logo

XXI Januarius AD

A köztársasági államok

Az a tényleges helyzet, amely a római korban, az i. e. I. században az itáliai politikai életet jellemző nagy társadalmi forrongások előestéjén állt fenn az etruszk városokban, befolyásolta az etruszk politikai és társadalmi intézményeknek az ókori írók utalásaiból kirajzolódó általános képét. A városok, úgy látszik, egy nemzetségi oligarchia uralma alatt álltak (ezt csak szórványosan és rövid időre váltották fel más társadalmi osztályok), általánosan princepsként megjelölt hivatali méltóságokkal.
A tárgyi emlékek részben megerősítik a hagyományt, mert nagyszabású, gazdag családi sírokat tárnák elénk számos temetkezés nyomaival, néhány szoros rokonságban álló család tagjaira vonatkoztatható feliratokkal és főleg olyan személyiségek sírfelirataival, akik meghatározott időre szóló és valószínűleg szövetségi tisztségek viselői voltak, az antik világ városállamai alkotmányában már máshonnan is ismert rendszer szerint.

De ezek a körülmények nyilvánvalóan nem tükrözik az etruszkok politikai életét történetük régebbi századaiban. Sok forrás beszél királyok létezéséről az etruszk városokban. A lucumo kifejezés (latinul lucumo, hicmo, görögül Αοκόμων, Λουκονμων, etruszkul valószínűleg lauyume, laume, luyume) néha etruszk személyiségek tulajdonnevének első részeként fordul elő, így Tarquinius Priscus római király esetében, de általában köznévként használják az etruszk vezetők megjelölésére.
Servius, Vergilius kommentátora egy esetben lucumóknak nevezi a Mantova város curiáinak élén álló főhivatalnokokat (ad Aen., X, 202), máshol a lucumókat kifejezetten a városok uraival azonosítja (ad Aen. II, 278; VIII, 65, 475).

Az arisztokratikus típusú állam elképzeléséből kiindulva már K. O. Müller feltételezte, és utána sokszor szolgailag ismételgették, hogy a lucumók egyenlők a princepsekkel, és ez a két fogalom egyaránt egyszerűen csak a patrícius családok fejeit jelöli. Valószínű azonban, mint láttuk, hogy a principes kifejezés nem társadalmi helyzetet, hanem inkább egy köztársasági állam méltóságait, talán a legmagasabb méltóságokat jelöli; minden arra vall, hogy a lucumo cím Servius kifejezett és ismételt állításának megfelelően az archaikus korban az etruszk királyokat jelöli.
Nem szükséges tehát S. P. Cortsennel tartva, a királyjelentésű etruszk szót a pun tőben és a pursna, purtsna, purdne címben keresni, amit e nézet szerint Porsenna, Chiusi királya esetében tulajdonnévként fogtak fel.
Másrészt valószínű, hogy éppúgy, mint Rómában történt a rex (sacrificulus) kifejezéssel, a régi uralkodók címét nem törölték el, amikor az állam átalakult arisztokratikus köztársasággá, hanem megtartották az új hivatali méltóságok mellett, lényegében megfosztva politikai tartalmától és vallási funkciókra alkalmazva. Egy tarquiniai pap feliratában az i. e. II. századból (C.I.E. 5430), az általa viselt tisztségeket jelző szavak közt előfordul a lucairce ige, amelynek töve a lucumo főnévével függ össze.
A zágrábi múmiatekercs rituális szövegében szertartásokról esik szó, amelyek laumneti a laumnában, azaz valószínűleg a lauxume, a lucumo székházában folytak; ez olyasvalami lehetett, mint a Regia, a főpapok háza Rómában. Végül a Fanum Voltumnae-ban megválasztott vezető, akit Livius papnak mond, eredetileg talán nem volt más, mint a tizenkét nép által választott király és a Serviusnál említett leghatalmasabb lucumo, ha hatásköre lecsökkent, és átalakult is az idők múlásával és a politikai felfogás változásával.

Milyen jellegű volt a kezdeti idők etruszk királysága? Sajnos, nincsenek adataink, hogy ezt megállapíthassuk, és csak a római királyságra vonatkozó kevés történetileg hiteles ismeretünkkel való szembesítés ad módot némi feltételezésre. A királyt illette minden bizonnyal a legfőbb bíráskodás joga, és ezt Macrobius (Saturn., I, 15, 13) szerint nyolcnaponként nyilvános kihallgatásokon gyakorolta, ő lehetett a hadsereg és az államvallás feje.
Többet tudunk a királyság néhány szertartásáról és külsőségéről; ezeket Róma tőlük vette át, és az antik írók sajátosan etruszk eredetűeknek tekintik; ilyen az aranykoszorú, a sceptrum [jogar], a toga palmata, a trónszék (sella curulis), a király kíséretében vitt vesszőnyalábok és más hatalmi jelvények; ilyen talán a diadalmenet szertartása is.

Különösen érdekes a lictori vesszőnyaláb eredetének kérdése. A császárkori írók, mint Silius Italicus (bellum Punicum, VHI, 483 sk.) és Florus (1,1, 5) kifejezetten azt állítják, hogy etruszk eredetű. Említettük már Liviusnak azt a helyét, ahol szó van a lictorokról, akiket Etruria minden városa küldött a népközösség megválasztott fejének kíséretébe.
A vesszőnyalábok legrégibb ábrázolásával bárd nélkül a palermói múzeum egy Chiusiból való domborművén találkozunk, amelyet az i. e. V. századra keltezhetünk; megdől tehát az az elmélet, hogy a szövetséges városokban a lictorok és vesszőnyalábok az etruszk állami méltóságok kíséretében ahogyan például a tarquiniai szarkofágokon megjelennek római szokás utánzatai.
Véletlen szerencse folytán 1893-ban, a vetuloniai temető egyik archaikus sírjának kiásása közben előkerült egy több oxidált vasdarabból álló tárgy, amelyben I. Falchi egy kis, üreges vesszőkből és egy kétélű fejszéből álló fascist [vesszőnyalábot] ismert fel. A lelet a kiemelés és szállítás közben szétesett, de a firenzei Museo Archeologicóban újra öszszeállították, és most is ott látható.
Fenntartások merültek fel a tárgy eredeti formáját és vesszőnyalábként való értelmezését illetőleg; ez azonban valószínű, akkor is, ha csak temetkezési célra lekicsinyített modelljéről van szó, és a bárdot kétélű fejsze képviseli. A kétélű fejsze mint háborúban vagy díszszemlén használt fegyver, megjelenik Vetuloniában az e sírral körülbelül azonos időszakban (az i. e. VII-VI. században); erről tanúskodik Avle Feluske sírköve, amely felfegyverzett harcost ábrázol. De a tények legkülönösebb egybevágása az, hogy Silius Italicus éppen a vetuloniaiaknak tulajdonítja a vesszőnyaláb feltalálását; ebben az esetben újabb szerencsés példáját kapnánk az irodalmi hagyományok és régészeti leletek megfelelésének. Ismeretes, hogy a fejszének a keleti kultúrákban és a Földközi-tenger világában különleges, politikai és vallási szimbólum jellege volt, így többek között Krétán a minósi korban és Szardínián a nuraghék idején.

Az archaikus Itáliában, amely különböző mediterrán kulturális áramlatok találkozási pontján fekszik, a kis fejsze nemcsak munkaés harci eszköz, hanem kétségkívül a vezetők fegyvere is, ahogy ezt a bolognai Certosa bronz situlájának domborműves ábrázolásai, továbbá Larth Ninie fiesolei és Avle Feluske vetuloniai figurális díszítésű sírtáblája mutatják. Ez utóbbin megjelenik a kétélű fejsze, amely valóban hatalmi jelvény is lehetne.
Ha feltételezzük egyrészt a fapálcák létezését a vesszőz és céljára, amelyeket nyalábba fogva és a fejedelem kíséretében hordoztak nyilvános bíráskodásai alkalmával, másrészt pedig a király ünnepi alkalomra szolgáló fegyverét, elképzelhető, hogy felmerült a gondolat, hogy a kettőt egyetlen tárgyban egyesítsék, amely a főhatalmat alapvető jellegzetességeiben képviselje, vagyis bíráskodó, katonai és talán vallásos vonatkozásban. Valószínű, hogy eredetileg csak egy vesszőnyaláb volt, és a lictorok számának megnövekedése a főhatalom több területre való kiterjesztésének a következménye.

A vesszőnyalábok tárgyi jelképének olyan politikai és vallásos hatalom felel meg, amelyet a rómaiak az imperium szóval jelöltek. Hogy a fejsze a legfőbb hatalom jelképéül szolgált, azt bizonyítja, hogy csupán az imperium maius és bizonyos különleges körülmények jogosították fel a római főhivatalnokot, hogy a vesszőnyalábokat a bárddal együtt használja. Az imperium különbözik az általános jellegű potestastól, a bírói és katonai teljhatalmat jelenti; lényegében a régi római királyok felségjogának átruházása a köztársaság fő tisztviselőire.
Az imperium fogalma, vallási színezetével, kétségkívül az etruszk királyságtól ered. Sőt, Hésychios késői szótáríró egyik gtosszájában görög formában ugyan még az αρχή hatalom etruszk megfelelője is ránk maradt, a latin imperiummal valószínűleg egyenértékű kifejezésként; a szó δρουν; ebből lehet a truna, éruna etruszk formára visszakövetkeztetni, amely a praehellén τύρχννο szó tövével és a Túrán (úrnő) szónak, Venus istennő etruszk nevének tövével állhat kapcsolatban.


Forrás: Massiomo Pallotino Az Etruszkok