logo

I December AD

Az épület leírása

Két részből áll, a kerek alapzatú rotundából és egy elől hozzá csatlakozó oszlopcsarnokból, amelynek tetőzetét három sorban tizenhat sima törzsű korinthoszi oszlop tartja, s kétoldalt egy-egy félköríves fülkében végződő, előre ugró falrésszel csatlakozik a rotundához.
A félgömb alakú, középen nyitott kupolával fedett rotunda magassága és átmérője azonos méretű (43,3 m), falának a kupolát tartó nyolc pillére közt négyszögletes és félköríves fülkék váltakoznak. A kupolát tartó boltívek rejtettek, a kazettás díszítésű kupola közepén kilenc méter átmérőjű kerek lyuk van.

A Pantheon a reneszánsz építészetre is igen komoly hatást gyakorolt, a kupola fesztávolságát egészen a 19. századig nem tudták túlszárnyalni.

Főhelyen Mars és Venus szobrai állottak benne, e szerint a Gens Julia dicsőitésére szolgált.

romaikor_kep



Hogy pontosan milyen isteneket tiszteltek benne, nem tudjuk. Mommsen népszerű elmélete alapján többen is osztották azt a nézetet, hogy a Pantheon belsejének hét fülkéje a hét bolygónak felel meg. A nézet a kupola szimbolikája miatt népszerű, ami az égboltozat mása, a világmindenség képe. Érdekes azonban, hogy a Nap áll a szimbolikus nyíláson át betörő fényeivel a középpontban (heliocentrikus?), ami természetesen nem felelt meg az akkori világképnek.
Cassius Dio ugyan biztos volt benne, hogy a hadrianusi épület magát az eget jelképezi, Plutarchos pedig minden kerek templomban a világegyetem kicsinyített mását látta, de az Agrippa-féle épületnek semmi köze sem volt az éghez, s nem tudunk arról sem, hogy az újjáépítéskor eredeti céljától különböző célra szentelték volna.

Tehát nincs arra konkrét adatunk, hogy a szerkezeti megoldás és az építtetői szándék között szimbolikus kapcsolat lett volna, azaz nem állíthatjuk biztosan, miként a népszerű művészettörténet könyvek teszik, hogy a gömb a világegyetem egységét, teljességét szimbolizálja. Arra sincs komoly adatunk, hogy Venuson és Marson kívül a bolygóknak nevet adó bármelyik más istent tisztelték volna benne.
Az összes égi isten egyetemes tisztelete távol állt rómaiaktól, sokkal inkább valószínű, hogy a császárkultusz épületével állunk szemben. A fáma azt meséli, hogy Agrippa bár a templom belsejében állíttatta fel Augustus szobrát, az köszönve az őt ért megtiszteltetést, kihozatta a szobrot a templomból, és isteni ősével, Iulius Caesaréval helyettesítette. Hogy mikor lett mégis Pantheon? Pontosan nem tudjuk, de egy 368-ban vagy 370-ben kelt császári rendelet már így említi.

Az Agrippa építette épület pontos formáját nem ismerjük, de komoly okunk van feltételezni, hogy az akkori templomépítési hagyományba illeszthető, négyszögletes templomot épített. Vitatott a pontos helyzete is, az, hogy érintkezett-e ez az épület Agrippa fürdőjével, illetve, hogy milyen összeköttetésben volt a környező épületekkel, pl. a Saeptával.

Eredeti rendeltetését tekintve elképzelhető, hogy magának Augustusnak akarták szentelni, de végül isteni őseinek ajánlották. Pronaosában magának Augustusnak a szobra állt az athéni Diogenés adományozta karyatidák társaságában. Ezek ma már nem láthatók.

romaikor_kep



Agrippa épülete Kr. u. 80-ban leégett. Ezután Domitianus állíttatta helyre, de Traianus alatt belecsapott a villám, és ismét a tűz martalékává lett. A ma is látható épület 118-125 között készült, Hadrianus helyreállító munkálatainak eredményeként, aki a város valamennyi épületét újjá kívánta építtetni. Hadrianus nagyságát dicséri, hogy a homlokzati feliraton nem saját munkáját, hanem Agrippáét örökíttette meg.
Elképzelhető azonban az is, hogy nem szerénységből tette, hanem az épület radikális újszerűségének a régmúltra való utalással való elfogadtatásának szándékával. A templomot 202-ben Septimius Severus és Caracalla ismét restaurálta. Ezt is megörökítették az architrávon, kissé lejjebb, apró, mára ugyancsak elmosódó betűkkel:


PANTHEVM VETVSTATIE CORRVPTVM CVM OMNI CVLTV RESTITVERVNT.


Ezután szórt adatokkal rendelkezünk az épületről. Az egyik 663-ból, amikor az aranyozott bronz díszeket Constantinopolisba vitték. A következő 735-ből, amikor új tetőt kapott III. Gergely jóvoltából.

Ezután hosszú szünet következik, 1305-1377-ig az Orsini család vette használata, és erődítményként funkcionált. 1435-ben eltávolították róla a középkorban hozzátoldott épületrészeket.

1626-ban VIII. Orbán kifosztotta a porticust, de a keleti végén lévő oszlopokat és az egész szerkezetet renováltatta is. 1873-ban helyreállították a márványpadlót. 1891-ben történt az első komoly ásatás a környéken, ekkor találták meg a korábbi épülethez, a feltehetően Agrippa eredeti templomához tartozó szerkezeteket. 1893-ban lebontották Bernini két harangtornyát.

A Hadrianus által, talán annak híres építészével, a damaszkuszi Apollodoros-szal építtetett épület szerkezete összetett, egy kerek központi tér és egy fedett, nyolcoszlopos előcsarnok. A két szerkezeti elem nem tartozik össze szervesen. Sem a hellenisztikus építészeti hagyományban, sem a római téralakításban nem találkozunk vele.

A tympanonnal záródó előcsarnok a hagyományokat, a görög eszmét fejezi: a külső tér hangsúlyozását. A magas attikával szinte elfedett, távlatban a henger alakú templombelsőt szinte takaró homlokzat a görög-római templom hagyományos megjelenése. Maga a templomtér, bár kerek templomot építettek korábban is, teljesen eltér ettől a hagyománytól.
A régebbi korok templomait egyszerű kúp alakú tető fedte, ezt kupola.
Külseje szinte semmitmondó, benne a belső tér hangsúlyos. Jól jelzi a hadrianusi kor művészeteszményét: a klasszikus hellén hagyománynak a római megoldású újításokkal való ötvözetét. A rotunda két oldalán egy-egy porticusra következtetnek. Az előcsarnokhoz vivő keskeny sávot keretezte, az alacsonyabb utcaszintről lépcsők vezettek a templomhoz.

A párját ritkító épület északra tájolt, egyetlen hatalmas gömbkupola (rotunda), amit széles pronaos vezet be. Ennek formája kissé szokatlan, 34 méter széles és 13,6 méter mély. Három sor sima törzsű korinthoszi oszlop tartja, ezek közül nyolc szürke gránitból, négy pedig vörös gránitból készült. Az oszlopfejezeteket fehér egyiptomi és pentelicumi márványból faragták.

Néhány a keleti végéről XVI. században eltűnt, súlyosan megrongálódott, ezek közül egyeseket VIII. Orbán vörös gránit, másokat VII. Sándor pótoltatott. Ezek az „új” oszlopok részben Domitianus castelgandolfói palotájából, illetve a thermae Alexandrinae-ből származó szürke oszlopokkal.
A pronaos kétoldalt egy-egy félköríves fülkében végződő, előre ugró falrésszel csatlakozik a rotundához. A fülkékben állt Augustus és Agrippa szobra.

Kívülről és belülről pentelicumi márvánnyal borították. A fehér márvány díszítőelemek legjobban a nyugati részen maradtak meg. Ezek áldozati tárgyakat, függő girlandokat és díszes kandelábereket mutatnak. A padlót fehér márványba helyezett gránitlapok borítják. A jelenlegi modern restauráció eredménye ugyan, de minden valószínűség szerint autentikus másolata a valamikorinak.

romaikor_kep



Az egész tetőt bronz szerkezet tartotta és ékesítette egykoron. A tartószerkezet téglával borított római beton, a pecsétes téglák Hadrianus idejére mutatnak. A téglafalakat márvány elemekkel és stukkóval fedték, ezzel keltették kívülről a márvány épület illúzióját.

A bejárat mellett apró feliratok találhatók az épület felújításairól és egyéb módosításairól. Az egyik arról tudósít, hogy 1270-ban harangtornyot építettek a porticus fölé, egy másik VIII. Orbán, illetve egy 1853-ból való IX. Pius munkáját örökíti meg.
A templom legkorábbi része a podium, ez még Agrippa eredeti épületéből való. Jelenleg a mai utcaszint és a későbbi porticus alatt 2,5 méteres mélységben fekszik. Ugyanitt bukkantak rá arra a márvány kövezetre, ami a templom körüli területhez tartozott.

Fölötte későbbi korok kövezetét is megtalálták. Az eredeti bejárati porticus a maival éppen ellentétes irányba, délre nyílt, nagysága 43, 76 x 19,82 m. E mögött egy 21,26 méteres pronaos feküdt, azaz a szerkezete hasonlított a Concordia temploméhoz.

A hadrianusi félgömb alakú, középen nyitott kupolával fedett rotunda magassága és átmérője azonos méretű (43,2 m), azaz a tér az alsó henger alakú dobba helyezett, egy teljes gömb köré szerveződött tökéletes centrális tér. A kupolát tartó dob falai 6,2 méter szélesek, téglából és betonból épültek. A kupola betonból készült.

A falakat a birodalom minden tájáról hozott színes márvánnyal burkolták. Falának kupolát tartó nyolc pillére között aediculák és fülkék váltakoznak. A fülkék elején 2-2 oszlop áll, az aediculák tetején a szokásos tympanon. A bejárattal szembeni fülke nagyobb a többinél, attikás záródású. A kupolát tartó falat teherelosztó boltozatokkal és üregekkel szilárdították, de ezeket elrejtették a külső szemlélő számára.
A kupolaszerkezet súlyát kazettás megoldással csökkentették. A kupola monumentalitása ezzel a szellemes megoldással még nyert is, a lentről négyszög alakúnak tűnő kazetták valójában trapezoidok, felfelé egyre kisebbek, s virtuálisan tovább növelik a teret.

A kazetták egymás felett öt koncentrikus körben helyezkednek el, mindegyik körben huszonnyolc mező található, bennük valaha aranyozott bronz díszek, rozetták vagy csillagok voltak. A kazettás díszítésű kupola közepén 43 méter magasban 9 méter átmérőjű nyílás van (oculus), ez világítja meg a Nap járásának megfelelően a templom belsejét.
A reneszánsz kortól kezdődően számos épület mintájául szolgált ez a szerkezet, de az antik mesterek áthidalta fesztávolságot csak a XIX. században sikerült túlszárnyalni.

Legnagyobb csodálói közé tartozott Michelangelo, akit teljesen lenyűgözött a római építészet. Kiváló érzékkel választotta ki a római épületek közül a két legnagyobb technikai bravúrt tartalmazót, mikor a San Pietro kupolájának tervei felől érdeklődőknek csak ennyit felelt: „A Pantheont a Maxentius basilicára helyezem!”

A padlót gránit-, porfír- és színes márványlapokkal borították. A fal és padló márványborítása még eredeti, a jelenlegi stukkó- és mozaikdíszek már XVIII. századi kiegészítések. Az alsó rész dekorációit is eltávolították 1747-ben, abban a hiszemben, hogy az eredeti épületet állítják vissza a severusi idők előtti állapotba.

romaikor_kep



A homlokzat nagyjából eredeti állapotában maradt fent, mindössze az attikát távolították el róla 1747-ben. A tetőt valaha aranyozott lapokkal fedték be. Ezeket II. Constans szedette le és vitette 663-ban Róma egyéb díszeivel egyetemben Constantinopolisba, azon nevezetes alkalomból, hogy a római (bizánci) császár mintegy kétszáz év után ismét meglátogatta Rómát, s kegyesen elrendelte, hogy a római püspökön kívül ne legyen más főhatóság a ravennai érsek felett. Az épület egészen III. Gergely pápáig fedetlen volt, akkor újrafedték. V. Márton és V. Miklós is felújította a tetőt.
Ezt és a tetőszék bronz tartóit, valamint a megmaradt bronz díszeket VIII. Orbán szedette le pusztán a fém miatt, s egyszerű faszerkezettel pótolta. Ma ólomlapok borítják, ezek közül sok még a VIII. századból származik.

A fehér márvány gerendázatot is fával helyettesítette. Ezt csípős latin nyelvű paszkvillusban fejére is olvasták a kortársak: „quod non fecerunt barbari fecerunt Barberini”, azaz mit nem tettek meg a barbárok, megtették a Barberinik.
A bronz „barbár” felhasználásáról több elképzelés is lábra kapott, ennek egyike, hogy ebből készítették az Angyalvár ágyúit. Juthatott belőle a több mint 200 tonna fémből arra is, de valószínűbb, kegyesebb célra kellett: Bernini ebből készítette el az új Szent Péter bazilika baldachinját. A Szent Péter sírja felett magasodó barokk baldacchino anyagának 90%-a innen, a maradék Velencéből származik.

A bronzkapu azonban túlélte az évszázadokat és a pápai fosztogatást, a XVI. században restaurálták, de nem biztos, hogy eredeti, ugyanis túl kicsinek tűnik az eredeti ajtókeretbe.

A késő antikvitásból kevés adatunk van a templom történetéről, Ammianus Marcellinustól tudjuk, hogy I. Constantinus meglátogatta, de egészen 609-ig, amikor Phocas császár adományaként IV. Bonifác S. Maria ad Martyres néven keresztény templommá nem szentelte, nincs adatunk. Bonifác a mártírok emlékét a „Mindenszentek” ünnepének megteremtésével is kiemelte, ugyanis ő volt az, aki a katakombákból összeszedette és szekérszám hordatta ide az első keresztény vértanúk csontjait, s így lett a minden istenek temploma Mindenszentek templomává. Ennek a hagyománynak megfelelően a reneszánsz idején temetkezőhelyül szolgált.
Itt nyugszik mai is a festők közül Raffaello, és Annibale Carracci, a nagyszerű zeneszerző Arcangelo Corelli és Baldassare Peruzzi, az építész. Közülük Raffaello a „legnépszerűbb”, mint Caesar Forumon található halotti templomában, az ő sírja előtt is szinte mindig van virág. Földi maradványait 1833. szept. 14-én exhumálták, és egy XVI. Gergely pápa által adományozott római szarkofágban temették újra. Ma sírját a Madonna del Sasso jelzi, amit Lorenzetto faragott barátja és mestere végrendeletének megfelelően.

A sírfeliratot Raffaello egy másik barátja, a humanista tudós, Pietro Bembo bíboros írta: „Ille hic est Raphael, timuit quo sospite vinci, rerum magna parens et moriente mori.” (Rafael ez, kinek a Természet félte hatalmát. Tudta: legyőzi, míg él, s holtan a sírba viszi. Ford.: Ürögdi Gy.)
Az olasz történelem későbbi nagyjai közül az egyesített Olaszország két első királyát, II. Viktor Emmanuelt és I. Umbertót temették ide.


Forrás: T. Horváth Ágnes

Művészeti lexikon (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1965.) Pecz Vilmos: Ókori lexikon, I–IV. kötet. (Franklin Társulat, Budapest, 1904.)