logo

XXIII Januarius AD

A szabin nők elrablása

Amíg Remus csupán homályos emlékeket hagyott hátra, ami a bukott hősök osztályrésze a mitológiában éppúgy, mint a történelemben is, Romulus neve és műve egyaránt fönnmaradt. Rómát a megerősített város rangjára emelte, nagyarányú építkezésekkel szépítette, rendjét törvényekkel biztosította, s lerakta jövendő dicsőségének alapjait. Romulust új városának kiépítésében a nagyvonalúság jellemzi; a mondákban még ismeretlen terminológiával úgy is mondhatnók, hogy „távlati tervek" alapján dolgozott.
„Mindenekelőtt megerősítette a Palatinus dombot, majd újabb és újabb területeket vett körül falakkal — hangsúlyozza Livius, a történetíró —, mert elsősorban a város későbbi lélekszámára gondolt, s nem arra, hogy hány ember élt ott akkoriban. Hogy a város területe ne maradjon kihasználatlan, azokat a régi városalapítókat tekintette példaképének, akik ismeretlen és alacsony származású embereket gyűjtöttek maguk köré, s azt színlelték, hogy népük a földből nőtt ki. Tehát Romulus a városban azilumot létesített ... Menedéket találtak itt a szomszédos törzsekhez tartozó legkülönbözőbb emberek, függetlenül attól, hogy szabadok voltak-e vagy rabszolgák, akik azonban mind új élet után vágyakoztak, és ez jelentette a kezdődő nagyság első alapját."

Egyébként főleg Alba Longából és Laviniumból érkezett sok fiatal férfi a városba. A sok jövevény beáramlásának következtében a város problémái is megsokasodtak. Romulus mint tapasztalt pásztor jól tudta: ilyen esetben az a legfontosabb, hogy biztosítsa a rendet és törvényességet. Viszont ennek előfeltételeként a saját tekintélyét kellett megszilárdítania. Evégett királyi rangjának fényét a hatalom és méltóság hatásos külsőségeivel még tündöklőbbé tette: bíborpalástot öltött, Juppiter sasával ékesített homlokkoronát viselt, trónját elefántcsont faragás díszítette, s tizenkét törvényszolgából, ún. liktorból álló külön testőrséget létesített.
Nyilvános szereplései alkalmával a liktorok előtte haladtak, s kezükben vesszőnyalábot vittek, amely bárdot fogott körül (ez volt a büntetőjogi hatalom jelvénye, de szükség esetén a végrehajtó eszköze is). Ez a vesszőnyaláb, a fasces maradt Róma ókori történelmének egész ideje alatt a legfőbb hatalom képviselőinek jelvénye; hogy pedig századunk húszas éveiben a fasiszták jelvénye is lett, erről Romulus igazán nem tehet, de nem tehetnek azok a történészek sem, akik a fasces használatának rendszeresítését neki tulajdonították.

A rend és törvényesség jelentette azt az egyetlen eszközt is, amellyel egységesen szervezett tömegbe lehetett összekovácsolni az eltérő jellegű lakosságot. Annak az elvnek alapján, hogy az egység differenciáciát követel, Romulus két nagy csoportra osztotta Róma népét.
„Akik származásukkal kitűntek, rátermettségük-kel hírnevet szereztek, az akkori viszonyokhoz képest számottevő vagyonnal rendelkeztek, és már gyermekeik voltak, mindezeket különválasztotta a jelentéktelen, egyszerű és szegény emberektől —foglalja össze a hagyományos szempontokat a halikarnasszoszi Dionüsziosz az időszámításunk előtti I. század végén.
Az alacsonyabb rendűeket plebejusoknak nevezte (talán a pleo, »sokaság« szó alapján, ebből származott később a plebs, a »nép« fogalma), a magasabb rangúak lettek az atyák (patres, ebből patríciusok). A plebejusokat a patríciusok oltalma alá helyezte, s elrendelte, hogy a nép minden tagja maga válassza meg a pártfogóját. Intézkedésének nagylelkűségre valló nevet adott, s a szegény és egyszerű nép védelmét patronátusnak nevezte. Meghatározta mindkét fél jogait és kötelességeit, hogy ezzel a köztük fennálló kapcsolatnak emberekhez és polgártársakhoz méltó jelleget adjon."

A patríciusokat három tribusra, vagyis törzsre osztotta, s egy-egy tribushoz tíz curia (nemzetségi csoport) tartozott; ezeknek a tagjai alkották a „római nemzetet", a populus romanust, amelyet megilletett az a jog, hogy részt vegyen a legfontosabb politikai, jogi és vallási kérdések megvitatására hivatott gyűléseken. Végül Romulus tanácsadó szervet is létesített; ez volt a száztagú senatus, az „öregek tanácstestülete".
Romulus a politikai és jogi intézmények megszervezésével párhuzamosan városa gazdasági életének megalapozásáról is gondoskodott.

Róma alapításakor minden polgár öröktulajdonba kapott két hold földet (valamivel több mint fél hektár). Ezt a földet herediumnak hívták (a heres szóból, amely örököst jelent); a többi felosztatlanul közös tulajdonban maradt mint ager publicus, vagyis mint az állam tulajdonát képező „közösségi föld". S amint az már a nemzet első királyához illik, Romulus lerakta Róma katonai hatalmának alapjait is; elrendelte a polgárok hadkötelezettségét, megszervezte a hadsereget, s a várost védőbástyákkal erősítette meg.
Róma alkotmányának megteremtését és mindazt, ami ezzel összefügg, a rómaiak egyébként éppolyan joggal tulajdonítják Romulusnak, mint ahogy az isteni eredetet. Ezzel indokolták a történelem során kialakult intézményeik szent és sérthetetlen voltát, de főként a római társadalom osztálytagozódását szentesítették ilyképpen, amelynek további rétegét a rabszolgák képezték; a rabszolgák létezését Romulus azzal mindenesetre elismerte, hogy megfosztotta őket összes joguktól. Am ezt csak így mellesleg említjük meg; egyelőre maradjunk a mondák világában. S a mondák igazán nem fukarkodnak Romulus dicséretével; az ő további érdeme, hogy Róma nem tűnt le, hanem az „örök város" rangjára emelkedett.

romaikor_kep



Az újonnan alapított város első lakói a Romulus csoportjához tartozó férfiak voltak, s az albai településekről is csak férfiak vándoroltak be. Márpedig nők nélkül Róma legföljebb erődítmény lehetett, nem város. Romulus tehát követeket küldött a környező falvakba, hogy ott feleséget válasszanak maguknak. De mindenütt visszautasították őket; a maradi gondolkodású őstelepesek nem nézték jó szemmel az új város kibontakozását, hogy pedig megnyitotta kapuit az alacsony származású bevándorlók előtt is, ez bizalmatlanságot ébresztett bennük.
Romulus mi mást tehetett volna: furfanghoz kellett folyamodnia. Kihirdette, hogy Neptunus Consus isten tiszteletére ünnepi játékokat rendez, s meghívta a szomszédos telepek lakosságát. A vendégek megérkeztek; köztük főképp a szabinok jelentek meg szép számban, mégpedig feleségükkel és lányaikkal együtt. Amikor a mulatság tetőfokra hágott, a római férfiak adott jelre körülfogták a szabin lányokat, és elrabolták őket. Haladéktalanul gondoskodtak arról Is, hogy feleségükké és gyermekeik anyjává váljanak.

A szabin nők elrablása nem maradhatott következmények nélkül: az apák, akik elvesztették a lányukat, s az ifjak, akiktől ellopták a kedvesüket, arra kényszerítették Titus Tatius királyt, hogy üzenjen háborút Romulusnak. A római férfiak, akiket jobban lekötött a feleségük, mint a hadakozás, nem szívesen fecsérelték idejüket a csatamezőn, s a városfalak mögé húzódtak. Ott azonban elszántan védekeztek. A szabinok erre megvesztegették Tarpeiát, az erődítmény parancsnokának, Spurius Tarpeiusnak a lányát, s az egy arany karperecért titokban kinyitotta a városkaput. Romulusnak, híveivel együtt, menekülnie kellett.
Amikor másnap megkísérelte városa visszafoglalását, a szabin nők az ellenséges katonák közé rohantak, s arra kérték apáikat és fivéreiket, hogy ne bántsák, ne öljék meg férjüket. Ugyanakkor a férjüktől is követelték, hogy ne szálljanak szembe apjukkal és testvéreikkel.
A szabinok és rómaiak tehát békét kötöttek, majd szövetségüket vérségi kötelékekkel is megerősítették, ami a tartós béke legjobb biztosítéka, s végül egyesítették népüket. Titus Tatius Rómába költözött, és Romulusszal együtt uralkodott. Halála után ismét Romulus lett Róma egyedüli királya.

Romulus haláláról két változat maradt fönn: azt Is mondhatnók, hogy egy patrícius és egy plebejus regét tartanak számon a hagyományok. A patrícius monda szerint Romulus voltaképpen meg sem halt, mert az istenek Mars hadisten tüzes szekerén élve vitték az egekbe, amikor február 17. napján, közelebbről meg nem határozott esztendőben a capraei mocsarak mellett katonai szemlét tartott [a későbbi Mars-mezőn, körülbelül azon a helyen, amelyet ma Borulni olasz szobrász műve, a Fontana dei Fiumi díszít).
A plebejus monda hívei úgy tudják, hogy Romulust a patríciusok ölték meg, mert korlátozni akarta a hatalmukat, és holttestét ünnepi pompával a római Forumon temették el. De mind a két változat egyetért abban, hogy az istenek körükbe fogad-ták, s aztán Quirinus néven oltalmazta városát és népét egészen a római mondák világának végéig


Forrás: Vojtech Zamarovsky - Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969