logo

XXV Januarius AD

Aedes Vestae - Vesta temploma

Nevei a középkortól: tempio dela dea neste; templum Veste; tenplo Vestre; tenpio Veste; Aedes Vestae, Tempio di Vesta. Ezek azt bizonyítják, hogy ezt a templomot, amíg maradványai láthatóak voltak, ugyanazon a néven nevezték, és minden bizonnyal funkciójával is tisztában voltak.

Vesta kerek temploma a Forum délkeleti végében állt, a Palatinus lábánál, a Regia és a Lacus Iuturnae között. Eredetileg a romulusi pomerium vonalánál helyezkedett el, valószínűleg a Porta Ianualis mellett, a Castor- és Pollux templom, Caesar temploma és a Vesta szüzek háza szomszédságában. Maga a templom Vesta szent kerületének (Area Vestae) részét képezte, ami a római államiság egyik legfontosabb szakrális épületkomplexuma volt.
A kultusz kialakításakor nem a város területén belül állt, hanem a pomeriumon kívül, ami a kultusz idegen eredetére enged következtetni. Kapcsolata Vulcanusszal szintén vitathatatlan, a Forum - és a város - első két, mindkét esetben idegen eredetű kultusza, mintegy keretbe foglalta a Forumot, egyik a királyok601 rezidenciájához, mint hatalmi bázishoz, a másik a Comitiumhoz, azaz a szakrális és politikai funkciókhoz kötődően.
Pontos alapítási idejét irodalmi forrásokból nem tudjuk megállapítani, a szent kerület a Kr. e. VIII. század közepén alakult ki. A területen talált pozzók tanúsága alapján Kr. e. 580-575 körül már történt itt egy nagyobb felújítás, ahogy Kr. e. 540-530 között is.

Bár Vesta kultusza még a város alapításának idejére, vagy az azt meg-előzőkre megy vissza, a Forumon álló templom, több antik forrás szerint sem volt augurok által felszentelt templom (templum), de mindenki annak nevezte. Ennek magyarázata az lehet, hogy kultusza nincs összefüggésben az augurok működésével, de fontosságában mellette áll. A későbbiekben ez a különbség, főként a költészetben eltűnik, és templumnak is nevezik.
Vesta a görög mitológia Olymposon mellőzött, csendes istennőjének, Hestiának a római megfelelője. Tekintélye azonban görög társnője fölé emeli: egyike a leginkább tisztelt római isteneknek. Horatius szerint egyenlő magával Róma örökkévalóságával és biztonságával. Jelenléte a pax deorumot (az istenek békéje) képviseli. A kultusz nem hellenisztikus átvétel, eredete sokkal korábbi gyökerekre nyúlik vissza.

Ahogy Ianus az imák elején szerepelt, úgy Vesta a legvégén. Kultusza pedig egyike Róma legősibb kultuszainak. Istenségének lényege nagyon összetett. Jelzői között szerepel a mater (anya), papnői Virgines (szüzek), ez az ellentmondás funkcióinak és a kultusz eredetének bonyolult voltát jelzik. Papnőinek szűz volta a testület legfontosabb funkciójához, a „megtisztító" szertartásokhoz kapcsolódik. Mint „anya", Vesta volt a civitasnak, a Curiának, a családi tűzhelynek, de a szüzességnek is az őrzője. Személye mindvégig a tűzhöz kötődött, ezért tisztelték meg ünnepén (Vestalia, június 9.) a molnárok és a pékek is. Jelképesen ő védelmezte az államháztartást is.
A szentélyében nem volt szobor, vagy az istennő más jelképe, csak az igen korai idők szakrális szokásait megőrző szent tűz616 és a Palladium. Ez utóbbi Pallas Athéné szent szobra volt, amit a legenda szerint Aeneas hozott új hazájába, Trója pusztulása után. A kultuszban tehát a Penates, a házi istenek és Vesta összetartoztak. Az évenkénti háromszori szent dara (moly salsa) osztásával jelképesen ők gondoskodtak az egész állam jólétéről is. A fenti ek szerint tehát a megtisztításhoz és a tápláláshoz kapcsolódó funkciók jelentik a kultusz lényegét. A szentély szakrálisan egyszerre kötődik a korai valláshoz, a hellenisztikus kultuszokhoz, és Róma isteni alapításának Trójára visszamenő hősmondájához.

A Vesta szent tüzének őrzésére felállított papi testület hat papnőből állt. (Vestales Virgines vagy Sacerdotes Vestales). Róma alapítási mondájából tudjuk, hogy az alapító ikrek Rhea Silvia, egy Vesta-papnő gyermekei. A történelmi hagyomány azonban itt nem következetes, a papi testület felállítását ugyanis későbbre, Numa Pompilius király nevéhez fűzi.
Az első papnők neveit is tudjuk az irodalmi forrásokból, először kettőt választottak, Gazaniát és Vereniát, később még kettőt, Canuleiát és Tarpeiát. Servius Tullius alatt még kettővel növelték számukat, s ez a szám a későbbiekben már állandó maradt.

A papnőket igen szigorú szabályok szerint válogatták ki. A lányka nem lehetett hat évnél fiatalabb és tíz évnél idősebb. Tökéletes egészségnek kellett örvendenie, jó természettel kellett rendelkeznie, s mindkét szülőjének életben kellett lenni megválasztásakor, s csak az itáliaiak közül választották ki őket. Az ugyan nem volt szigorú előírás, de az előkelő családok lányai közül kerültek ki a jelöltek, akik közül maga a pontifex maximus, Róma papi testületeinek feje választotta ki magát a felszentelendőt.
Amikor felszentelték, felszabadult az atyai hatalom alól, és a szülői házból az Atrium Vestaebe költözött. Szolgálata harminc évig tartott. Ebből tíz évig tanult, tízig szolgálta istennőjét és tízig tanított. Harminc év után visszatérhetett a polgári életbe, de ekkor elveszítette a Vesták kiváltságait. Vagyona felett ugyan szabadon rendelkezhetett, ami azt jelentette, hogy némi kiváltságként „fiúsították", s akár férjhez is mehetett.
A magánéletbe való visszatérés azonban ritka volt, általában megtartották pozíciójukat, a vele járó méltósággal és kiváltságokkal együtt. Ma, ha belegondolunk, egy negyvenéves nő még a legszebb korban van, nyugodtan vállalhat gyereket is. Abban az időben azonban már „matrond-nak számított, persze csak akkor, ha gyereke is volt, hiszen a lányok 13 évesen elnyerték nagykorúságukat, és általában férjhez is adták őket.

A legelső szentély felépítését tehát Numának tulajdonítják, ez azonban a gall invázió alatt megsemmisült, de a szent tárgyakat a Vesták, Lucius Albinius segítségével, megmentették. Építéstörténetét ezután is a tűz határozza meg. Kr. e. 241-ben ismét tűz pusztította, ekkor egyik kezét és saját szeme világát feláldozva, Caecilius Metellus mentette meg a Palladiumot. Ezután a szentélyt a korábbinál mesésebb módon újították fe1.
Kr. e. 210. március 18-án a Forumon kitört tűzvész tombolásakor tizenkét rabszolga mentette meg a templomot a teljes pusztulástól, akiket ezután felszabadítottak. Kr. e. 14-ben a Basilica Paulli égésekor a Vestáknak ismét sikerült megmenteni a szent tárgyakat.
Kr. u. 64-ben szintén leégett, de restaurálták, valószínűleg maga Nero. Ezután 110-117 között Traianus újíttatta fe1. Commodus alatt 191-ben ismét leégett a szentély, ekkor a Vesták a Palladiumot a Via Sacráról a Palatinusra vitték. Ezután az egész kerülettel együtt Septimius Severus felesége, Iulia Domna építtette újjá.

A jelenlegi templomot ennek, az utolsóként megújított épületnek a maradványaiból restaurálták. Külső megjelenését egy egykorú medaillon alapján lehet leírni. A legtöbb tudós megegyezik abban, hogy a mára megmaradt romok templomának podiuma Augustus-, a felépítmény Severus-kori.
Maga az épület számos változatban létezett, gyakran leégett, de az eredeti formájáról keveset tudunk. Annyi bizonyos, hogy mint minden Vesta-templom, kerek alaprajzú volt, s a bejárata mindig kelet felől nyílt. Formája az örök tüzet, a napot, magát a Földet és az élet körforgását szimbolizálja. Ovidius és Dionysios elemzéséből következtetnek a modern vallástörténet kutatói arra, hogy Vesta eredetileg chtonikus, alvilági istennő volt.

A szentély kezdeti formájában elképzelhető, hogy nyitott, falak nélküli helyiség volt, ami az idők során, ahogyan maga a kultusz folyamatosan megőrizte tekintélyét, egyre díszesebbé, elegánsabbá vált. Eredetileg egy korai római háztípust követett, magas, kúpszerű, később a tholosokra jellemző tetőszerkezette1. Ábrázolása többször is megjelenik, már a köztársaságkori érméken is, Nerónál, Vespasianusnál, és Titusnál, és a Iulia Domna-féle felújítás után is.
A korai érmeken magas tetejű körtemplom, ami előtt papnő áll, sceptrumot és paterát tartva a kezében. A tető alatt nagy girlandok függtek. A korai típusok inkább a kunyhószerű háztípusra, a későbbi ábrázolások a tholos-típusra hasonlítanak. Ezt erősíti a Firenzében őrzött relief is, és mindez egybecseng az ásatásokon megtalált emlékekkel.

A központi cellában állt a római államiság közös tűzhelye, ami magát az istennőt jelképezte, ennek örökké égnie kellett. A vallási szokások szerint a szentély az istenség háza, maga az isten lakik benne, így ebben a szentélyben a tűz volt maga az isten, és nem állt benne kultuszszobor.
A tűzhely mögött állta Penus Vestae (Vesta kincseskamrája), ebben őrizték a római nép eredetének egyik legfontosabb szakrális tárgyát, a birodalom nagyságának zálogát, az Aeneas által Trójából elhozott Palladiumot, és egyéb szent tárgyakat, illetve más kincseket is. Ezt csak az avatottak láthatták, a Vesták és a pontifex maxímus.
A cella podiumán megtalálták azt a trapezoid alakú favissát (itt: földalatti pince), ahová a szent tűz hamuját gyűjtötték, amit évente egyszer a Porta Stercorarián át kivittek a szentélyből. A penus, a favissa, a tűz oltára, mint a Vestal(szakrális tevékenységének fizikai bizonyítékai, fontos elemei voltak a régészeti kutatásoknak.

A Severus kori átépítés után a 15 m átmérőjű kerek belső teret húsz, 4,45 méter magas márványoszlop keretezte (peripteros), ami egy szintén márvánnyal burkolt, korábbi korban épített, magas római beton podiumon állt. Ennek alapjai a kora köztársaságkorra mennek vissza, Boni megtalálta a tufa quaderkövekből készült eredeti alapozást és az oda felvezető négy lépcsőt is.
A podiumot pilaszterekkel díszítették. Maga az oszlopok alkotta porticus hihetetlenül keskeny, pusztán esztétikai célt szolgált. Az oszlopok közötti részt, mint az oszlopokon látható illesztés nyomok tanúsítják, bronz rácsok kötötték össze. Eredetileg ión rendű templom volt, amit később, talán a Flaviusok idején korinthoszira cseréltek. Az architráv frízén áldozati edények (patera, babér, korsó) váltakoztak.
A márvány mellett bronz díszekkel is ékesítették. A kissé keleties hatású, egyetlen darab márványból faragott koronázó-párkány lacunáiba rozettákat véstek. A cella fala opus incertum technikával téglából készült, külső és belső fala márvánnyal és fél-oszlopokkal volt díszítve.
A belső cella volt a szentély, ahol az örök tűznek mindig égnie kellett. A kúp alakú tető középen nyitott volt, és - eltekintve a legkorábbi építési fázistól - syracusai bronzból készült. Bejárata keletre nyílt, ahová lépcsősor vezetett fel. A lépcsősor tetején kis szoborlábazatok álltak, de nem igazolható, hogy ezekre milyen szobrokat helyeztek.

A templomot 394-ben Theodosius császár záratta be, amikor a nem keresztény kultuszokat végleg betiltotta. Ettől kezdve folyamatosan hordták el márvány díszeit, 1489-1549 között kitermelték a használható darabokat a mai római paloták alapanyagául. Maradványai alapján készült rekonstrukciója megjelent Baldassare Peruzzi rajzai között is. Később teljesen betemették, évszázadokra eltűnt.

Az aedes podiumának maradványait 1874/75-ben találták meg. Első tudományos igényű ásatásai 1883 és 1899-1900 között folytak. A Lanciani vezette ásatások feltárták a maradványokat, és ekkor azonosították is. A látható részek a császárkori újrahasznosítás ékes bizonyítékai.
A podium Augustus kori, a favissa Domitianus uralkodásának elejéről, a felette lévő rétegek a Severus-korból származnak. Ezután az 1930-as években a külső részeket, a podium nyugati részét helyreállították. A ma álló részek 1930-ban épültek az antik maradványok felhasználásával.


Forrás:
Részletek T. Horváth Ágnes: Róma ókori városközpontja. A Forum Romanum és közvetlen környezetének története. Szeged, 2011
ISBN: 978-963-9978-27-0
Oldalszám: 622 oldal
Kiadó: Históriaantik Könyvesház Kiadó
Kiadás helye: Budapest
Kiadás éve: 2011