logo

XXI Januarius AD

Az etruszk társadalom

Ha az Etruriában az i. e. VI. és V. század fordulóján az egyeduralmi rendszerből a köztársaságiba bekövetkezett átmenetet tanulmányozzuk, szem előtt kell tartanunk a jelenség nemzetközi fontosságát; hiszen lényegében azonos vonásokkal kiterjed a görögök, föníciaiak, latinok, etruszkok alkotmánytörténetére, és a közélet néhány lényeges vonását illetőleg megmutatja a mediterrán kultúra mélyreható egységét már a hellénizmust és a rómaiakat megelőző korban is.
Az ősi, vallásos jellegű monarchiáról áttérnek az oligarchikus államra, választott, testületi és időleges állami méltóságokkal; ez a folyamat időnként az egyéni hatalom érvényre jutása (tyrannosok) és demokratikus megoldások kitérőivel halad tovább. Sok görög városban az átalakulás már a történeti kor kezdetén, a mykénéi korszak alatt és után megindul; más központok, mint például Spárta, történetük végéig megőrzik monarchikus berendezésüket.
Úgy látszik, hogy a nyugati görög világban az új megoldások nagyrészt már a települések kezdetekor érvényre jutottak, míg Rómában és Etruriában a változások a VI. században következnek be. Bár a korszaktól és a helytől függően eltérő megoldásokkal, Szíria és Afrika föníciai városai is követik a monarchiából az oligarchikus köztársasággá való átalakulás irányzatát az i. e. VIII. és IV. század közötti időszakban.

Ezt előrebocsátva, nemcsak Latium és Etruria helyi körülményeiben kell az intézmények fejlődésének okait keresni; a politikai hasonulás folytán közrejátszik ebben a társadalmi osztályok elkülönülésére, a nemzetségi, származási és vallási hagyományok fenntartására és a kezdeti monarchikus intézmények elhalványulására irányuló általános tendencia. Legfeljebb azt kérdezhetjük, vajon Itáliában az archaikus monarchia jelentett-e valaha is a helyi törekvéseknek megfelelő történelmi szükségességet, vagy nem volt-e inkább, a keleti külső formák hatása alatt, egy olyan hatalom álcázása, amelyet eredetileg korlátozott a családfők vagy a gyűlések tekintélye; ebben az esetben az állam átalakulása inkább visszatérést jelentene az eredeti és kezdeti politikai formákhoz. Ezt a kérdést főleg az ősi római nemzetségekre és a monarchikus államban kapott jelentőségükre vonatkozó problémák fényében kell megvitatni, de megoldása semmiképp sem lesz könnyű.

A VI. század végének politikai válsága mindenesetre döntő fordulatot jelent az etruszk alkotmány fejlődésében, mint általában az egész Itáliában is. A sok elmélet, amelyet azért állítottak fel, hogy megmagyarázzák az áttérést a korábbi monarchiáról a köztársasági államigazgatásra , egyrészt az állandó és szükségszerű fejlődés elvéből, másrészt a hirtelen újítás elképzeléséből indul ki. Ez utóbbit kapcsolatba lehetne hozni idegen (görög, latin vagy akár etruszk?) intézmények utánzásával. Ezenkívül azt is felvetették, hogy a köztársasági államforma kezdetén, még mielőtt életbe léptek volna a testületi főhivatalok amilyen például az egyenlő hatalommal bíró római kettős consulság -, fel kell tételezni egy olyan szakaszt, amelyben kialakult az egyes városállamokban az egyetlen személy által viselt vagy legalábbis a többiek fölé emelkedő, túlnyomóan katonai jellegű állami méltóság, mintegy az archaikus királyság helyébe lépő állandó diktatúra.
Ilyen értelemben magyaráztak bizonyos címekkel kapcsolatos hagyományokat, amilyen például Rómában a magister populi vagy a praetor maximus; és ilyenfajta hatalmat tulajdonítottak egy etruszk személyiségnek, Mastamának is, akinek neve, macstma (előnév nélkül a vulci Frangois-sírban) ezek szerint nem más, mint a latin magisterböl származó méltóságnév, annál is inkább, mert egyes források Mastamát Servius Tullius római királlyal azonosították, az ő alkotmányos reformjaiból vezették le a köztársaság eredetét (Livius, I, 60). E felfogás szerint az erős egyszemélyi hatalom létrejötte az etruszk és latin városokban a VI. század végén és az V. század elején beilleszkedik a tyrannis intézményének széles körben elterjedt rendszerébe, amely a nyugati görög városokat jellemzi ugyanebben az időszakban (gondoljunk például a cumae-i Aristodémosra); valamiféle politikai hasonulást tételezhetünk itt fel.
A Pyrgiben most megtalált etruszk és pun feliratos aranylapocskák új, értékes adalékul szolgálnak a kérdés vitájához, minthogy a fogadalomtevő Thefarie Velianas személyét is bemutatják, és pun nyelven,.Caere királyá”-nak, vagy „Caere urá”-nak nevezik (de etruszkul már valószínűleg zilacnak, vagyis praetornak), a személyi és teljhatalommal felruházott államfő minden ismérvével.

Ha azonban az archaikus királyság és a történetileg ismert köztársasági államforma közé beékelődött is a katonai diktatúrák egy szakasza, a hivatalok testületi jellege (egyenlő hatalommal, mint Rómában, vagy eltérővel, mint az oszkok között), korlátozott időtartamuk és a nemzetségi senatus befolyása további és végleges átalakuláshoz vezetett az oligarchikus köztársaság irányában.
Az etruszk városokra vonatkozólag csak kevés közvetlen útmutatást nyújtanak a feliratok és a történeti források egy-két utalása, továbbá a Rómával vonható párhuzamok. Mindezekből arra következtethetünk, hogy volt egy, a nemzetségfőkből álló senatus; voltak továbbá valószínűleg népgyűlések, egy meghatározott időre szóló, egyszemélyes vagy testületi legfőbb állami hivatal és más, politikai és vallási jellegű hivatali testületek. Mindenesetre észrevehető az a törekvés, hogy a hatalmat felosszák, csökkentsék, és állandó, kölcsönös ellenőrzés alá helyezzék, hogy ezáltal elkerüljék a személyes hatalom érvényesülését.

Az oligarchikus intézményeknek ez amegmerevedése, amely amonarchia gyűlöletében testesül meg ennek kisszámú, de ékesszóló bizonysága áll rendelkezésünkre (gondoljunk az etruszk városok szembefordulására a Rómától fenyegetett Veiivel, mert ott király uralkodott: Livius, V, 1) a jelek szerint hangsúlyozottabban mutatkozott Etruriában, mint Rómában. Eltérők voltak az alsó néposztályok polgári jogait követelő mozgalmak is; Etruriában általában nem sikerült, mint Rómában, bekapcsolódniuk a közintézmények fokozatos fejlődésének folyamatába, amely a plebeius osztály hatalomra jutásához vezetett, hanem Volsiniiben, Arezzóban és talán Volterrában is átmenetileg népi anarchiába torkollottak.
Csak a hagyományos etruszk társadalom megdőlése után a római polgáijog elnyerése a lex Iulia alapján az i. e. I. század elején nyit majd utat a népi rétegek viharos és általános megerősödéséhez az elszegényedett és archaikus uralkodó osztályokkal szemben.
Az etruszk hivatali méltóságok címét eredeti formájában a sírfeliratok rangfelsorolásaiból (cursus honorum) ismerjük; némelyiküket az elhunyt valódi költői elogiumaként fogalmazhatták, mint amilyenek például Rómában a Scipiók feliratai. Ennek ellenére nem könnyű megmagyarázni a tisztségek természetét, kölcsönös viszonyukat, a rangbeli különbségeket és a párhuzamot a latin és italicus világ állami hivatalaival.

A leggyakrabban előforduló cím az eddig még ismeretlen és pontosabban meg nem határozott eredetű (de Caerében már legalább az V. század elején előforduló) zil tőből származik, a zil, zil(a)c vagy zilaö formákban. A névszói alakoknak megfelel a zil vagy zilafiige, ami annyit jelent, hogy Valaki zilc vagy zilaff. Tudjuk már, hogy a zilaé egyes esetekben megfelel a római praetor címnek.
Kétségtelen, hogy magas, talán az állam legmagasabb hivataláról van szó; de a címet gyakran pontosabb megjelölés követi (zilált vagy paryis; zilált eterau észileteraias; zilc marunuxva; ζίΐχ ceyaneri), ami a feladatkör szorosabb körülírását jelenti (mint pl. a latin praetor peregrinus) vagy egy külön testület elnökségét (zilc marunuxva: a marunuk testületének elnöke?). Nincs kizárva tehát, hogy a címnek egyaránt van sajátos és általános jelentése, mint a latin praetor esetében.

Egy másik fontos hivatal, amit egyesek a zilált-ok feltételezett testületé legmagasabb rangjának tekintenek, a punttőből kapja nevét, amit a valószínűleg praehellén eredetű πρύτχνιζ címmel hoztak kapcsolatba. Ezt a nyugati görög városokban is ismerték, és valószínűleg onnan került át az etruszk városokba. A következő alakokban fordul elő: pur&, puréne, purtsvana, epröne, eprönevc stb. Az is lehet, hogy megfelel a latin és római dictator címnek.
Gyakori továbbá a maru, marnia, marunux cím, amelynek vallási vonatkozásait nyilvánvalóvá teszi összekapcsolása a cepen papi címmel és az olyan külön megjelölésekkel, mint maru payafturas caltsc vagy marunux ραχαηαίΐ: ezek Ραχα (Bacchus) és Cafta istenek nevét tartalmazzák. Umbriában is előfordul mint a marones testületé elnevezése. Felmerült az az elképzelés, hogy a latin aedtlisnek felel meg. Más közigazgatási vagy katonai hivatalokat a camlti, macstrevc stb. kifejezések jelölnek.
A hivatalok városi jellegét, talán szemben a szövetségi tisztségekkel, a feliratokban a spurana, spureni, spureöi stb. meghatározás jelzi (a spur város szóból). Bár talán nem hiányoznak az egész életre szóló tisztségekre utaló kifejezések (svalas, svalasi = διά βίονΊ), a feliratokon a címek mellett többnyire szereplő számnévi határozók (mint a római címfelsorolásokban) azt jelzik, hányszor viselték a szóban forgó tisztségeket, és bizonyítják időbeli korlátozottságukat.

Az oligarchikus állam nemzetségi társadalmi berendezést feltételez; ennek különben csak azon legfeltűnőbb jellegzetességeiről tudhatunk, amelyek az etruszk feliratokból és tárgyi emlékekből kiviláglanak. Az etruszk névhasználat rendszere azonos a latinnal és itáliaival, s különbözik az antik világ más népeinél használatos formuláktól, így a görögökéitől, akik az embereket egy névvel és az apa nevével (Nestór fia Apollónios) vagy származási jelzővel (Telamoni Aias) jelölték, anélkül, hogy világosan kifejezésre juttatták volna a családi folytonosság fogalmát.
Az antik Itáliában érvényben levő formula rendszerint kéttagú kifejezés, vagyis a személynév („előnév”, praenomen) és a családvagy nemzetségnév; ebben az értelemben ez az antik világ egyetlen olyan névhasználati rendszere, amely előzménye a modern civilizációban társadalmi, kulturális és politikai követelmények f oly tán meghonosult szokásnak.
A két fő névelem mellett gyakran megjelenik az apa és az anya neve, néha az ősöké is; a nemzetségnévhez csatlakozhatik később egy harmadik névelem is, amelyet a rómaiak cognomennek hívtak; ez talán egyéni eredetű, de általában a nemzetség egy külön ágának jelölésére használták.

Valószínű, hogy a „nemzetségi” névrendszer megteremtése az etruszkok műve történelmük kezdetén; ez a családi közösség és folytonossága iránti erős érzékre vallana. Kétségtelen, hogy a név legrégibb része az előnév vagy egyéni név, ahogy ezt egyszerűsége is bizonyítja (Vel, Laris, Arnfi stb.). A nemzetségnevek mindig képzett szavak, és melléknévi képzőkkel alkotják Őket (mint a -na) személyi előnevekből (Velna), istenségek nevéből (Velőim), helynevekből (SuQrim) stb.
Az ismert nemzetségek száma nagy, mondhatnánk végtelen; ez a megállapítás érdekes, mert kizárja azt a feltételezést, hogy a nemzetségek tagjainak szűk körű oligarchiájával szemben ott volt a nemzetségi rendszeren kívül eső néptömeg. Itt válik a probléma különösen bonyolulttá és kényessé, különösen az ősi Róma nemzetségi rendszerével összehasonlítva, legalábbis ahogy azt a kutatók általában rekonstruálják.

Valójában úgy tűnik, hogy eredetileg az egész etruszk lakosság, mármint a szabad emberek, a „nemzetségi” rendszer kereteibe tartozott, de nem olyan értelemben, hogy kévés és kiterjedt családi szervezet körébe csoportosult, hanem úgy, hogy külön-külön álló, nagyszámú családi közösség részét alkotta, és ezek mindegyikét külön nemzetségnév jelölte. Olyasmire lehet gondolni, mint ami az újkori világban a középkor végén történt, amikor létrejöttek a családnevek, és az egész népesség, az előkelő osztályoktól a legszegényebbekig, végül is egy és ugyanazon névhasználati rendszert vette át.
Természetesen lehetséges — bár nincs bebizonyítva hogy az archaikus Etruriában voltak patricius és plebeius nemzetségek, mint Rómában a köztársaság idején. Úgy látszik azonban, hogy eredetileg nem álltak fenn nagyobb társadalmi egyenlőtlenségek. Az igazi alacsonyabb néposztályt a szolgák, a színészek, a mutatványosok, az idegenek stb. képviselték, akik a feliratokon csak egy személynévvel szerepelnek, tehát kívül esnek a nemzetségi szervezeten.

Ha egy szabad emberekből álló és sok kisebb családi csoportosulásra oszló társadalom összeegyeztethető volt is egy archaikus típusú monarchikus államberendezéssel amilyen Etruriában uralkodott az i. e. VI. század végéig ezt már nehezebb elképzelni egy oligarchikus államban, amilyen az etruszkoké az antik írók utalásainak tanúsága szerint kultúrájuk későbbi szakaszában. Mindamellett a feliratos emlékek továbbra is nagy számban tanúskodnak valamennyi etruszk városban családokról, amelyeknek ebben a későbbi korban már bonyolult családfáit is ismerik, és amelyek a jelek szerint társadalmi egyenlőségben éltek. Fel lehet azonban ismerni szélesebb körű családi tömörüléseket is, amelyek azonos nemzetségnevet viselnek, de az eredeti városon kívül is sokfelé szétágaznak.
A gens megjelenési formája ez, a római világban ismert szorosabb értelemben; nem ritkaság az sem, hogy a nemzetségnévhez még felvett vezetéknevek is csatlakoznak, hogy megkülönböztessék a család különböző ágait. Az archaikus korszak kifejezetten családi jellegű kis sírjait a nagyszabású nemzetségi sírboltok váltják fel, számos temetkezéssel. Megfigyelhető, hogy egyes nemzetségek tagjai között különösen gyakoriak a házasságok; ugyanezekből a nemzetségekből kerülnek ki a leggyakrabban a politikai és papi hivatalok viselői.
Nem könnyű világos magyarázatot találni ezekre a sajátságokra; de lehetséges, hogy az eredeti társadalmi rendszer keretein belül néhány nemzetség határozott hatalmi túlsúlyba került, és ezek alkották az uralkodó oligarchiát. A jelenség különösen a szorosan vett Etruria északi részére jellemző, például Volterrára, ahol a sokágú Ceicna (Caecina) nemzetség játszik vezető szerepet, vagy Arezzóra, ahol egy időre a Cilniusok, Maecenas ősei kerülnek az élre.

Még nehezebb megállapítani a kisebb és plebeius nemzetségek helyzetét az oligarchikus államban, valamint meghatározni a proletárok és szolgák osztályának sajátságait. Elég gyakoriak, főleg Észak-Etruriában, olyan személyek sírfeliratai, akiket a lautni, etera, lautneteri kifejezésekkel jelölnek; egyes esetekben csak az előnevet tüntetik fel, a szolgai állapot jeleként, vagy megőriztek egy idegen eredetű nevet.
A lautni szó a lautn család, nemzetség kifejezésből származik, és pontos jelentése „családhoz tartozó”; de a latin Ubertus (felszabadított) megfelelőjeként használják. Az etera kifejezés jelentését nem ismeqük pontosan; egyesek szolgá-nak fordítják, vagy a πενέσχηζ-szél azonosítják (teljesen túlhaladott már az etera ellentétes értelmezése, amely szerint nemest, vagy anyai ágon nemest jelent). Vannak külön az eterákkal kapcsolatos hivatalok ; ilyen a zil eteraias, a zilab eterav, a canvbi eterau.

A történelmi hagyomány az alsóbb néposztályok politikai-társadalmi térhódításáról beszél Arezzóban és Volsiniiben, ahol az x. e. III. század első felében valóságos proletárforradalom zajlott le, a köznép átvette a hatalmat, és ideiglenesen eltörölték a nép és az uralkodó arisztokrácia között fennálló osztálykülönbségeket (például a házassági tilalmat). Mindazonáltal kétséges, vajon lehet-e, és ha igen, milyen mértékben, úgy értelmezni ezeket az osztályharcokat, mint a nagyobb és a kisebb nemzetségek közötti összeütközéseket a nemzetségi rendszer keretein belül, hasonlóan a patríciusok és plebeiusok közötti küzdelemhez a köztársasági Rómában, vagy pedig a nemzetségeken kívül álló szolgaelemek térhódítását kell látni bennük. Különben, ahogy legújabban H. Rix kimutatta, Észak-Etruria városaiban legkésőbb az i. e. II. században, a szolgarétegek általános békés társadalmi felemelkedése ment végbe, és egyéni neveik (mint Cae, Tite, Vipi) nemzetségnevekké váltak.

Az etruszk családról és névhasználatról beszélve végül még kitérhetünk az etruszkok úgynevezett „matriarchátusára”. Ez nem más, mint tudós legenda; az etruriaiés a Hérodotosnál (I, 173) fennmaradt kisázsiai szokások összehasonlításából eredt, és az antik íróknak az etruszk nő szabadosságára vonatkozó tudósításaiból táplálkozott. Azt a tényt, hogy a lydiai gyermekek anyjuk és nem apjuk nevét viselték, összehasonlították az anyai név használatának etruszk szokásával, amit a feliratok bizonyítanak. De a valóságban az etruszk feliratokban túlnyomó az apai név viselése, habár sok sírfeliraton szerepel az anya nemzetségneve és néha előneve is.
Kétségtelen, hogy a nőknek az etruszk társadalomban ahogyan majd a rómaiban is különösen kiemelkedő helyük volt, minden bizonnyal különböző a görög nőkétől. Az azonban, hogy a férfiakkal együtt vettek részt a lakomákon, korántsem a laza erkölcsök jele, ahogy egyes görög írók csodálkozva és megbotránkozva a klasszikus kor hellén világában elítélt szokáson rosszmájúan állították, hanem külső jele a társadalmi egyenlőségnek, és ebben a vonatkozásban is összeköti a régi etruszk kultúrát a nyugati és modem világra jellemző szokásokkal.


Forrás: Massiomo Pallotino Az Etruszkok