logo

XXI Januarius AD

Etruria feltámadása

Az etruszkológia története szorosan összefügg az etruriai halott városok újjáéledésének történetével. Több mint két évszázad óta a kutatók akiket eleinte a kincsvágy, a kíváncsiság, a hazai emlékek iránti érdeklődés, majd pedig a tudomány szeretete ösztönzött elszánt munkával kutatják a nagy etruszk települések és temetőik maradványait. Ennek ellenére, aki közelről ismeri az etruszk területet, tudja, hogy a régi etruszkok kultúrájának rekonstrukcióját elősegítő megszámlálhatatlan mennyiségű emlék még ma is a föld alatt rejtőzik, és várja a feltárók csákányát.
Etruria újrafelfedezésének története változatos, lebilincselő és olykor drámai. Kezdetben a régi városok emlékét feledés és csend borította, akár mert a közép és újkor életének és művészetének friss áramlata többé-kevésbé teljesen elnyomta az etruszk műemlékek emlékezetét az olyan településeken, ahol az élet megszakítatlanul folyt tovább, mint Volterra, Arezzo, Cortona, Chiusi, Orvieto; akár pedig mert a vadul burjánzó déli növényzet az elhagyott helyek minden nyomát elborította:

Emlékszel-e a toszkán tengerre, az árva partra,
hol a szűz, bevetetlen síkságra ráhajolva
a várkastély-torony
vet fáradt, hosszú árnyat, szikkadt dombról míg ellát, rasenna-városok
temetőéj-nyugalmát
őrzi vadonokon.

(G. Carducci: Előre, előre! Tandori Dezső ford.)

Sok dicsőséges helynek még a neve is feledésbe merült. Tarquinia műemlékei körül, Corneto mellett, egy Corythus nevezetű városról meséltek. A XVIII. században Veii pontos helyéről vitatkoztak, s Vetuloniáéról még a múlt században is. Sőt ma is titokzatosak és névtelenek azok a jelentős települések, amelyeknek temetőit Marsiliana d’Albegna és Massa Marittima mellett találták meg, de maga Orvieto etruszk városa is.

De íme, a századok homályából lassanként elődereng az ősi Etruria arculatának néhány vonása. Először a parasztok és a vándorok bámulnak el a földből váratlanul előbukkanó fegyverek vagy ékszerek láttán, a titokzatos és mély, festményekkel, szobrokkal és különös feliratokkal díszített föld alatti sírokon, olyanokon, mint azok a barlangok, amelyek Lucio Vitellio humanistát a Filelfónak ajánlott ódára ihlették ebben leírja „Corythus királyi palotáját” -, vagy mint a VI. Sándor pápa jelenlétében felnyitott cipollarai sír Viterbo mellett, amelynek figurális és feliratos szarkofágjait Annio a legrégibb itáliai királyok győzelmi ábrázolásainak tartotta, vagy akár mint az az ismeretlen sír, amely egy rajz ötletét adta Michelangelónak az etruszk Hades fejével.
A XVI. század derekára esik azután a pompás bronzszobroknak, a firenzei Museo Archeologico büszkeségeinek: az arezzói Chimaerának és a perugiai „Szónokinak a felbukkanása. Végül pedig, azokban az évtizedekben, amikor az ókori Etruria iránti érdeklődés felébred, és szenvedélyes erőre kap a tudományos kutatások, valamint Dempster, Buonarroti, Gori, Passeri műveinek kiadása révén, egyre sűrűbbé válik a sírok felfedezése Sienában, Cornetóban, Volterrában, Cortonában; míg azután, ugyanazon idő tájt, amikor megalakul a cortonai Accademia Etrusca, megkezdődnek az etruszk föld első tervszerű ásatásai.

Az etruriai halott városok újjáéledésének legmozgalmasabb szakasza a XIX. század elején kezdődik. Ekkor még nem lehet szoros értelemben vett tudományos tevékenységről beszélni, de az biztos, hogy a birtokunkban levő etruszkológiai anyag jelentős része ezeknek a lelkes kutatásoknak időszakában került napvilágra. A kutató és a feltáró munka, amely a XVIII. században Észak-Etruria települései körül indult meg, ekkor inkább a tengerparti Etruria városai felé irányul, különösen Cerveteri, Tarquinia és Vulci felé.
Az utóbbit körülvevő hatalmas sírboltok elsősorban a Luciano Bonaparténak, Canino hercegének szorgalmazására folyó kutatások nyomán hosszú évekre görög és etruszk vázák szinte kimeríthetetlen bányáivá válnak. A helyi hatóságok és a tulajdonosok érdeklődéséhez még hozzájárult az újonnan alapított Instituto di Corrispondenza Archeologica is, a pápai állam határain belül pedig a pápai kamaráé; ennek feladata volt a kutatások ellenőrzése.

A XIX. század második fele általában a megtorpanás időszaka az etruszk városok feltárásában. A tudomány az őstörténet felé fordul; ennek következtében számos kutatás és felfedezés arra irányult, hogy az etruszk települések életének legrégibb megnyilvánulásait világítsák meg, és értelmezzék. Ebben az időszakban a régészeti kutatások és ásatások terén a helyi és magánvállalkozások mellett megkezdődik az olasz kormány közvetlen tevékenysége is.
De csak századunk első évtizedeiben, a Direzione Generale déllé Antichitá e Belle Arti és az alája rendelt toscanai, laziói és emiliaí szervek tevékenységének keretében kezdődik az intenzív kutatások új szakasza; temetőket és városok maradványait ássák ki, egyre jobban felderítik az ókori Etruria kultúrájának vonásait, gazdagodnak az országos és városi múzeumok. A legutóbbi húsz év folyamán a kutatás meggyorsult, a légi felvételek és a régészeti területek átvizsgálására szolgáló más, teljesen korszerű technikai eszközök segítségével is1; ehhez még hozzájárul a városok területének helyrajzára, a kisebb települések azonosítására, az ókori úthálózatokra stb. vonatkozó kutatások iránti érdeklődés.
Ugyanakkor, sajnos, nem maradtak el, és nem szűntek meg ma sem, különösen ilyen gazdag lelőhelyekkel rendelkező vidékeken, az egykori, még nem tudományos régészet módszerei alapján folyó ellenőrizhetetlen és titkos ásatások, amelyeknek egyedüli célja az, hogy értékes antik tárgyakhoz jussanak, és amelyek a leletekre vonatkozó adatok eltüntetésével súlyos kárt okoznak; külföldi gyűjtemények részben e tevékenység révén bővítik továbbra is etruszk anyagukat.

Vessünk most egy gyors pillantást az etruszk élet legfontosabb központjaira és legszembetűnőbb jellegzetességeikre4. Földrajzi és történelmi okok először is arra indítanak, hogy különbséget tegyünk Dél-Etruria és Közép-észak Etruri a között. A két térség közti határt nagyjából a Fiora és a Paglia jelzi, az előbbi a Tirrén-tengerbe ömlik, az utóbbi a Tiberis mellékfolyója; lényegében ez a határ a mai Lazio és Toscana között.
A déli vagy latiumi Etruriát vulkanikus és árterületek alkotják, és része annak a vulkanikus hegy és tórendszemek, amely a szorosan vett Latiumban folytatódik; a nagyobb kiterjedésű Közép és Észak-Etruria viszont jórészt a folyókban és növényzetben gazdag elő-appennini területből áll. Történeti és műemléki szempontból ez a két vidék elég határozottan különbözik egymástól.
A dél fejlődése sokkal gyorsabban ment végbe a tengertől nem messze vagy a folyó menti és a tavakat összekötő utak vonalában, egymástól viszonylag nem nagy távolságra létesült régi és jelentős városokkal (Veii, Caere, Tarquinia, Vulci, Volsinii); ezek az etruszk műveltség utolsó szakaszában és a római császárság alatt lehanyatlottak, nem utolsósorban annak következtében, hogy a malária elterjedt a mocsárvidéken. Romjaik megmentését a vad, festői tájban elősegítette az itteni élet korlátozott fejlődése a közép és újkor századaiban, amíg a legutóbbi években az élénk mezőgazdasági fellendülés be nem következett.

A part mentén fekvő városok a Fiora pataktól és az Argentario-hegytől (Monte Argentario) északra fekvő szakaszon (így Roselle, Vetulonia, Populonia) részben ugyanazokat a jellegzetességeket mutatják, mint Dél-Etruria települései: gyors fejlődésüket éppolyan gyors hanyatlás követi, miként általában az egész mocsárvidéken, ahol maradványaik megtalálhatók.
Másként áll a helyzet a beljebb fekvő településekkel, mint Chiusi, Cortona, Perugia, Arezzo, Fiesole, Volterra, amelyek egymástól meglehetősen nagy távolságra keletkeztek, valamivel később, mint a déli városok, és különösen az etruszk kultúra végső szakaszában és a római korban virágoztak. De ami a legfontosabb, életük általában közvetlen folyamatosságot mutat az ókortól az újkori időkig, úgyhogy velük kapcsolatban nem lehet „halott városok”-ról beszélni; és éppen bennük kereshetjük az összekötő szálakat a régi etruszk népesség és a reneszánsz toszkán kultúrájának virágzása között.

Ha valaki sorrendben akarja bemutatni Etruria városait, magán Rómán kell kezdenie (a név etruszk alakja Rima)5; kétségtelen ugyanis, hogy egy ideig az i. e. VI. században a város egy etruszk monarchia központja volt, etruszk hatást mutató középületekkel, műalkotásokkal, intézményekkel és vallással.
A lakosság alaprétege latin, részben szabin volt, de a már említett legutóbb felfedezett etruszk edény felíratok etruszk lakosok jelenlétét is tanúsítják; az ő városrészük a hagyomány szerint a Velabrum környékén feküdt, a Vicus Tuscus körül, a Capitolium árnyékában, ahol az etruszk királyok várpalotája emelkedett. Természetesen a Tarquiniusok elűzése után a város etnikailag, nyelvileg és politikailag latin jelleget öltött. Etruszk korszakának jelentékeny emlékei maradtak ránk vallási rendeltetésű épületekben és tetőcserepeikben (például a Veiiből jött művészek közreműködésével etruszk szokás szerint háromcellásan felépített capitoliumi templomban vagy a Forum Boariumon a Sant’Omobono-templom területén), valamint a városfal néhány régebbi maradványában és az archaikus temetők pár részletében (különösen az Esquilinuson), amelyek átvészelték az évezredes építő tevékenység okozta felfordulásokat.
Csak pár kilométerre Rómától, a Cremera patak két ága között, egy tágas tufafennsíkon feküdt Veii városa. Ez a település különösen az archaikus korban virágzott; élete a római hódítással, a IV. században, úgy látszik, megszakadt, vagy legalábbis nagymértékben lecsökkent, ha a város pusztulása nem is volt teljes, mert számos emléke maradt fenn, a köztársaság és a császárság korából. Augustus alatt romantikus módon hangsúlyozni akarták az ellentétet a régi nagyság és az akkori hanyatlás között, ahogy ez kiviláglik Propertius híres soraiból (IV, X, 27):

Ah, ódon Veji! Be virultál még te is akkor, fényes arany
trónszék állt fórumod közepén; most csak a pásztorsíp
muzsikál lomhán falaid közt, s csontjaidon búzát érlel,
arat ma a nép.
(Kerényi Grácia ford.)

Ez a kép részben megfelel a hangulatnak, ami még ma is elfogja az embert, ha felkeresi ezt a vidéket, és a kis Isola Famese helységből a Cremera festői vízmosásán keresztül felmegy az ősi város fennsíkjára, amely lakatlan és nagy részben még felderítetlen. A falakon kívül egy síkságon, a Portonaccio nevű helyen az utóbbi évtizedekben több ízben végzett ásatások napvilágra hoztak egy szentélyt, amely a domb belsejéből csatornákon kifolyó gyógyvizek kultuszával állt kapcsolatban.
A templom amelyből csak a tufaalapok maradtak fenn az etruszk építészeti rendszer szerint három cellából (vagy egy cellából és két szárnyból) és egy tágas előtérből állt; a templom egyik oldalához vízmedence csatlakozott, ez talán a zarándokok fürdőjéül szolgált; a templom előtt későbbi időben készült négyszögletes oltárra bukkantak. Az egész körülötte fekvő terepen épületdíszítő terrakották töredékei, fogadalmi ajándéktárgyak, etruszk feliratos vázatöredékek stb. kerültek elő. A legjelentősebb lelet számos nagyméretű terrakotta szobor, köztük a már 1916-ban megtalált híres Apollo. Mindezek akrotérion-szobrok, amelyek a pompás szent épület tetején álltak; rendkívül egyéni stílusú művész keze nyomáról tanúskodnak, aki az i. e. VI. század végén és az V. század elején működött.
A város más részein, a Campetti, Macchia Grande stb. nevű helyeken is hatalmas tömegben bukkantak elő fogadalmi tárgyak, főleg agyagszobrocskák. Az anyag általában a IV. század előtti korszakból származik; ugyanez áll a várost körülvevő és egészen a Villanovakorig visszamenő sírokban talált tárgyakra is. Ismerünk freskókkal díszített sírokat is, mint a Kacsák Sírját, madarakkal és geometrikus díszítőmotívumokkal (VII. század), valamint a Campana-sírt, orientalizáló állat és növénymotívumokkal (VI. század eleje).

A Braccianói-tó és a tenger között, a parttól néhány kilométerre, egy másik etruszk nagyváros maradványait találjuk, amelyről a hagyomány főleg tengeri tevékenysége miatt emlékezik meg: ez Caere (eredeti etruszk alakjában valószínűleg Chaisre, ebből Cisra és xaire). A mai Cerveteri (azaz „a régi Caere”) falucska csak elszegényedett örököse elődjének. A régi város hatalmas területét meredek sziklafalak és a kevésbé megközelíthetetlen pontokon faragott kőtömbökből épült falak védték; körülötte terülnek el temetői, a völgyben (a Sorbo területén, ahol a múlt században a híres orientalizáló Regolini-Galassi-sírt felfedezték), valamint a Banditaccia és a Monte Abetone közeli magaslatain.
A Banditaccia fennmaradt része, amelyet az utolsó ötven év folyamán ástak ki, és restauráltak, nemcsak Olaszországnak, hanem a Földközi-tenger egész vidékének egyik legérdekesebb és leglenyűgözőbb régészeti körzete; halomsír halomsír után következik itt, különböző nagyságban, alján szikla és kőkerítéssel körülvéve néhány óriási méretű kerek sírhalom átmérője a harminc métert is eléri belsejükben pedig egy vagy több sírcsoport nyílik a tufába vágva; ezek a házak beosztását utánozzák több helyiséggel, kiugró keretes ajtókkal és ablakokkal, oszlopokkal és pillérekkel, gerendás és kazettás mennyezettel, bútorokkal, karosszékekkel, halotti ágyakkal stb.
Más sírépületeket négyszögletes alakúra vájtak ki a tufakőből, homlokzatuk a temető egyenes útjaira nyílik, amelyek derékszögben metszik egymást, a városalaprajzok mintájára. A későbbi sírok mélyebbek és néha hatalmas föld alatti üregeket alkotnak; szobrászati kiképzésük ezeknek is a polgári építészetet utánozza, néha stukkókkal, festményekkel, feliratokkal. A város belsejében figurális díszű épületburkoló terrakotta lapokban és fogadalmi tárgyakban gazdag templomokat találtak.

A Cerveteriben előkerült anyag a Villanova-korszaktól a római korig terjed, megszakítatlan folytonossággal. A kiásott sírok és mellékleteik túlnyomó többsége azonban a VII. és VI. századból való, abból a korból, amikor a város rendkívülien gazdag és népes település lehetett, talán az egyik legfényesebb az akkor ismert világban.
Az orientalizáló bronz és ezüstedények, a választékos ötvösmunkák, a helyi impasto és bucchero-kerámia mellett nagy bőségben találtak importált korinthosi, rhodosi, ión, attikai stb. vázákat; valószínű, hogy idegen művészek vagy műhelyek telepedtek le, és dolgoztak ezen a csábító piacon, mint azok az ión vázafestők és fazekasok, akik az úgynevezett caerei hydriákat (vizeskancsókat) készítették.
Az archaikus görög festői irányzatok caerei találkozása a jellegzetes festett terrakottalapokon tükröződik; ezeket arra használták, hogy épületek vagy sírok belső falait borítsák be, és díszítsék velük. Igen gazdag az anyag épületdíszítő terrakottában, különösen az archaikus korból, de későbbi időkből is, valamint fogadalmi alakokban vagy fejekben, szintén terrakottából. Jelentősek az archaikus szarkofágok és ágy alakúra kiképzett agyagumák, rajtuk a halottak alakjai, egyesével vagy párosával.

Caere tengeri kikötője volt Alsium (Palo mellett), Pyrgi (Santa Severa) és Punicum (talán Santa Marinella helyén). Ezek közül történetileg a legnevesebb Pyrgi, ahol Leucothea vagy Eüeithyia istennő szentélye állt, aki az etruszk Uni istennővel azonosítható. A szentélyt i. e. 384-ben a syrakusai Dionysios kifosztotta; később római colomát alapítottak itt, amelynek még megvannak sokszögű kőtömbökből épült városfalai; a most folyó ásatások napvilágra hozták egy görög típusú, oszlopokkal körülvett templom alapjait a VI. század végéről és egy másik nagy, hármas osztású templomét az V. század első feléből, különböző időszakokból származó alakos vagy omamentális épületdíszítő terrakottákkal, köztük egy monumentális, késő archaikus domborművel, amely az istenek és Gigasok harcát ábrázolja. Előkerültek ezenkívül az első templom irattárának maradványai, köztük az említett három aranylemez, kettőn etruszk, a harmadikon pedig pun felírású ajánlással Astarté istennőnek, akit szintén Unival azonosítottak.

Cerveteri és Tarquinia körzete között emelkednek a tolfai hegyek trahit-csúcsai sok régi bányával; itt bőségben fordulnak elő különösen a „protovillanova” típusú kultúrák nyomai (Sasso di Furbara és Allumíere sírjai, lakótelepek, a Coste del Maranó-i kincslelet stb.), továbbá eddig még kevéssé felderített kis etruszk települések maradványai.
Feljebb menve Tarquiniát (Tarquinii, etruszkul Tar(u)na)ia találjuk; környékén, Corneto városában az élet folytatódott a középkoron át egészen a modem időkig; ez, a latiumi Etruria egyik legfontosabb települése, a Monterozzi magaslatának szélén épült, az etruszk és római város pedig a „Civíta” párhuzamos dombját foglalta el.
A város területén azonosították, és feltárták a faragott kőtömbökből rakott, i. e. IV. századi városfalakat, és kiásták többek között a „Királyné Oltárának” nevezett helyen egy nagy templom alapjait; ennek homlokzatdíszéhez tartozott egy festett terrakotta dombormű töredéke, szárnyas ló alakokkal.

Dél-Etruria protohistorikus kultúrájának fejlődési szakaszait a Villanovától az érett Villanováig és az orientalizálóig példaszerűen mutatja be Tarquiniában az akna (pozzo)-, gödör (fossa)-, kamraés halom (tumulus)sírok tekintélyes sora, elszórva a várost körülvevő halmokon; a temető, a VII. századtól kezdődően egészen a római korig, különösen a Monterozzidombot borította be sűrűn, ahol ezer meg ezer föld alatti kamrát vájtak a sziklába, sokat közülük falfestéssel díszítettek; a sírfestészet Tarquinia jellegzetessége, éppúgy, ahogy a városi építészet utánzása a sírokban Cerveteri temetőjének sajátja.
Ma mintegy kilencven jó állapotban levő festett sírt ismerünk, amelyeknek több mint a felét az utóbbi évek folyamán tárták fel, vagy tárták fel újra: a leghíresebbek közül néhánynak, mint a Kétfogatú Kocsik, az Ebédlő, a Halotti Ágy, vagy a legújabban feltártak közül is az Olympiai Játékok, a Hajó vagy a Fekete Disznó nevű sírnak falfestményeit az Istituto Centrale del Restauro munkája eredményeként leválasztották a sírfalról.
Ez a kivételes együttes a legértékesebb fennmaradt emlékek sorát nyújtja a görög-itáliai világ ókori festészetéből az archaikustól a hellénisztikus korig. Megismertet az etruszk ábrázolásmód sok sajátos vonásával, és különlegesen éles képet ad az etruszkok életéről, szokásairól és hiedelmeiről.

A tarquiniai necropolisból származó műtárgyak csoportjai közt jellegzetesek a sírépítményhez tartozó nagy archaikus kő borítólapok is, orientalizáló hagyományt Őrző domborművek frízeivel és négyzeteivel; egy későbbi korszakra különösen a kő és agyagszarkofágok jellemzők, fedelükön a halott kiterített vagy heverő alakjával, a láda falán domborművekkel. Végül meg kell említeni, hogy Tarquiniában nagy számmal kerültek elő etruszk feliratok köztük jelentős terjedelmű és epigráfiai fontosságú darabok a sírok falára festve vagy a szarkofágokba vésve.

Tarquiniától mintegy húsz kilométerre északnyugat felé, a Fiora patak partján feküdt Dél-Etruria egy másik nagyvárosa: Vulci. A városnak és beláthatatlan mennyiségű sírjainak romjai hatalmas kiterjedésű lakatlan területen fekszenek két kis helység, Montalto di Castro és Canino között, a lápvidék és egész Közép-Olaszország egyik legfestőibb helyén. A tumulusok vagy földalatti üregnek kiképzett sírok nem sokban különböznek a Caerében és Tarquiniában levőktől.
Különösen fontos a felfedezőjéről elnevezett „Frangois”-sír, amelynek falfestményeit leválasztották, és jelenleg Rómában, a Torlonia hercegek gyűjteményében őrzik; a hellénisztikus korból származó freskók halottak portréit, mitikus jeleneteket és Etruria legrégibb történetének eseményeire vonatkoztatható képeket mutatnak (a Vipina fivérek és Macstma tetteit).
Vulci necropolisának maradványai közül kiemelkedik még egy nagyméretű halomsír (tumulus), igen bonyolult földalatti helyiségekkel és folyosókkal; ezt „bögre” (la cuccumella) néven ismerik. Vulci főleg bronzárak készítésének és terjesztésének a központja volt; már a késői Villanova-korszakból is kerültek itt elő értékes edények és fegyverek, de a bronztechnika fejlettségét főleg a VI. században készült finom művű ión-etruszk stílusú tárgyak mutatják: gyertyatartók, szobrocskák és különösen a jellegzetes rudakból álló háromlábak (típusok), figurális díszítéssel.
Az importált kerámiát hatalmas mennyiségű leletek képviselik, úgyhogy Vulci az ókori világ valamennyi települése között talán a leggazdagabb a görög vázafestészet megismerését szolgáló emlékekben. Helyi iskolák is virágoztak itt a korinthosi, ión, attikai vázák utánzására, és később jelentős központja lett az etruszk vörösalakos vázafestészetnek. Meg kell még említenünk a sírszobrászatot, a vulkanikus kőből faragott szobrokat, domborműveket, sírkőoszlopokat, szarkofágokat és alakos építészeti díszeket, mint például az emberi fejekkel díszített kompozit oszlopfőket; e szobrászatnak már az archaikus korból jelentős példányait ismerjük, és hagyományuk tovább tart a hellénisztikus korig. A közelmúltban megkezdték a város területének rendszeres feltárását is; itt többek között napvilágra kerültek egy templom alapjai és számos fogadalmi terrakottaszobor a késő-hellénisztikus korból.

Dél-Etruria partvidékének nagyvárosaival ellentétben a félsziget belsejében levő települések általában kisebbek és csekélyebb történelmi jelentőségűek. Szerény maradványaik viszonylag korlátozott mértékben keltették fel az ásatók és kutatók figyelmét, úgyhogy a Braccianói-, Vicóiés Bolsenai-tó környékének számos zónáját még igen kevéssé feltártnak tekinthetjük.
Ennek a területnek legkeletibb szélét, a Sabatinoés Cimino-hegyek (Monti Cimini) és a Tiberis között, mint már tudjuk, latin nyelvű népesség lakta, amely erősen etruszk hatás alatt állt. Rómához legközelebb Capena városa feküdt, amelynek jelentős archaikus sírjai maradtak fenn; közelében emelkedett Feronia istennő szentélye.
Északon terült el a faliszkok földje; legfontosabb települése Falerii, a mai Civitacastellana volt; más régi lakóhelyek maradtak fenn Narcéban, Vignanellóban, Corchianóban stb. Ennek a tájnak régészeti és művészeti sajátosságai nagyon közel állnak Etruriáéhoz és Latíuméhoz. Az eddig feltárt temetőkből bizonyságát nyerjük annak, hogy itt az i. e. VII. és VI. században pezsgő élet folyt, és meglehetősen eredeti kultúra virágzott. Ügy látszik, hogy ezt követően a vidék hagyományai főleg Falerii városában összpontosultak, amely némely szempontból éppolyan jelentőségre emelkedett, mint a legnagyobb etruszk városok, sőt maga Róma. Ez a védett és festői fekvésű hely a mai város és külváros területén templomok jelentős maradványait őrizte meg, gazdag terrakotta szobordíszekkel; a Sassi Caduti térségében találtak archaikus, a scasatóbeliek hellénisztikus koriak.

Az i. e. IV. században jelentős vázafestő-iskola működött itt, a legnagyobbak egyike Közép-Itáliában. I. e. 241-ben a rómaiak végleg legyőzték, és a közelben egy másik várost létesítettek helyette: Falerii Novit (a mai S. Maria di Fálleri); fennmaradt etruszk típusú nagyszabású városfala.
A faliszkok földjének közelében fekvő kifejezetten etruszk városok közül ismeretes Nepi (Népét), Sutri (Sutrium, etruszkul Suéri), amelynek birtokáért a IV. században elkeseredett harc folyt a rómaiak és etruszkok között, és védőfalak, valamint késői sziklasírok nyomait őrzi; Orte (Horta), kimagasló és földrajzilag jelentős helyen a Tiberis völgye fölött; Bomarzo (Polimartium); Ferento (Ferentum), Viterbo mellett, amely a római korban virágzott, de megelőzte egy etruszk település a közeli Acqua Rossa magaslatán. Valószínűleg maga Viterbo is etruszk eredetű (Surrina?): városi múzeumában a környező vidék leleteinek tekintélyes sorát őrzik. De a legjellegzetesebb fennmaradt emlékek a tufába vájt sziklasírok, házakat és templomokat utánzó homlokzatokkal, ezek Viterbo és Tarquinia között egy sávban zsúfolódnak össze: San Giulianóban Barbarano mellett, Blerában (Bieda), Norchiában, Castel d’Assóban. Ugyanez a jelenség újra felbukkan északabbra, Sovanában (Suana), Vulci területén.

A sziklasírok már az archaikus korban megjelentek, de fejlődésük az etruszk kultúra utolsó századaiban érte el csúcspontját. Különben az említett központok és számos más, Dél-Etruna belsejében levő település még régebbi virágzásának is vannak nyomai; ilyen San Giovenale és Luni a Mignoné folyó mellett, ahol a svéd ásatások egészen a bronzkorig visszanyúló kistelepüléseket tárnak fel, ezek fennállásuk egy szakaszában szoros kapcsolatot tartottak fenn a tolfai hegyek protovillanova világával ; Monterano a Mignoné felső folyásánál10; északabbra Vetralla; Bisenzio (Visentium) Capodimonte mellett, a Bolsenai-tó déli partján, gazdag sírokkal, amelyek azt tanúsítják, hogy az i. e. VIII. és VI. század között virágzó, eredeti kultúrájú város volt; de különösen a Fiora felső folyásánál sűrűsödő települések, Ischia di Castro, Poggio Buco (valószínűleg a régi Statonia), Pitigliano stb. helyén.
Sok ilyen kora-etruszk község lehanyatlott az archaikus kor végén, talán éppen a part menti nagy városok hatalmának megszilárdulása következtében. Ennek ellenére jelentős nyomai maradtak a vidék pezsgő életének egészen a hellénisztikus és római korig, nemcsak a sziklasírokban, hanem a nagy városok kultúráját tükröző más megnyilvánulásokban is, mint a tarquiniai és vulci típusú domborműves és figurális díszű kő vagy terrakotta szarkofágok készítése, gyakran helyi vonásokkal; ilyenek kerültek elő Vetrallában, Civita Musamában, Tuscaniában (Tuscam) stb.

Dél-Etruriának ezen a belső területén feküdt az egyik legfontosabb etruszk város, amelyet a régiek egyenesen az egész etruszk népesség központjának tekintettek: Volsinii (etruszkul Velsna-, Velzna-). Közelében emelkedett ugyanis Voltumna híres szentélye (Fanum Voltumnae), ahol a tizenkét etruszk „nép” évenkénti gyűlései és ünnepségei lezajlottak. Egy előző feltevéssel szemben, amely Orvietóval azonosította, az újabb ásatások megerősítették, hogy Volsinii pontosan a mai Bolsena helyén állt, amely nevét is örökölte.
Vaskos, négyszögletes kövekből rakott, kettős sáncú várfal veszi körül a tó fölött emelkedő fellegvárat, ahol egy kis, a hellénisztikus korból való templom maradványait fedezték fel. Korábban valamivel lejjebb, a Mercatello nevű részen egy másik szentélyre bukkantak.

Hiányzik minden támpont e két szentélyben tisztelt istenségek azonosítására, még inkább arra, hogy meghatározhassuk a helyét Nortia istennő híres templomának, amelynek falába évenként szöget vertek be, s így számlálták az éveket (Cincius Alimentus, Liviusnál, VII, 3, 7).
Ugyanilyen bizonytalanság uralkodik egyelőre magának a Fanum Voltumnae-aak a helyét illetően; a múltban Orvietóba, Montefiasconéba stb. helyezték, de lehetne magának Volsinii városának területére vagy külvárosába is tenni. Általában mind ez ideig nagyon keveset tudunk e városról és temetkezőhelyeiről, különösen az archaikus korból legalábbis történelmi fontosságához mérten. Ez nemcsak az i. e. 265-ben bekövetkezett római hódítással járó pusztulásnak és elhanyagoltságnak tulajdonítható, hanem a rendszeres régészeti kutatások elmaradásának is; ezek csak nemrégen indultak meg.

Másképp áll a helyzet Orvietóval, amely hatalmas vörös tufadombon magasodva őrzi a Tiberis középső völgyszakaszát, légvonalban mintegy tizenkét kilométerrel északkeletre Bolsenától. Etruszk eredete bebizonyult, amikor magának a városnak a területén számos templomépület és szentély felhalmozott anyagát fedezték fel, terrakotta épületdíszekkel és fogadalmi tárgyakkal, a körülötte húzódó temetőkben pedig épületként kiképzett sírkamrákat, amelyek szabályos temetőutakon sorakoznak egymás mellett, továbbá a város határában (a Sette Camini és Porano nevű helyeken) freskókkal díszített sírokat. Úgy látszik, ez a nagy település különösen az i. e. VI. és IV. század közt élte virágkorát. De a biztosan rá vonatkozó első történeti adatok, csak a bizánci korból maradtak fenn Prokopiosnál (De bello Gothico, II, 20), aki a várost Ourbibentos névvel jelöli; ez talán annyi, mint Urbs vetus [régi város]; ebből lett Orvieto.
Eredeti antik neve ismeretlen, úgyhogy ez az egyetlen olyan nagy fontosságú, a szövetséget alkotó tizenkét nagy város valamelyikének színvonalán álló etruszk település, amelyet eddig nem sikerült azonosítani (miután különböző okokból el kellett vetni a múltban javasolt azonosításokat Volsiniival, a Fanum Voltumnae-val stb.).


Forrás: Massiomo Pallotino Az Etruszkok