skarabeusok és amulettek, görögöt utánzó festett kerámia).
Az orientalizáló kultúrába való átmenet tehát nem gyökeres és nem előzmények nélküli. Ennek a kultúrának sok vonása így maguk a nagy sírépületek vagy épületutánzó sírok, az impasto vagy bucchero-kerámia, berendezési tárgyak, ékszerek stb. teljesen beilleszkedik a bennszülött kultúra fejlődésébe, amelyet külső, keleti és görög hatások is ösztönöztek, de főleg a gazdasági élet felvirágzása serkentett. Egyes behozott tárgyak és motívumok Egyiptomból, Szíriából, Ciprusról, Rhodosról és általában Görögországból származnak; másoknak eredeti hazája még távolabbi, Mezopotámia vagy Örményország (Urartu).
Jellegzetes az a díszítésmód, amelyben egyiptomi, mezopotámiai, Szíriái, égei-tengeri-ázsiai motívumok keverednek gyakran hibrid kompozíciókban, vagy pedig tovább fejlesztik a valódi és képzeletbeli állatok frízeit; ezek a föníciai-ciprusi eredetű luxustárgyakon jelennek meg, de jelentős részben maguk a görögök dolgozták fel őket, és terjesztették el az i. e.VII. század folyamán.

Alapjában véve az orientalizáló etruszk sírok és fényűző mellékleteik láttán az embernek az az érzése, hogy a kultúra váza és lényeges formái a helyi hagyományokban gyökereznek, míg az idegenből, kívülről átvett díszítő elemek szelleme és jellegzetes vonásai a keleti „divatra” vezethetők vissza. Ha nem vesszük is tekintetbe Etruria orientalizáló kultúrájának ezt az összetett helyi és importált jellegét, és csak az idegenből jött elemek vizsgálatára szorítkozunk, akkor is világosan kitűnik, hogy ezek nemcsak Etruriában találhatók meg, hanem többé-kevésbé azonos vonásokkal jelentkeztek ugyanebben a korszakban sok más mediterrán országban is, kezdve magán Görögországon, ahol bizonyosan nem lehet tirrén bevándorlásra gondolni.
A VII-VI. század orientalizáló divatját Etruriában a kifejezetten görög, először ión (keleti görög), majd attikai kulturális és művészeti elemek hatásának uralma követte az i. e. VI. és V. század folyamán. Ennek eredménye az volt, hogy a régi helyi kultúra a korábbinál sokkal nagyobb mértékben új életformákká alakult, a vallás és a szokások bensőségesebb szférájában is; elég, ha az Etruriába behatolt görög istenségekre és mítoszokra gondolunk. Természetesen senki nem merne arra a történelmi képtelenségre gondolni, hogy Etruriában görög etnikumú kolonizáció ment végbe a VI. században (még ha vannak is meggyőző bizonyítékaink arról, hogy az etruszk kikötőkben görög kereskedők kis csoportjai éltek). Nem érthető tehát, mi szükség van arra, hogy az orientalizáló kultúrát inkább idegen hódítóknak, mintsem a civilizáció megújhodásának tulajdonítsák.

A temetkezési szokások tekintetében sincs semmiféle hirtelen átmenet a Villanova-korszak hamvasztásából az orientalizáló kor hantolásába. Már DélEtruria legrégibb Villanova-fázisában is megjelennek a fossa-sírok, keveredve a hamvasztásos aknasírokkal, A hantolás fokozatosan válik uralkodóvá az érett Villanova-szakaszban. Ez a folyamat különben a VIII. század folyamán nemcsak Etruriában általános, hanem Latiumban is, ahol pedig nem feltételezik az etruszkok megjelenését.
Úgy látszik továbbá, hogy a jelenség csak Dél-Etruriára korlátozódik, mert Etruria belsejében (például Chiusíban) nem szűnik meg a hamvasztás túlsúlya sem az orientalizáló korszakban, sem az etruszk kultúra egész további tartama alatt. Még Dél-Etruriában is részben visszatérnek a hamvasztáshoz a VI. században. Etnikai tényezők közrejátszása ebben, legalábbis olyan értelemben, hogy egy nép helyébe egy másik került, elképzelhetetlen.

Maradnak a nyelvészeti tények. Valóban, igen szorosak az etruszk nyelv kapcsolatai a praehellén nyelvjárással amelyet Lémnoson beszéltek, mielőtt az i. e. VI. században Miltiadés Athén számára meghódította a szigetet akármilyen ellenvetéseket hoznak is fel Lattes, Pareti és mások. Nemcsak a végződések egyezéséről van szó (a lémnosi -z, -eiz, -zi, ~ai, -aW, -ale, -ial stb. és az etruszk feliratokban szereplő -eis, -si, -ai, -aid, -ale, -ial között), hanem szótövek és szavak (ηαφοβ, ziazi, mar az és marazm, aviz, zivai, zeronaiés zeronaift, morinail, haralio, arai stb. Lémnoson, napti vagy nefts, zia, mar és marit, avils, zivas, zeri, murinasie, harc, are és aras az etruszk feliratokon), sőt egész kifejezések egyezéséről is (holaiezi tpokiasiale és laréiale hulxniesi; aviz sialxviz és avils... Sealxls között). Ezek az egyezések annál jelentősebbek, mivel csak egyetlen fontosabb lémnosi forrás áll rendelkezésünkre: a Kaminiában talált sírsztélé.
Ez egyébként nem azt jelenti, hogy a lémnosi és az etruszk ugyanaz a nyelv, és azt sem, hogy ugyanannak a nyelvnek két nyelvjárása. Sok szónak és fonnának nincs meg a megfelelője a másik nyelvben; továbbá a lémnosi sztélé szavainak jelentése nagyrészt ismeretlen számunkra, és gyakran éppen az etruszkot hívták segítségül, hogy megpróbálkozzanak értelmezésükkel (ami bizonyos értelemben igazi circulus vitiosushoz vezet); az összehasonlítás lehetősége pusztán a hangalakra szorítkozik. Ami pedig a lydiait, a lykiait és Kisázsia eddig ismert más nyelveit illeti, rokonságuk az etruszkkal még kérdésesebbnek tűnik, mivel csak szótövek és ragok hangalakjának némi bizonytalan vagy általános hasonlóságára korlátozódik, s a hasonlóságok száma is jóval kisebb, mint amennyit az etruszk és a görög vagy latin között találunk.
Az etruszkkisázsiai névegyezéseknek, amelyekre Fiesel mutatott rá helyesen, sincs bizonyító erejük, ha meggondoljuk, hogy egymástól igen különböző kisázsiai nyelvekből innen-onnan összegyűjtött anyagon alapulnak, hiszen például az etruszk-itáliai névanyag kapcsolatai sem bizonyítanak rokonságot az etruszk és az italicus nyelvek között. Ami a lydiait illeti, ezek a meggondolások teljesen kizárják annak a lehetőségét, hogy az etruszkok, a hérodotosi elbeszélést szó szerint értve, olyan etnikai töredéket alkottak volna, amely a lyd nép testéből vált ki.

Vizsgáljuk meg újra a keleti feltevés alátámasztására felhozott érveket, most már nem egyenként, hanem kölcsönös földrajzi és időrendi vonatkozásaikban. A klasszikus források megegyeznek abban, hogy az etruszkok őshazáját az Égei-tenger vagy Anatólia partvidékére helyezik. De azok az idegen elemek, amelyek az orientalizáló kultúra kialakulásában közrejátszottak, különböző, a Földközi-tenger egész keleti részén szétszórt központokból származnak, talán a szíriai-ciprusi térség némi túlsúlyává.
Tehát az orientalizáló kultúra közvetítését leginkább a föníciai és görög hajózásnak tulajdoníthatjuk, amely ugyanilyen eredményekkel éreztette befolyását a Földközi-tenger medencéjének több más vidékén is. Bár az Égei-tenger kisázsiai partjain csak jelentéktelen régészeti feltárásokat folytattak protohistorikus időkből, a fenti megállapításoknak mintegy ellenpróbáját végezhetjük el, ha vizsgálat alá vesszük a kisázsiai kultúra jellemző vonásait az i. e. VIII. században, azaz abban a korszakban, amelyre hozzávetőlegesen a bevándorlás idejét teszik.

Lémnosnak, a kisázsiai Iónia és Aiolis partvidéki településeinek, Sardisnak és Anatólia belsejének feltárásai eddig még semmi olyan vonást nem nyújtottak legfeljebb általános jellegűeket (például halomsírok, kamrasírok, sziklába vésett sírhomlokzatok stb.) -, amely egyezést mutatna Etruria emlékeivel és kultúrájával abban a korszakban, amelyet Kisázsiában „phrygiai” (IX-VII. század), Lémnoson pedig helytelenül „tirrén” elnevezéssel illetnek (helyesebb a „pelaszg” kifejezés, a jellegzetesebb és hitelesebb történeti hagyomány alapján). A phrygiai és a lydiai geometrikus kerámiának, valamint a jellegzetes lémnosi archaikus kerámiának a világon semmi köze nincs Itália bennszülött és görög-geometrikus edényművességéhez.
Csak a VI. században terjed el nyugaton néhány lydiai típusú edény, sok más keleti görög tárgytípussal együtt. így a kisázsiai szürke kerámiát is exportálták Phókaia telepesei a Földközi-tenger partvidékére, de Itáliában ritka, és úgy látszik, semmi köze nincs az etruszk bucchero-edények eredetéhez. A kisázsiai fibulának [ruhatartó tű], amely olyan bőségesen fordul elő egész Anatóliában, jellegzetes, merev félköríves formája van, félgömb alakú kidudorodó szegecsekkel; lehetetlennek látszik, hogy ne egy ázsiai nép vándorlásait kísérte volna, de figyelemreméltó az a tény, hogy még kereskedelem útján sem terjedt el nyugat felé. Eddig Közép-Itáliában egyetlen példányát fedezték fel, Latiumban, Riserva del Truglio mellett , tehát a tulajdonképpeni etruszk területen kívül.
A Gordionban, Phrygia fővárosában legújabban feltárt fejedelmi sírlelet, nagy bronzüstökkel, amelyek a peremükre illesztett alakokkal hasonlítanak az etruriai és palestrinai orientalizáló sírokban találtakhoz, arról tanúskodik, hogy Urartu bronzművessége széles körben elterjedt Görögország és Itália kereskedelmi útvonalain, de nem bizonyítéka a közvetlen kapcsolatnak Phrygia és Etruria között. Ezzel szemben Kisázsia településeinek összeköttetései Itáliával a nyugat felé irányuló ión hajózás következtében a VI. században egyre sűrűbbek és közvetlenebbek, és az archaikus Etruria művészetére gyakorolt domináló keleti görög hatásban érik el csúcspontjukat. De ez a jelenség nyilvánvalóan semmiféle összefüggésben nincs az etruszkok eredetének kérdésével, a keleti származás hirdetői által vett értelemben.

Az orientalizáló kultúra azonosítása a feltételezett etruszk bevándorlással időrendi okokból is tarthatatlan. Az orientalizáló etruszk kultúra kezdete nem korábbi az i. e. VIII. század végénél vagy még inkább az i. e. VII. század elejénél, tehát annál az időpontnál, amikor a görög gyarmatosok már megtelepedtek Szicília és Dél-Itália partvidékein. Hérodotos elbeszélését a Lydiából történt bevándorlásról viszont nem lehet önkényesen kiszakítani kronológiai rendszeréből, amely az eseményeket Atys lydiai uralkodásának idejére helyezi, vagyis a hagyományos mitikus időrend szerint kevéssel a trójai háború utánra, az i. e. XIII-XII. századba.
Különben is egy ilyen jelentős esemény a történelmi idők hajnalán párhuzamosan és mintegy versenyre kelve a görög kolonizációval nem maradt volna említés nélkül a történeti forrásokban, és nem változtatták volna át, mint Hérodotosnál történt, fél évezreddel régebbi mitikus eseménnyé. Vegyük tekintetbe még azt is, hogy egy olyan megbízható forrás, mint Ephoros görög történetíró (Strabónnál, VI, 2,2), amikor a szicíliai Naxos, a legrégibb chalkisi gyarmatváros VIII. századi alapításáról beszél, kijelenti, hogy azelőtt a görögök nem merészkedtek a nyugati tengerekre a tirrénektől való féltükben; közvetve tehát elfogadja, hogy az utóbbiak ekkor már jelen voltak az itáliai partokon.
Ha így megdől is az orientalizáló műveltség és az etruszk bevándorlás közötti összefüggés feltevése, fennáll az a lehetőség, hogy ez a bevándorlás korábban ment végbe, ahogy Bérard állította. De ebben az esetben semmiféle régészeti bizonyítékot nem lehetne többé felhozni a keleti eredetet valló álláspont támogatására, minthogy a kisázsiai-keleti hatás bármiféle jelentősebb nyomai a bronzkorból és a vaskor elejéről hiányoznak Etruriában és KözépItáliában.

Marad a nyelvi tényezők egyezése, és ez valóban figyelemreméltó, legalábbis ami az etruszk és a lémnosi közti hasonlóságokat illeti; ezek sajátosan Összefüggenek az etruszkok lémnosi eredetéről szóló legendákkal. Ez az egyetlen olyan érv a keleti elmélet mellett, amely komolyan nyom a latban, bár ebből a szempontból a kérdés nagyon rejtélyesnek látszik. Nem lehet kizárni a történelem előtti korban bizonyos népmozgásokat és kapcsolatokat, amelyeknek nyoma esetleg tovább élt a lémnosi-etruszk rokonságban.
De az is lehet, hogy ez a rokonság a korábban már tárgyalt egységes „égei-tirrén” alapréteg elképzelésével magyarázható; ebben az esetben ennek az egységnek a keretében mind az etruszk amelyet az indoeurópai előnyomulás a távoli nyugat felé szorított -, mind pedig a lémnosi amely egy félreeső szigeten megmaradt konzervatív és periferikus vonásokat képvisel, és sajátos hasonlóságok kapcsolják össze őket, mint a Hérodotos művének egy helyéből (I, 57) következtethető pelaszg etnikai-nyelvi „szigeteket”, a fentebb említett értelemben. Egyébként az ismert lémnosi feliratoka VII-VI. századból valók, tehát olyan korból, amikor az etruszk nép már kialakult Itáliában. Másfelől az etruszk nyelv éles elhatárolásával az itáliai földrajzi környezettől amit várni lehetne, ha egy viszonylag késői lémnosi kolonizációt feltételeznénk Etruria partjaira szemben áll a régi „tirrén” helynévanyag sűrű elterjedése azokon az itáliai vidékeken, amelyeket később indoeurópai nyelvet beszélő népek foglalnak el, nemkülönben az etruszk kétségtelen rokon vonásai más olyan ősrégi nyugati nyelvek alapelemeivel, mint amilyen a „raetiai”.


Forrás: Massiomo Pallotino Az Etruszkok