logo

XXI Januarius AD

Az etruszk nyelv értelmezése

1936-ban Az etruszk nyelv elemei című munkám bevezetésében a következőket írtam: „Ha a téma iránti szeretet nem ejt tévedésbe, úgy érezzük, hogy egy ilyen jellegű munkára épp ma van szükség. Az etruszk nyelvre vonatkozó műkedvelő jellegű felfedezések gyors és múlékony hatású sorozata jogosan vált ki bizonyos tanácstalanságot nemcsak a közepes szintű, hanem a legmagasabb műveltségű körökben is.
Mások ennek ellensúlyozására a makacs kételkedés álláspontjára helyezkednek, egyformán elitéinek jót és rosszat, s az etruszk nyelv problémáját úgy szeretik feltüntetni, mint mániákusok rosszhírű küzdőterét vagy mint a nyelvtudomány humoros ágazatát. Öröm és büszkeség lenne számunkra, ha ezeknek a lapoknak az olvasása valamiképpen igazságosabb értékelés felé orientálná az olasz kultúrát.
Fő törekvésük az, hogy valódi arányai szerint határolják körül a problémát, megmutassák a módszeres előrehaladás fáradságos útját és eredményeit is amelyek azonban éppúgy távol állnak a kulcsigazságok vélt birtokosainak totális és minden megalapozás elől kitérő bizonyosságától, mint a nem jól értesült kritikusoknak pyrrhóni nihilizmusától.”

Harminc év óta ez a helyzet nem sokat változott, akár a kutatók szerény és termékeny előrehaladását nézzük az etruszk nyelv problémájának megoldása felé, akár a nagyközönségben meggyökerezett furcsa előítéleteket éppen az úgynevezett „etruszk rejtélynek” ebben a legnépszerűbb és leglebilincselőbb vonatkozásában. Nem beszélve arról, hogy az átlagos műveltségű emberek kilencven százaléka még ma is szilárdan hisz az etruszk „teljes megfejthetetlenségében” (ahogy az újságokban és sajnos még a tankönyvekben is olvasható) vagyis tévesen olyan nehézségek létezésében, amelyeket már szinte két évszázaddal ezelőtt túlhaladtak még maguknak a tudósoknak, történészeknek, régészeknek, nyelvészeknek is meglehetősen ködös fogalmaik vannak az etruszk nyelv kutatásának jelenlegi állapotáról, ideiglenes és végleges eredményeiről. Szükségesnek látszik tehát egy olyan munkában, mint a jelen kötet, különösen bőségesen illusztrálni az etruszk felirattannal és nyelvvel kapcsolatos alapfogalmakat és problémákat.

Mindenekelőtt: a „megfejtés”, vagyis ismeretlen írásjelek elolvasásának problémája nem létezik, mert, ahogy látni fogjuk, az etruszk ábécé tökéletesen olvasható. Ami a szavak és szövegek jelentését illeti, az alapvető kérdés: hogy megfejtették-e, vagy sem vagyis hogy értjük-e az etruszk nyelvet, vagy nem értjük-, ez a többek által ismételt fogalmazás csak igen hozzávetőlegesen, mondhatnánk durván felel meg a kérdés helyes felvetésének.
Végleges és teljes megoldás csupán akkor volna lehetséges, ha létezne egy „kulcs”, azaz bármilyen, a kérdést kívülről megvilágító eszköz, mint például egy ismert nyelv, amely annyira közel áll az etruszkhoz, hogy megmagyarázza szótöveit és szóalakjait, vagy megfelelő terjedelmű szótárak, vagy kétnyelvű szövegek, olyanok, amelyek lehetővé tették az óegyiptomi, a sumer, az akkád, a hettita nyelv értelmezését . Sajnos azonban tudjuk, hogy nem léteznek az etruszkkal szoros rokonságban levő más nyelvek, amelyeknek tanúságaira számíthatunk.

Legföljebb csak igen korlátozott ismeretek erejéig nyújt segítséget az ókorból ránk maradt kisszámú „glossza” (etruszk szavak görög és latin fordítással), sőt még a fennmaradt kétnyelvű szövegek is. Ez utóbbiak nagyrészt egészen rövid sírfeliratok etruszk és latin nyelven, és szinte csak tulajdonneveket tartalmaznak. Legutóbb még kiegészültek a Pyrgiből való aranylemezkék párhuzamos etruszk és föníciai szövegeivel: ezek elég hosszúak, azonos tartalmúak (fogadalmi felajánlásra vonatkoznak), és lényegében kétnyelvű forrásnak tekinthetők.
Nagy reményeket keltettek, és valóban úgy látszik, mintha új szakaszt nyitnának a kutatásokban, amelynek fejleményeit talán még túl korai volna megjósolni. Az a tény azonban, hogy a két „verzió” nem egyezik meg szó szerint, ami sok ókori kétnyelvű szöveg közös vonása, továbbá az etruszk szöveg szerkezetében rejlő nehézségek és a külső ellenőrzéssel elemezhető szókészleti és alaktani adatok bizonytalansága, úgy látszik, ebben az esetben is kizárják azt a lehetőséget, hogy az új dokumentumokat döntő értékű „kulcsnak” tekinthessük az etruszk nyelv értelmezéséhez.

Az etruszk nyelv kutatásának útja tehát, legalábbis jelenlegi ismereteink alapján, egyelőre inkább részleteredmények sorozata, mint csodaszerű felismerések reménye. A XVIII. századtól folyó számos próbálkozás története megmutatja, hogy a legbiztosabb és általánosan elfogadott adatokat főleg a szövegek belső kritikai elemzése útján, fokozatosan, ugrások nélkül előrehaladva szerezték, kezdve az első elemi megállapításokon, mint amilyen a személynevek azonosítása a sírfeliratokon, egészen a mai bonyolult és széles körű alaktani és szókészleti ismeretekig, amelyeket majd egy következő fejezetben foglalunk össze. De nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy ez a folyamat meggyorsul a kutatás anyagának megnövekedésével, az összehasonlítás és a külső ellenőrzés elemeinek szaporodásával, míg végül a mainál sokkal szélesebb körű tudáshoz vezet, sok feltevés bizonyossággá változik, és gyakorlatilag eljutunk oda, hogy lényegében megértjük majd a leghosszabb és legbonyolultabb szövegeket is.
Ezekből a fejtegetésekből világosan kitűnik, hogy arra a kérdésre, vajon az etruszk értelmezésének problémája megoldódott-e, ma nem válaszolhatunk egyszerűen igennel vagy nemmel, hanem csak részleges, a lehetőségre szorítkozó és dinamikus kijelentéssel: azzal, hogy ma már sok mindent ismerünk, de sok más még rejtve van előttünk, és hogy a kitartó erőfeszítések napról napra körülhatárolnak vagy megvilágítanak homályos foltokat.

Különösen fontos szerintünk kerülni azt a sok laikus részéről tanúsított magatartást, hogy mintegy dialektikusán igyekeznek szembeállítani az etruszk homályosságát más antik nyelvek, így a görög és latin világosságával. Ez az ellentét súlyos félreértésen alapul; nem lehet összehasonlítást tenni egy pusztán kisszámú és szerény régészeti adat útján közvetített nyelv és olyanok között, amelyeket bőséges irodalmuk és ma is élő nagy hagyományuk révén ismerünk. Ezzel kapcsolatban utalhatunk arra, hogy vannak latin archaikus szövegek, mint a Forum cippusa, vagy a Duenos-váza, vagy a Fratres Arvales verses imája, amelyeknek értelmezése nem kevésbé kérdéses és vitatott, mint sok egykorú etruszk szövegé.
Azon sem kell csodálkozni, hogy mennyi a bizonytalanság néhány olyan antik nyelv ismeretében, amelyekről csak feliratos emlékek vannak, noha jól ismert nyelvcsoportokhoz tartoznak; ilyen például az Iguviumi Táblák umber szövege. De más, egyetemes fontosságú irodalmi nyelveknél is, mint amilyen az egyiptomi, a héber, sőt maga a görög is, a modern nyelvészeti és történeti kutatás eredményei ellenére is még mindig makacsul tartják magukat a megoldatlanság kis érődéi, pontosan meg nem határozható szakkifejezések, απχξ λεγόμενχ [egyszer előforduló szavak], vagyis a szövegekben itt-ott elhintett, elszigetelt és homályos részletek.
Természetesen az etruszkban ebben az elszigetelt és kevés adattal dokumentált nyelvben a hiányok nagyobbak, mint máshol, és ezek összetorlódnak a legnehezebb szövegrészekben. Éppen az ilyen fehér foltok számának fokozatos csökkenése adja meg a lehetőséget, hogy átlépjük a határt a „lefordíthatatlan” és a „lefordítható” között.

Annak, aki pontos elképzelést akar kapni az etruszk nyelv ismeretének mai állásáról, segítségére lehet egy, a mai világban is könnyen előforduló esetből vett (és talán éppen ezért hatásosabb) hasonlat. Tegyük fel, hogy valakinek kezébe kerül egy latin betűkkel nyomtatott, de számára ismeretlen és más, ismert nyelvekkel egyenes rokonságban nem álló nyelven: például magyarul vagy törökül írt újság. Feltéve, hogy művelt, értelmes és valamelyes általános nyelvi felkészültséggel rendelkező emberről van szó, valószínű, hogy az újságban nyilván szereplő tények és hírek általános ismerete, a személy és helynevek, a nemzetközileg használt szakkifejezések, valamint okiratokból vagy ismert szerzők műveiből vett és felismerhető idézetek, esetleg az illusztrációk segítsége révén is sikerül majd több-kevesebb fáradsággal megértenie a címeket, lefordítania egy-két rövidebb híradást, rájönnie nem egy cikk általános értelmére.
Lényegében ilyen a modern értelmezők helyzete az etruszk szövegekkel kapcsolatban. Ez megmagyarázza, miért növekszenek a nehézségek a dokumentumok hosszúságával arányosan, és főleg megérteti a fordítási kísérletek feltételes, részleges és ideiglenes jellegét. De ilyen körülmények között annál nagyobb az érdemük a kutatóknak, akik lassú, türelmes munkával pozitív eredményeket értek el, és érnek el ma is.


Forrás: Massiomo Pallotino Az Etruszkok