logo

XXI Januarius AD

Dél-Etruria települési központjai

Közép és Észak-Etruria települési központjai



A Tirrén-tenger partján Észak-Etruria felé haladva először számos kisebb településsel találkozunk az Argentario hegyfok körül és az Albegna patak völgyében. A tengerre néző festői magaslaton, az orbetellói belvíz közelében, Ansedonia helységben emelkednek Cosa hatalmas, sokszögű varosfalai és egyéb romjai. Sokáig etruszk városnak tartották, de ma már kiderítették róla, hogy i. e. 273-ban alapított római colonia. Cosa római kikötőjéhez kellett tartozniuk a parti erődítéseknek is, köztük a híres „etruszk fatörzssánccal” (más néven a „Királyné Sánca”).
Cosa eredetileg Vulci területéhez tartozott. Sokszögletű római falak nyomai, mint Pyrgiben és Cosában, láthatók Orbetellóban is, ez azonban egész bizonyosan etruszk eredetű volt. Még feljebb a tenger mellett, egy kiugró hegyfokon feküdt Talamone (Telamon, etruszkul Tlamu), ahol egy templom romjaira bukkantak terrakotta épületdíszítésekkel és fogadalmi tárgyak raktárával; ezek talán a rómaiak és gallok között az i. e. 225-ben e vidéken lezajlott csata történelmi eseményével állnak összefüggésben.

Az Albegnától balra húzódó magaslatokon, Marsiliana dAlbegna közelében felfedeztek és feltártak egy nagy archaikus temetőt kör alakú sírokkal és gazdag orientalizáló mellékletekkel , amelyet Coléira városával próbáltak összefüggésbe hozni; ennek pontos helyét nem ismerjük. Ugyanebben a körzetben található Heba (a mai Magliano) és a völgyben beljebb Saturnia (vagy Aurina) etruszk-római település.
Etruria egy másik nagy történelmi városának, Rosel1ének (Rusellae) romjait is ismeijiik északabbra, az Ombrone völgyében, pár kilométernyire Grossetótól, amely bizonyos értelemben örökölte földrajzi helyzetét és sorsát. Eddig ez a település a legkevésbé ismertek és felderítettek közé tartozott; csak a legutóbbi években kezdtek itt rendszeres ásatásokba, és ezek felszínre hozták a kőből és nyerstéglából épített városfal egyes szakaszait az i. e. VII. századból, valamint a lakott terület egyes részeit.

Ugyancsak Grosseto környékén, de a tengerhez közelebb terült el Vetulonia (Vetulonia, Vetulonii, etruszkul Vetluna, Vatium)^. E híres városnak helyét Etruria partvidékének különböző pontjain keresték, és még néhány évtizeddel ezelőtt heves viták folytak azok között, akik Vetuloniát Poggio Colomra dombjára helyezték, és azok között, akik a Massa Marittima melletti Poggio Castiglionival azonosították.
Ma már nem lehet kétségbevonni, hogy az első meghatározás a helyes; ugyanis ott valóban városfalak és lakóházak maradványaira bukkantak. De a város jelentőségét főleg a körülötte elterülő nagy kiterjedésű temető mutatja; ennek ásatásait szorgalmas alapossággal végezték a századforduló idején, és a feltárt gazdag anyag alkotja a firenzei Museo Archeologico gyűjteményeinek magvát.
A legtekintélyesebb sírokat körbe rakott kövek határolták, vagy tumulusok, halomsírok voltak; a sírmellékletet nagyrészt bronztárgyak alkották, amelyek az i. e. VIII. és VI. század közötti időből származnak. Pietrera tumulusából kerültek elő az etruszk kő nagyszobrászat első példái; elhúnyt férfiak és nők alakjai. Később, amennyire a régészeti adatokból megállapítható, a város valószínűleg gyorsan és teljesen lehanyatlott, úgyhogy a római kortól kezdve az életnek úgyszólván semmi nyoma nem maradt. Az Accesa-tó mellett, Massa Marittima területén kiásott temető arról tanúskodik, hogy a körzet beljebb eső részén más jelentős települések is feküdtek.

Vetuloniától északra terült el Populonia (Populonia, Populonium, etruszkul Pupium, Fufluna) a Porto Baratti öble fölött emelkedő magaslaton, Piombinótól északra, az egyetlen olyan etruszk nagyváros, amely szinte közvetlenül érintette a tengert. Felfedezése új keletű; a Soprintendenza dell Etruria végeztetett itt századunk első évtizedeitől kezdve széles körű ásatásokat.
A gyakorlatilag még feltáratlan városból a hatalmas városfal maradt meg. A populoniai necropolisok jellegzetes emlékei a nagy tumulusok, boltozatos vagy kupolás cellával; az itt talált tárgyak a Villanovától a VI. századig nyúló időszakból valók. Fontos mozzanat, hogy a város környékén nagy kiterjedésű földeket kohósalak borít; annak a vasércnek maradványai ezek, amelyet az etruszk és római korban Elba szigetének bányáiból termeltek ki, és Populoniában, az ókori világ egyik legnagyobb vaskohászati központjában dolgoztak fel.
A legrégibb sírokat a vassalak-réteg alatt találták meg, amit most elhordták, és újra feldolgoztak, jó ipari eredményekkel. Az etruszk bányászat tevékenységének egyéb nyomai az Érchegységekben (Colline Metallifere) találhatók.

Ha a szárazföld belsejében, főleg a nagy folyók közelében fekvő városok körzetét vesszük vizsgálat alá, mindenekelőtt Chiusiról kell beszélnünk (Clusium, etruszk formája valószínűleg Clevsinvolt, de van adat a Camars elnevezésre is).
Az etruszk és római történelemben híressé vált város megszakítás nélkül élte tovább életét, ha csak kis településként is, az egész középkoron keresztül, a modern időkig. Ezzel magyarázható, hogy az etruszk város nyomai majdnem teljesen eltűntek, ellentétben a környező települések korai és gazdag leleteivel.
Chiusinak és vidékének jellegzetessége a városban és a környező községek (Pania, Poggio Gaiella, Poggio Renzo, Dolciano, Sarteano, Chianciano, Gitta della Pieve, Montepulciano) területén elszórt számos sírmező; mindezek a települések lényegében azonos típusú kultúráról tanúskodnak, és bizonyítják, hogy a terület sűrűn lakott volt, a nagyváros hatósugarában élő kisebb faluközpontokkal.

A legrégibb kultúrát a Villanova első szakasza után a hamvasztásos sírok jellemzik az úgynevezett „canopusokkal”, azaz olyan hamvurnákkal, amelyeknek fedele emberfej alakú, maga az edény pedig többé-kevésbé az emberi test formáit utánozza. Innen ered a halott hamvait rejtő szobor típusa.
A VI. század végére és az V. századra teijedő időszak jellemző emlékei a kőből készült, oszlop alakú síremlékek (cippusok) és kis hamvumák lakomát, játékokat, temetést stb. ábrázoló domborművekkel. Néhány Chíusi körül feltárt sírkamrában a mindennapi élet képeit megörökítő freskók találhatók, mint Tarquiniában is, nagyrészt az i. e. V. századból. Ez a művészi tevékenység képet ad a település fénykoráról, amely egybeesik a tengerparti nagyvárosok hanyatlásának kezdetével. Ezzel kapcsolatban emlékeztetni kell arra, hogy a hagyomány a VI. század végére helyezi Porsenna király tetteit, aki megtámadta, és egyes források szerint meghódította Rómát; ez olyan történelmi pillanat lehetett, amelyben Chiusi hatalma különösen messzire terjedt.
Később, az V. század végén és a IV. században Chiusi területén olyan szobrok, szoborcsoport alakú hamvurnák és szarkofágok készültek, amelyeken a portrészerű emberábrázolás kezdett kibontakozni; a hellénisztikus korból való a számos kis halotti urna, leginkább festett terrakottából, fedelükön a halott alakjával és a sírláda elülső oldalán mitológiai tárgyú domborművekkel.

Perugia (Perusia) jellemzően mutatja egy etruszk és római város nagy középkori, majd modern településsé fejlődésének folytonosságát; ez a folyamat azonban nem pusztította el az etruszk város alaprajzát és legnagyobb virágzásának idejéből származó emlékeit; ez a virágzás egybeesik az etruszk kultúra végső szakaszával, az i. e. IV-III. századtól kezdődően. Erről tanúskodnak a hosszú szakaszokon megmaradt szép városfalak hatalmas, négyszögletes travertintömbökből rakva, az Augustusról elnevezett nagyszabású ívelt városkapu és a Porta Marzia [Mars-kapu] homlokzata, istenségek szobraival, amelyeket Sangallo humanista bölcsességgel megőrzött, belefoglalva a Pál pápa részére épített fellegvár egyik bástyájába.

Mint a XIX. század etruszkológiai kutatásainak központja, Perugia a területén és környékén levő műemlékek alapos tanulmányozásának színhelye lett; ugyanekkor véletlen felfedezések és szórványos ásatások a város utóbb állami kezelésbe vett múzeumában értékes gyűjtemény létrehozásához vezettek. Perugiának a Trasimeno-tó és a Tiberis felső folyása között elterülő és Umbria völgyei felé nyitott területét eredetileg alighanem apró települések és szétszórt falvak foglalhatták el, mindegyik a maga temetkezőhelyeivel, amelyek közül egynéhányban (San Valentino, Castel San Mariano) értékes archaikus bronzfigurákat és chiusi hatást tükröző szobrokat (Sperandio) találtak.
A város magaslata körül itt-ott későbbi családi sírok is felbukkannak; így például San Manno sírboltja ívelt boltozattal és hosszú felirattal vagy a Palazzone necropolisában a Volumniusok sziklába vágott sírbarlangja több helyiséggel, domborművekkel és alakos díszítésű, valamint etruszk és latin feliratokat viselő halotti urnákkal, az i. e. II. és I. századból. Perugiának és környékének jellegzetes darabjai a travertinből és égetett agyagból készült kis, láda alakú halotti urnák domborműves díszítéssel. A perugiai múzeum sok felirata közül különösen említésre méltó az a síroszlop, amelybe az egyik leghosszabb fennmaradt etruszk felirat van vésve.

Az ókori Etruriával foglalkozó tudományos kutatások központja a XIX. században Perugia volt, a XVIII. században viszont Cortona (etruszkul Curtun)Si; már akkor ásatások és feltárások folytak a városban és környékén. A városból a falak jelentős részei maradtak meg; a temetőkből különálló sírdombokra bukkantak (a népnyelv kifejező hasonlattal „dinnyéknek” nevezte el őket) és egy, ugyancsak kerek alaprajzú, de későbbi mauzóleumra; ezt „Pythagoras Odújának” nevezik.
A cortonai Museo delTAccademiában őriznek egy híres bronzkandelábert gazdag alakos díszítéssel. Megemlíthetjük, hogy általában Sanguinetóba, Cortonától délre a Trasimeno-tó partjára teszik Aule Meteli „A szónok” elnevezéssel ismert és a firenzei Museo Archeologicóban őrzött híres bronzszobrának lelőhelyét, míg más források és történeti adatok értelmezése szerint a Perugia melletti Pila helységben találtak rá.

Arezzo (Arretium) kétségtelenül Észak-Etruria egyik legfontosabb városa volt; ezt bizonyítja, hogy sűrűn említik a történeti források, különösen a Rómához fűződő kapcsolatok korában. De műemlékeiből igen kevés maradt ránk. Arretium a mai város dombjának tetején állt, és kőből meg téglából rakott falak vették körül, amelyeknek egy-két részletét feltárták; az etruszk település szintjét is részben meg tudták állapítani.
A XVI században itt bukkantak rá a híres bronz Chimaerára; most a firenzei Museo Archeologicóban őrzik. A város templomépületeiről származnak a késői archaikus korból való és a közelmúltban előkerült terrakotta lapok, peremükön domborművű alakokkal, továbbá hellénisztilcus stílusú alakok töredékei, valószínűleg egy templom oromcsoportjából; bőven kerültek elő fogadalmi terrakották is. Ezzel szemben igen ritkák a sírok.
Az i. e. III. században Arezzo ipari központ volt jelentős fémművességgel; iparának fejlettsége megmutatkozik még a római császárság kezdetén is híres korallvörös mázú, domborműves díszítésű ún. terra sigillata kerámiaműhelyeinek virágzásában; e műhelyek az egész ókori világba szállították termékeiket.

Firenze körzetében van egy másik nagy etruszk település is, az egyetlen az Arno folyótól északra, Fiesο1e (Faesulae) dombján. A kiterjedt régészeti terület ásatásai felszínre hozták a római színház szomszédságában egy templom alapzatát és az előtte álló oltárt, továbbá a falak egy jó darabját. De itt is, mint Észak-Etruria városainak legnagyobb részében, az építészeti maradványok késői korból valók. A fiesolei fellegvár valószínűleg a középpontját alkotta egy településekkel sűrűn benépesített körzetnek; ezek az Amóra néző magaslatokon szétszórva és magában az Arno völgyében helyezkedtek el. Eredetük a Villanova-korszakig nyúlik vissza, ahogy a Firenze szívében feltárt néhány sír tanúsítja (maga Firenze csak a római korban vált fontos várossá).
Az orientalizáló korszakról nyújtanak tájékoztatást a nemrégen feltárt gazdag sírmellékletek maradványai a montagnolai álkupolás sírboltból, Quinto és Sesto Fiorentino között38 és a comeanai tumulusból. Az egész firenzei körzetben és különösen Fiesole környékén találtak hosszúkás vagy lópatkó formájú archaikus kő sírtáblákat, domborműves díszítésekkel; ezek egyrészt Populonia és Volterra hasonló leleteire, másrészt Bologna sírtábláira emlékeztetnek. Valóban elképzelhető, hogy Fiesole területe az Appenninek átjáróin keresztül közvetlen érintkezésben állt a Pó-vidéki Etruriával.

Hátra van még Toscana középső, az Ombrone és az Amo folyása közötti része. Itt a legjelentősebb etruszk település Volterra (Volaterrae, etruszkul Veladri), amely a Cecina folyó völgyére néző magas dombon épült, és ugyancsak túlélte az ókori világ végét. Várostörténeti és népesedési szempontból azonban meg kell állapítani, hogy a közép és újkorban lakott rész sokkal szűkebb területet foglal el, mint az, amelyet az etruszk városfalak hatalmas gyűrűje jelez. Ezeket a falakat az i. e. V. és IV. század fordulóján tovább szélesítették, míg végül magukban foglalták az archaikus sírokban bővelkedő Guerruccia-fennsíkot is.
A város építészeti maradványai között különösen említésre méltó az úgynevezett íves kapu, istenségek szoborfejeivel. A legrégibb, a Villanova-korszakba visszanyúló temetőt nagyrészt magával sodorta a Le Balze elnevezésű nagyméretű, festői hegyomladék. Volterrának és határának jellegzetes emlékei az archaikus faragott sírkövek, a festett vázák a IV. és ΠΙ. századból s főként az alabástrom halotti urnák domborművekkel; ezek nagy mennyiségben találhatók az ottani Museo Civico Guarnacciban. Voltéira környékén, túlnyomóan mezőgazdasági művelésű terület lévén, sok falu és kisebb település helyezkedett el. Ilyen sűrűn lakott vidékek lehettek, szétszórt telepekkel, a Val dElsa, Chianti és a Siena körüli területeken is.
Archaikus kupolás sírokat találunk Casal Marittimóban és Casagliában; egy nagy tumultust négy sírral a Chiantihoz tartozó Castellinában fedeztek fel. A legkésőbbi sírok, mint az, amelyet mostanában találtak Asdanóban, kis halotti urnákat őriznek. Csak a római korban alakul majd ki egy új városi település Sienában (ahol ma a Museo Civico gyűjti a környék sok régiségét).


Forrás: Massiomo Pallotino Az Etruszkok