logo

XXIII Januarius AD

A rómaiak saját eredetükről: előjátéka az égő Trójában volt

Hektór után Aeneas volt Trója legbátrabb és legderekabb védelmezője; a trójai katonák vak engedelmességgel követték, a király a hősök hősének nevezte, s a trójai nép istenként tisztelte. Bővelkedett mindazokban az erényekben, amelyek a férfi díszére és becsületére válnak, de származása ellen sem eshetett kifogás. Ankhűzész dardaniai király és Venus istennő fia volt; apai ágon hetedíziglen Juppitertől, a legfőbb istentől származott. Legrégibb földi őse, Dardanosz alapította azt a királyságot, amelynek nevére a Márvány- és Égei-tenger közti tengerszoros, a Dardanellák máig is emlékeztet. Dardanosz unokájának, Tróasznak uralkodása idején ez a királyság kettévált: Asszarakosz, a király idősebb fia Dardaniában maradt, míg filosz, a fiatalabb fiú új várost alapított, amelyet a saját nevéről nionnak, apjáról pedig Trójának nevezett el.
Aeneas apja, Ankhűzész király a Dardaniában uralkodó Asszakarosznak, Priamosz viszont a trójai ilosznak volt az unokája. A két király azonban a rokoni kapcsolatok ellenére meglehetősen feszült viszonyban élt egymással, s amikor Priamoszt megtámadták az akhájok, Ankhűzész egyáltalán nem érezte kötelességének, hogy szorongatott helyzetbe került atyafija segítségére siessen. Magatartásán csak később változtatott, amidőn Akhilleusz akháj hadvezér megsemmisítette Lürnésszoszt, a trójaiak dardan szövetségeseinek városát. Ankhűzész most már védelmi szerződést kötött Priamosszal, amelynek értelmében sereget küldött az ostromlott Trója megsegítésére, és ennek vezetését Aeneasra bízta.

Aeneas a maga sorsát Trója sorsához fűzte; a városba hozta az apját, Ankhűzészt, a fiát, Ascaniust, és a feleségét, Creusát is. De minden hősiessége, akárcsak Hektór halálmegvető bátorsága és az ötvenezer főnyi trójai védősereg tántoríthatatlan helytállása is, hiábavalónak bizonyult. Am a sors, amely Priamosz nemzetségét pusztulásra ítélte, Aeneast arra rendelte, hogy ura legyen Trója népének és „utána az unokák unokái uralkodjanak, akik ezentúl születnek". Aeneas tehát a sors akaratából megmenekült, elhagyta népével az égő várost, s megmentette apját, Ankhűzészt, és a fiát, Ascaniust is, de a feleségéért már hiába tért vissza. Hiába vágyott arra is, hogy újból fölépítse Tróját; Juppiter, a legfőbb isten parancsára Itáliában kellett új ott-hont találnia.
Nehezen búcsúzott Aeneas őseinek földjétől, a leghatalmasabb isten parancsával azonban nem szállhatott perbe. Maga köré gyűjtötte a trójai menekülteket, húsz hajót ácsoltatott össze, s elindult velük nyugatra. Tudta, hogy a megpróbáltatások útja vár rá, de nem feledkezett meg a régi bölcsességről: „A sorsot csak béketűréssel győzheted le!" Hét évig bolyongott hajóival az Égei-, Jón- és Tirrén-tengeren; Kréta szigetén majdhogy pestis áldozata lett, Szicíliában a tüzet okádó Aetna borzongatta meg, és a ciklopszokkal, a félelmetes egyszemű óriásokkal találkozott, nem sikerült elkerülnie az ijesztő külsejű hárpiákat sem, s a hosszú úton az apja is meghalt.
Miután megszabadult Scylla és Charybdis veszedelmeitől, a vihar az itáliai partoktól egészen Észak-Afrikáig hajtotta. Itt Karthágó városában kötött ki, amelynek királynője, Dido barátságosan fogadta, s fölajánlotta neki a kezét és trónját, ámde Juppiter parancsa értelmében Aeneasnak — mindkettőjük bánatára, amely Didót öngyilkosságba kergette — folytatnia kellett útját. Ismét Szicíliába jutott, s amikor itt fölkereste apja sírját, a trójai nők fölgyújtották a hajóit, hogy végtelen bolyongásának abbahagyására kényszerítsék. A tüzet azonban sikerült eloltania. Végül is leküzdött minden akadályt, amelyet kétségtelenül Juno gördített az útjába; Juno ugyanis gyűlölte a trójaiakat, mert valamikor Parisz a három istennő versenyében nem őt ítélte a legszebbnek, s haragjában meg akarta gátolni, hogy Aeneas megmaradt társaival elérje a Juppiter által meghatározott földet.

Itália azonban nagyon is nagy, s Aeneas a leg-jobb helyen szeretett volna letelepedni, amelyet az istenek jelölnek ki számára. Istenfélő ember lévén tehát fölkereste Szibillát, a jósnőt, hogy megtudakolja tőle az istenek akaratát. Szibilla azonban válasz helyett az alvilág mélységeibe vezette, ahol apja szellemével találkozott. Az apa tanácsára aztán a Tiberis torkolatához hajózott, s a folyó partján megalapította az új várost.
De ennek a városnak a megalapításával Aeneas küldetése a monda szerint még nem ért véget. A Tiberis környékén elterülő föld nem volt lakatlan; a latinok népe élt itt, akik fölött Latinus király, a nyájak és mezők istenének, Faunusnak a fia uralkodott. Hogy Latinus király miképpen fogadta Aeneast, erről nincsenek megbízható értesüléseink. Az egyik változat szerint állítólag igen barátságosan, a monda másik változata viszont úgy hangzik, hogy a városalapításra csak harc árán kerülhetett sor, amelyben a király vereséget szenvedett. Végül is a lányát, Laviniát hozzáadta Aeneashoz, aki az újonnan alapított várost felesége tiszteletére Laviniumnak nevezte el.

Aeneasnak azonban városáért és feleségéért tovább kellett harcolnia. A latinok nem jó szemmel nézték, hogy földjükön idegenek telepedtek meg; a rossz szomszédságból ellentétek támadtak, az ellentétek pedig fegyveres összetűzésekben robbantak ki. A békétlenség éppen kapóra jött Turnusnak, a szintén szomszédos rutulusok királyának, aki feleségül akarta venni Laviniát, hogy aztán a maga országát egyesítse Latinus királyságával. A feltüzelt őslakosság élére állt tehát, s támadást intézett Aeneas városa ellen.
A trójaiak visszaverték a támadókat, s amikor Turnus régi ellenségének, Euandernek vezetésével az etruszkok Aeneas segítségére siettek, megindult a kegyetlen háború. A döntést a szemben álló hadak két vezérének párviadala hozta meg, amelyben Aeneas megölte Turnust. A győztes Aeneas most már nyugodtan folytathatta városa építését, egyesítette népét a latinokkal, s az új város királya lett.

A trójai bevándoroltak és a latin őslakosság egyesüléséből keletkezett aztán a római nép. Arról a városról nevezték így, amelyet később Aeneas utódai, Romulus és Remus alapítottak.


Forrás: Vojtech Zamarovsky - Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969