logo

XXVII Novembris AD

Servius Tullius mint király és forradalmár

„Nem mondhatunk semmi biztosat azokról az időkről, de a forradalom lefolyásáról vagy indítékairól sem, amely leszámolt a régi nemzetségi renddel — írja Engels. — Biztosnak csak azt tekinthetjük, hogy az okok a populus és plebs közötti ellen-tétben rejlettek.
A Servius Tullius király nevéhez fűzött új alkotmány a görög példára támaszkodott, s új népgyűlési formát valósított meg. Ezeken a népgyűléseken a polgárok aszerint vehettek részt, vagy nem, hogy teljesítettek-e hadi szolgálatot, vagy pedig nem, függetlenül attól, vajon a populushoz vagy a plebshez tartoztak-e ... Ezzel már az ún. királyság bukása előtt Rómában is széthullott az egyén vérségi kapcsolataira épített társadalmi rend, s helyébe valóban új alkotmány lépett, amely a területi megoszláson és a vagyoni különbségeken alapult.”

Az új alkotmány értelmében, amely ennek a forradalomnak eredményeként született meg, a „római népet" már nemcsak a patríciusok alkották, hanem a plebejusok is. A fegyverfogható férfiakat a cenzussal (latinosan: census) felbecsült vagyon alapján öt osztályba sorolták; minden oszálynak meghatározott számú katonai egységet, száz főből álló csapat-testet, vagyis centuriát kellett fölállítania, amelyet saját költségén megfelelőképpen föl is kellett fegyvereznie.
A centuriák nemcsak katonai, hanem politikai alakulatot is jelentettek, úgyhogy a polgárok most már nem kúriák, hanem centuriák szerint vettek részt a gyűléseken, s minden osztály annyi szavazattal rendelkezett, ahány centuriát tartott fönn. A comitia curiata elvesztette jelentőségét, s szerepét a comitia centuriata vette át.

Nem érdektelenek a római lakosság új katonai és politikai felosztásának részletei sem. A felbecsült vagyon értékét asokban állapították meg. Az as réz-pénz volt, amelynek súlya az idők folyamán változott ugyan, de a legrégibb adatok szerint 327,45 grammot tett ki. Az első osztályba azok a polgárok kerültek, akiknek a vagyonát 100 000 asra becsülték, s 80 gyalogos- és 18 lovascenturiát kellett fölállítaniuk.
A második osztályba sorolt, 75 000 asnyi vagyonnal rendelkező polgárok 20 gyalogos centuriát tartottak fönn, s ugyanez a kötelesség hárult a harmadik osztályra, az 50 000 as értékű vagyonnal bíró polgárokra, valamint a negyedik osztályba sorolt polgárokra is, akiknek a vagyonát 25 000 asra értékelték.
Az ötödik osztályba tartozó polgárok vagyona hivatalos becslés alapján 11 000 ast ért, s — tekintettel nagy létszámukra — 30 gyalogos centuria felállítására kötelezték őket. Azok a polgárok, akiknek becsléssel megállapított vagyona még az előírt legalacsonyabb határértéken is alul maradt, összesen 5 centuriának megfelelő segédszolgálatos katonát voltak kötelesek fönntartani; az egyik ilyen centuria proletárokból (proletarii) állt, akiket azért neveztek így, mert olyan szegénységben éltek, hogy a gyerekeken (proles) kívül semmijük sem volt.
Az első osztály tagjainak bronz felszerelésről kellett gondoskodniuk; fegyverzetük sisakból, pajzsból, vértezetből és lábszárvédőből tevődött össze, míg kézifegyverül kardot és kopját használtak. A többiek számára könnyebb fegyverzetet és felszerelést írtak elő; az ötödik osztályba sorozott polgárok csak parittyát és kőfegyvert hordhattak magukkal, a proletároknak nem volt és nem is lehetett semmiféle fegyverük. A lovasok (equites) a lovat és a nyerget Is a maguk költségén állították ki.

Területileg a római lakosság tribusokra oszlott, amelyeknek azonban a régi nemzetségi tribusokkal csak a nevük volt közös. Négy közülük „városi" kerületnek számított, ami pedig a „vidéki" tribusokat Illeti, ezek számáról nem maradtak fönn pontos adatok (az erre vonatkozó számadatok tizenhat és huszonegy közt ingadoznak). A tribusok élén álló elöljárók (tribun) feladata volt, hogy összeírják a hadköteles ifjakat, behajtsák a katonaság fönntartására fizetendő pénzt, s ők szedték be az évi adót is (tributum).

A régi történészek Servius Tullius reformjáról mint „háborúban és békében igen ,áldásos dologról" emlékeznek meg, s különösen azt értékelik nagyra, hogy (Titus Livius véleményét idézzük) „a szegények vállára nehezedő minden teher a gazdagokéra került át". Ez kétségtelenül helyes, csakhogy a terhek átvállalásával a döntés joga is a gazdagokat illette: az első osztály tagjainak 98 centuriája szavazáskor már eleve biztosította az abszolút szótöbbséget, hiszen a többi négy osztály együtt csak 95 centuriával, vagyis csupán a kisebbséget jelentő ugyanennyi szavazattal rendelkezett.
Tehát olyan intézkedés volt ez, amelynek alapján — amint Livius írja — „senki sem mondhatta, hogy kizárták a szavazásból, de ugyanakkor a döntés az előkelő polgárok joga maradt." A szavazás megszabott rendje a leggazdagabbaknak ezt a kiváltságát tökéletesen biztosította, ugyanis a szavazásra „először a lovasokat szólították föl, utánuk az első osztály nyolcvan centuriája következett; ha hiányzott köztük az egyetértés, ami ritkán fordult elő, a második osztály centuriáit hívták elő, s majdnem sohasem jutott a szavazás annyira, hogy a legalacsonyabb osztályokra is sor került volna."

Így vált a cornitia centuriata, a centuriák gyűlése a közhatalom legfontosabb tényezőjévé. Az immár háromszáz tagból álló szenátus tanácsadó testület maradt a király mellett, aki „egyáltalán nem volt abszolút uralkodó" (Engels). Amíg az előző időkben (ugyancsak Engels jellemzése) „a király volt a hadvezér, a legfőbb pap és bizonyos bíróságok elnöke", most csupán államfő lett; Servius Tullius reformja betetőzte azt az átmeneti időszakot, amely a nemzetségi rendtől az államhoz vezetett.
Érthető, hogy Servius Tulliusnak, amint a hagyományokból kitűnik, kemény harcot kellett folytatnia a reformok maradi ellenzőivel, ám a történelemben nincs visszaút. Reformjai győztek, még ha ő gyilkosság áldozatául esett is; újításai diadalmaskodtak, mert azokat a történelmi kényszerűség hívta életre. Ha nem is tudunk semmi biztosat ezeknek a forradalmi reformoknak történetéről, annyi mindenesetre tény, hogy megvalósultak. Másképpen Róma belső megszilárdulása nem érhette volna el azt a fokot, hogy Latiumban méltónak bizonyuljon a vezető szerepre.
S ha az akkori idők állami szerveinek működéséről és feladatáról nem is tudunk sokat, annyit föltétlenül biztosra vehetünk: a katonai demokrácia elemeivel átszőtt új alkotmány számottevő mértékben kivette részét abból, hogy Róma nem rekedt meg a jelentéktelen monarchia szintjén.


Forrás: Vojtech Zamarovsky - Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969