logo

XX Martius AD

A kutatási módszerek fejlődése

Ismeretes, hogy a múlt század utolsó negyedéig az etruszk szövegek magyarázata zömében a más nyelvekkel vagy nyelvcsoportokkal való etimológiai összehasonlításokon alapult. Ennek az eljárásnak irányelvei a XVIII. századi etruszkizálásra vagy éppen a reneszánszra nyúlnak vissza, Annio di Viterbo és Pier Francesco Giambullari munkásságára. Csak éppen a héber etimológiák keresését eleinte ugyanis azt hitték, hogy minden nyelv a héberből ered lassanként, az általános nyelvészeti ismeretek fejlődésével párhuzamosan, felváltotta az etruszk-italicus rokonság elmélete (hirdetői L. Lanzi, A. Fabretti, W. Corssen, E. Lattes voltak) vagy a különféle elképzelések az etruszk rokonságáról a göröggel, az örménnyel (S. Bugge), a baszkkal és kaukázusival (V. Thomsen), a finnugorral (J. Martha), sőt még a dravida nyelvvel is (S. Konow).
Nem zárkóztak el a szövegek belső vizsgálata, epigrafikai, hangtani, alaktani, szókészleti sajátságaik kutatása elől csírájában alkalmazva a későbbi „kombinatorikus” módszert -, de a kutatás vezérelve az volt, hogy a jelentéstani és nyelvtani értékeket kívülről kell kikövetkeztetni, annak a nyelvcsoportnak a nyelvi sajátosságaiból, amelyhez az illető feltételezése szerint az etruszk is tartozott.

Az etimológiai összehasonlítás terén tett egyes próbálkozások csődje ezeket ugyanis természetüknél fogva a maguk egészében kellett vagy elfogadni, vagy elvetni és a tudományos kritika fejlődése elkerülhetetlenül ellenhatást váltott ki. Előkészítője az a lassú, lelkiismeretes, gyakran észrevétlen munka volt, amit elsősorban olasz gyűjtők és feliratkutatók, mint Lanzi, G. B. Vermiglíoli, M. A. Migliarini, G. C. Conestabile és Fabretti folytattak. Figyelmük elsősorban az emlékek számbavételére és közvetlen tanulmányozására irányult; ez a munka a Fabretti gondozásában megjelent monumentális Corpus Inscriptionum Italicarum (C.I.I.) [Itáliai Feliratok Gyűjteménye] közreadásában csúcsosodott ki, amit ezután három Kiegészítés és F. Gamurrini Függeléke tett teljessé (18671880).
Meg kell említeni azt is, hogy már a XIX. században és részben a XVIII. század vége óta néhány alapvető ismeret birtokába jutottak az etruszk nyelv értelmezése során, így például a szó végéhez ragasztott -c végződés kötőszó-értékének, a -s, -sa, -al ragok birtokviszonyt kifejező vagy melléknévi szerepének, az -i, -ei nőnemű formáknak, a mi névmásnak, valamint néhány szó jelentésének, mint ril...korában, clan fiú, turce adott [ige] stb. megállapításához, főleg a sírfeliratok sűrűn ismétlődő névmegjelölési formulái segítségével. Hangsúlyozni kell, hogy ezekre az eredményekre más nyelvekkel való összehasonlítástól függetlenül jutottak, kizárólag a feliratok szokásos fordulatainak tanulmányozása és az etruszk dokumentumok szövegének belső kritikai elemzése alapján.

De az etimológiai módszer elégtelenségének csak akkor ébredtek pontosan tudatára, mikor a jeles latinista, Corssen megjelentette Über dk Sprache dér Etrusker [Az etruszkok nyelvéről] (1874) című munkáját; ebben leszögezte, hogy az etruszk az indoeurópai nyelvcsoporthoz, közelebbről az itáliai nyelvek közé tartozik, és bizonyos előzményekből kiindulva látszólag szigorú módszerességgel általános alaktani meghatározással és szövegértelmezéssel is megpróbálkozott. W. Deecke harminckilenc oldalas munkája: Corssen und dk Sprache dér Etrusker. Eine Kritik [Corssen és az etruszkok nyelve. Bírálat] (1875) elegendő volt ahhoz, hogy Corssen hatalmas építménye kártyavárként összeomoljon.
A jelentős kritikai mozzanatnak új tudományos irányzatban kellett kiteljesednie. Maga Deecke és más kutatók, így C. Pauli, G. Herbig, A. Torp, teljesen felhagytak a külső összehasonlításokkal, és maguknak az etruszk szövegeknek és kölcsönös összefüggéseiknek tanulmányozására szorítkoztak. Ezzel megszületett a belső induktív vagy „kombinatorikus” módszer. Új felfedezések mint a capuai agyagtégla és a zágrábi múzeumban őrzött múmia pólyájának vásznára írt szöveg és modernebb kutatási eszközök mint a Corpus Inscriptionum Etruscarum (C.I.E.) [Etruszk Feliratok Gyűjteménye], amelynek kiadását Pauli 1893-ban kezdte meg, és azóta is folyik , továbbá a Lattes által szerkesztett szójegyzékek erős lökést adtak az ilyen irányú kutatásoknak; ezek főleg Torp munkássága révén (Etruskische Beitráge, 1902-1903) [Etruszk adalékok] jelentősen előrehaladtak mind a nyelvtani ismeretek, mint a szövegek, főleg a rövidebbek értelmezése terén.
Az említett tudósok működéséhez csatlakozik más etruszkológusoknak (A. Rosenberg, G. Sigwart, S. P. Cortsen, Éva Fiesel, E. Vetter, F. Slotty és mások) az utóbbi évtizedekben folytatott munkássága. Az etimológiai módszer, amelyet a tudomány így túlhaladott, felbukkant ugyan még néha egyes „kombinatorista” tudósok (például Deecke, Pauli, sőt még Torp, újabban pedig Vetter) kutatásaiban is, és makacs követőkre talált továbbra is Lattes és E. Goldmann munkásságában, de főleg a műkedvelő jellegű rögtönzések tere maradt; ezek csökönyös szívóssággal virágoznak még mindig az etruszkológiai kutatások peremén, s meg-megújuló, hiábavaló kísérleteket tesznek, hogy az etruszkot a görögből, a hettitából, az örményből, a sémi nyelvekből, az egyiptomiból stb. magyarázzák.

A szövegértelmezés feladatától függetlenül folytak közben az eredményes kutatások az etruszk rokonságáról; az általános nyelvészet által felvetett új problémák szélesebb körű és biztosabb támpontokat nyújtottak a megoldáshoz. A megállapítható, bár nem mélyen gyökerező hasonlóságok az etruszk és az indoeurópai, kaukázusi, ázsiai nyelvek között vagy az A. Trombetti értelmezése szerinti praeindoeurópai nyelvcsoportok létezésével magyarázhatók, vagy egy protoindoeurópai alapnyelv-rétegre vagyis részleteiben még nem véglegesen kialakult archaikus indoeurópai nyelvre vallanak, ahogy Kretschmer elképzelte, vagy pedig, ahogy G. Devoto javasolta, az „indoeurópai körüli” fogalma körébe tartoznak, amellyel az archaikus földközi-tengeri nyelvi szubsztrátumnak későbbi ismételt indoeurópai beszivárgások hatására történt felbomlását és átalakulását jelölte. Mindegyik esetben az volt a fő cél, hogy a történeti etruszk nyelvben fölleljék azoknak az indoeurópai előtti földközi-tengeri nyelveknek közvetlen vagy közvetett kicsengéseit, amelyek az őstörténet későbbi szakaszában nagyrészt már kihaltak, és csak mint maradványok bukkantak fel itt-ott.
Elsősorban a helynévkutatásnak köszönhető, hogy ezek az elméletek kézzelfogható tartalmat kapnak az ősrégi nyelvek megőrződött elemei révén; ezeknek a tanulmányozása kiderítette, hogy létezett egy bizonyos eredeti mediterrán nyelvi egység, és kimutathatók az etruszk nyelv rokon vonásai nemcsak a görög előtti keleti és kisázsiai nyelvjárások csoportjával, hanem az itáliai félsziget és szigetek indoeurópai előtti nyelvi rétegével is. Egyedül az égei-tengeri Lémnos szigetén az athéni hódítás előtt beszélt nyelvben ismertek fel nem minden vita nélkül szorosabb kapcsolatot az etruszkkal. Az alaprétegeknek ezt a kutatását elsősorban olasz tudósok kezdeményezték (F. Ribezzo, A. Trombetti, B. Terracíni, G. Devoto, V. Bertoldi, G. Alessio stb.).

Miután lehetővé vált, hogy az etruszkot meglehetős pontossággal besorolják a Földközi-tenger körüli nyelvcsoportok körébe, újra felszínre került, bár új alapokon és szőkébb keretek között, az etimológiai összehasonlítások problémája az etruszk szövegek megfejtésének céljából. Alfredo Trombetti ugyanis, aki ragyogó eredményeket ért el az etruszk nyelv hovatartozásának meghatározásában, és szinte korlátlanul széles nyelvészeti ismeretei révén különleges felkészültséggel rendelkezett a rosszul ismert nyelvek és nyelvemlékek nehéz feladatot jelentő összevetéséhez, a „kombinatorikus” mellett újra alkalmazni kezdte az „etimológiai” módszert (La lingua etrusca [Az etruszk nyelv], 1928).
Torp módszerének nyomdokain haladva korai haláláig el is ért egy-két új eredményt, főleg az alaktani meghatározás és a szövegértelmezés terén, de ezek az eredmények nem feleltek meg az általános várakozásnak. Azonkívül az általa hirdetett módszertani alapelvek amelyek azonban túlságosan szorosan Összefüggtek az ő felkészültségével és személyes képességeivel egyrészt tápot adtak a rosszul értelmezett példa nyomán a dilettáns kísérletek túlzásainak, másrészt a hivatalos tudomány mintha néhány évre az óvatos várakozás álláspontjára helyezkedett volna.

A kutatások legújabb szakaszának kiindulópontja a feliratos adatok elmélyültebb elemzése (B. Nogara, G. Buonamici, Vetter, H. Rix, R. Lambrechts, J. Poupé stb.), valamint az alaktan és hangtan elemző vizsgálatának fellendülése (Pallottino, Slotty) volt. A kombinatorikus módszer hagyományos irányát követő szövegmagyarázatra is történtek kísérletek, próbálkozások; megemlítendők közülük, mint különösen értékesek, azok, amelyeket Cortsen legutóbbi munkái tartalmaznak. De a legtermékenyebb újdonságot a kritikai távlatok
alapvető és döntő kiszélesedése jelentette.
Az egész megelőző kutatás néhány kivételtől eltekintve elgondolásaiban és tevékenységében a nyelvészetnek pusztán technikai síkján mozgott, és nem vette tekintetbe, hogy egy nyelv élő kifejezése beszélői történetének és kultúrájának. Ribezzo érdeme, hogy rámutatott, milyen fontosságuk van az antik irodalom történeti forrásainak az etruszk szellem és intézmények világának és rajtuk keresztül maguknak a szövegeknek megértésében. Az a törekvés, hogy a nyelv értelmezését a történeti környezet ismeretére alapozzák, egy konkrét eljárás kialakulását eredményezte, amely az etruszk szövegek szerkezetét és jelentését a görög, latin és itáliai világ formuláival és szövegeivel való összevetés útján igyekszik megmagyarázni, feltételezve, hogy eszmék és hagyományok közös történeti örökségének birtokosai, és ezért kifejezésmódjuk és tartalmuk nagyjában megegyezik („kétnyelvű módszer”).
Ezt az eljárást alkalmazta K. Olzscha a jelen kötet írójával együtt a zágrábi múmia liber linteusának, a capuai agyagtéglának és több fogadalmi és sírfeliratnak megfejtésénél; az eredmények azt mutatják, hogy kétségtelenül új lehetőségek nyíltak az etruszk szövegek magyarázására; ez azonban azért továbbra is lényegében a „kombinatorikus” módszerrel elért ismeretek vonalán fejlődik tovább. Az eredményeket a külső, közvetett és analógiára épült adatok ellenőrzésével finomítják, korrigálják, és egészítik ki szüntelenül. Ez az ellenőrzés azonban közvetlenné és döntő hatásúvá válhat abban a szerencsés helyzetben, ha valódi kétnyelvű forrásokat lehet felhasználni, mint Pyrgi feliratainak esetében.


Összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy ma már nemcsak a többé-kevésbé bizonyított lexikális és nyelvtani ismeretek egyre növekvő közös kincsét mondhatjuk magunkénak, hanem egy olyan kutatási irányzatot is, amelyet a lényegben egyetértve követnek a legkomolyabb és legtapasztaltabb szakemberek, függetlenül iskoláktól és módszerektől (természetesen nem merev és zárt „rendszerről” van szó, ahogy néhány újabb, túlságosan is vázlatos és bizony naiv összefoglalási kísérlet, például H. Stoltenbergé felvetette, hanem dinamikus, részleteiben még kiforratlan és minden további helyesbítés és finomítás lehetősége számára nyitva álló irányzatról). Ennek a kutatási iránynak és eredményeinek értéke különösen az új felfedezések tükrében mérhető fel, amelyek nem cáfolják meg, hanem egyre inkább megerősítik őket.
Különösen a Pyrgiben talált kétnyelvű szöveg szolgáltatta a föníciai változattal néhány olyan feltevés határozott bizonyítékát, amelyeket eddig az etruszkológusok legnagyobb része ugyan mint igen valószínű alapismeretet fogadott el, de végül is még soha nem nyertek hiteles megerősítést valami külső érv félreérthetetlen támogatása által. Ez az új eset, bár látszólag jelentéktelen hiszen nem változtat a már kialakult meggyőződéseken mégis lényeges módszertani fontosságú az etruszk nyelvi tanulmányok jelenlegi és jövendő történetére nézve. Lehetővé teszi ugyanis számunkra, hogy nyugodtan haladjunk előre a most már kétségtelenül és visszavonhatatlanul jónak bizonyult r úton, lebilincselő, de fárasztó és nagy körültekintést igénylő kutatásainkban.


Forrás: Massiomo Pallotino Az Etruszkok