logo

VII December AD

Róma népe.

A szabados helyzete lényegesen különbözött a rabszolgáétól, annak ellenére, hogy még nem volt teljes jogú polgár, viszont gyermekei már előnyösebb helyzetbe kerültek, az unokák pedig teljes jogú római polgárokká váltak.
Szabados fia nem kerülhetett be a lovagrendbe, még maga a szigorú Augustus sem alkalmazta ezt a régi törvényt teljes következetességgel, de Tiberius i. sz. 23-ban felújította.

A szabadosok helyzetének megítéléséről is érvényes az a mondás, hogy kivétel erősíti a szabályt. Minél hatalmasabb személyiség volt a patronus, annál nagyobb befolyásra tett szert a libertus, bárhogy berzenkedtek is a régi polgárok, nobilisek, előkelő senatorok.
Ennek kitűnő példáját szolgáltatta L. Sulla dictatornak a szabadosa, Lucius Cornelius Chrysogonus. Chrysogonus kihasználta ura kegyét, és közömbösségét ismerve, a proscriptiók áldozatainak értékeiből hatalmas vagyont harácsolt össze.

Pompás háza volt a Palatinuson, földbirtoka, rabszolgái, műkincsei. De mindezzel nem elégedett meg: Sulla dictaturája idején Rómában meggyilkoltak egy gazdag vidéki földbirtokost, Sextus Rosciust; Chrysogonus jól ismerve Sulla nemtörődömségét, hogy Roscius birtokát megkaparinthassa, Roscius nevét utólag fölvétette a proscriptiós listára, azután a vagyonra árverést tűzetett ki.

Az árverésen a kapzsi szabados a több milliós értékű birtokot kétezer sestertiusért megvásárolta, hogy pedig az áldozat fia őt öröksége miatt ne háborgassa, Chrysogonus az apagyilkosság vádját emeltette ellene.
A fiatalembert Cicero páratlan sikerrel védte meg, kitűnő beszédében leleplezte a libertust, és burkoltan a dictatort is megtámadta. (Jellemző Sullára, hogy sem a kegyencet megbélyegző beszéddel, sem az ellene irányuló rejtett váddal nem törődött.)

Cicerónak magának is volt egy igen kedvelt szabadosa, Marcus Tullius Tiro, aki mindvégig hűséges titkára, bizalmasaként méltán kiérdemelte a nagy szónok szeretetét. Tiro egyfajta gyorsírást talált fel, és ennek segítségével rögzítette kora és az utókor számára Cicero híres beszédeit.
Egyébként Cicero műveiből azt is megtudjuk, hogy korában sok olyan libertus élt Rómában, akik szinte uralkodtak patronuruk felett, es ilyen módon jelentős befolyásra tettek szert. Ne csodálkozzunk ezen, mivel az egykori rabszolga jól ismerte ura jellemét, gyakran okosabb, műveltebb volt nála, szakismeretei révén nemegyszer felül is múlta.

A második triumviratus polgárháborúiban Sextus Pompeius két tengernagya is felszabadított volt; egyikük, a görög Menodoros elárulta urát és átállott Octavianushoz, akinek nagy szüksége volt a bevált flottaparancsnokra.
Felvette tehát Menodorost a lovagrendbe, hogy parancsnoki tisztséget ruházhasson reá, a görög viszont mindvégig hűségesen szolgálta őt, élete végén magas katonai rangot töltött be, és az illyriai háborúban, i. e. 35-ben esett el. A császárság korában a császár szabadosai intézték a császár felügyelete alá tartozó provinciák pénzügyi igazgatását is.

Régebben procuratoroknak nevezett bizalmi állást betöltő libertusok látták el a nagyurak gazdasági ügyeit, a császárok ezzel, a magángazdaságból származó megnevezéssel illették azokat a szabadosokat, akik az ő megbízásukból, utasításukra a császári kincstár, a fiscus Caesaris javára az esedékes adókat beszedték, kezelték. A procuratorok patronuruk, a császár iránt feltétlen engedelmességgel és hűséggel tartoztak, s úgy tevékenykedtek a tartományban, mintha az a császár birtoka lenne.

Claudius négy szabadosa, szinte teljhatalommal vezette a „minisztériumokat”. A kitűnő szervezői képességgel rendelkező szabadosok továbbfejlesztették az augustusi principatus államigazgatását, különösképpen a pénzügyi szervezetet. Nagy hatalmuk, óriási vagyonuk kihívta az uralkodó körök féltékenységét, s Claudius halála után vesztüket okozta.
- Egy Nero korában élő megtollasodott szabados torzképét Petronius Arbiter festette meg „Trimalchio lakomája” címen ismert töredékében: a nagy gazdagságra szert tett Trimalchio vidéki városban fényűzően élt, igen kiterjedt üzleti tevékenységet folytatott; az egykori rabszolga műveletlen, nagyzoló emberré vált, aki pöffeszkedve nem tudott betelni vagyona csodálatával, és mint valami római nagyúr, talpnyalókkal ünnepeltette magát - jó vacsora ellenében.

Augustus korának nagy költője, Quintus Horatius Flaccus, felszabadított rabszolga unokájaként már teljes jogú római polgár volt, származását mégsem feledték el, és alkalomadtán éreztették vele. De a költő nem restellte apját, az emberek lekezelő bánásmódjáért kárpótolta mind Augustus, mind pártfogója,. Gaius Cilnius Maecenas, a gazdag és előkelő nagyúr barátsága.
Horatiusnak egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy ő nem igazi római, versei őszinte hazaszeretetről, Róma nagyságának valódi csodálatáról tanúskodnak. Íme, így formálta át Róma az egykori rabszolga unokáját, és bizonyára nem a költő volt az egyetlen!

romaikor_kep



A szabadosok helyzete Augustus halála után, Tiberius uralkodása alatt nem javult lényegesen, de Claudius a szabadosokat már kedvezményekben részesítette, főleg a kereskedelem és ipar gyakorlása terén. Sokan közülük meggazdagodtak, befolyásuk megnőtt mind gazdasági, mind társadalmi téren, többen bekerültek a lovagrendbe.

A szabadosok alkották Róma szabad lakosságának jogilag legalsóbb rétegét. (A Rómában talált síremlékek felirataiból kiderül, hogy a császárkor delén a város lakosságának nagy része eredetileg rabszolga volt vagy rabszolgától származott.)
Számos síremlék felirata elmondja, hogy azt hálából, egykori urának volt szabadosa és örököse emelte. Hogy a legmonumentálisabbat idézzük, a Rómában ma is álló piramis-síremléket Gaius Cestius egykori praetornak i. e 11-ben bekövetkezett halála után volt libertusa építtette. Mint említettük, a szabadosok nagy tömege is hozzájárult ahhoz, hogy az i. e. I. század végén Róma lakosságának összetétele átalakult.

A köztársasági korszak utolsó évtizedeiben sok ezer nincstelen polgárt, obsitolt legionariust a távoli provinciákban telepítettek le, helyükbe szabadosok és a nemrég a birodalomhoz csatolt tartományok szabad polgárai költöztek a Városba, hogy ott szerencsét próbáljanak.
A káprázatos világváros lehetőségei Rómába vonzották a birodalom embereit,. a küldöttségek, követségek százai, a peres ügyekben igazukat keresők ezrei is gyakran hosszú időt töltöttek ott, amíg dolgukat elintézhették.
Szőke germánok, olajbarna bőrű beduinok, numidák, fekete afrikaiak, sötét bőrű marokkóiak, görögök, titokzatos egyiptomi vallási kultuszok borotvált koponyájú papjai, s még sok más idegen nyüzsgött a római utcákon, tereken, Iuvenalis különösen a sok syriai jelenlétét kifogásolta.

A sok idegen, a peregrinusok, a kisebb jogú polgárok, mint a volt rabszolgák s gyermekeik, rengeteg bérmunkás, kisiparos, kereskedő, kocsmáros, mind-mind megtalálták számításukat a ragyogó, gazdag nagyvárosban.
A Tiberis-kikötő zsákhordói, alkalmi munkásai, sőt a koldusok között sok szabad ember is boldogult. Talán nem is mindig jelentéktelen vagy szellemileg értéktelen emberek merültek el ismeretlenül a nagyváros forgatagában. Zsákhordó volt a Commodus császár uralkodása idején született alexandriai Ammonios Sakkas, a neves filozófus, aki könyvet ugyan sohasem írt, de több híres tanítványa megőrizte és reánk hagyta emlékét. És hány meg hány ember élhetett a római tömegben, akiknek neve nem maradt az utókorra!

Több százezer római polgár élt Rómában, élvezvén a birodalom fővárosának minden örömét, zsörtölődve az apróbb-nagyobb kényelmetlenségek miatt, de büszkén és rátartian ősi jogaikra, amelyet talán nem is valamelyik elődjük harcolt ki a nép számára, mivel nagyatyjuk bölcsője még a birodalom valamely távoli zugában ringott. De a Rómában lakó leszármazott, a Város polgára fennen hangoztatta, követelte ama jogát, hogy őt eltartsák és szórakoztassák.

romaikor_kep



A köztársaság korában a népgyűlések döntöttek emberek, népek, országok sorsa felett, és Augustus uralkodása idején a népgyűlés elvesztette hajdani szerepet. Nem törvénnyel szüntették meg a népgyűléseket. Ennél sokkal óvatosabbak voltak.
De a népgyűlések elvesztették fontosságukat, már össze sem hívták őket, a birodalmat érintő törvények a senatusban, a javaslatok, határozatok tervei a császári kabinetben születtek meg, a senatus jóváhagyása csupán formaság volt.
De a császárok gondot fordítottak a római nép jó hangulatára, tetszésére, rokonszenvére, noha a principatusi politika egyre inkább az összbirodalom gondolatát képviselte. Épp ezért a római nép elvárta, sőt megkövetelte, hogy róluk gondoskodjanak, sőt szórakoztassák őket.

Iuvenalis fogalmazta meg a rómaiak követelését e szállóigévé vált szavakkal: „Panem et circenses!” (Kenyeret es circusi játékokat!)

Az ingyenes gabonaosztáson felül a császárok újabb adományokat vezettek be, s szélesítették a kedvezményezettek körét. Így Augustus több ízben különféle természetbeni és pénzadományokat juttatott a római népnek, sohasem kevesebb, mint 2 5 000 embernek, de i. sz. 5-ben már 320 000 római polgárnak osztatott ki pénzajándékot. Az első princeps bőkezűsége az utódok számára állandóan figyelmeztető példa maradt.

Az ajándékozás, a gondoskodás e rendszere alkalmas volt arra, hogy a római jogú városi lakosság elsősorban a proletariátust a munka megvetésére, munkakerülésre csábítsa.
A köztársasági korban kialakult cliensí rendszer, a római társadalom íratlan törvényén alapuló hűség- és bizalmi-viszony, a kicsiny és a hatalmas, a szegény és gazdag között alapvetően megváltozott.

A régi időkben szokás volt, hogy a cliens a kora reggeli órákban megjelenjek patronusa üdvözlésére; ahogy hajdanában a római földesurat a tőle függő szabad emberek felkeresték, hogy előterjesszék valamilyen kérésüket vagy tanácsért forduljanak hozzá, úgy ezt a szokást a városi életbe is átvitték, de ez a reggeli köszöntés (salutatio) merő alakisággá vált.

Minél fontosabb szerepet játszott valaki a köztársaságban, annál népesebb, annál előkelőbb közönség gyűlt össze nála a reggeli fogadáson. Ettől senki el nem térhetett, ez kötelező hagyomány volt, sőt erre a házak tervezésénél is tekintettel voltak, az előkelő nagyurak megfelelő alapterületű fogadóhelyiséget építtettek a tömeges reggeli salutatio zavartalan lebonyolítására.
A tekintélyt, a közéleti súlyt a fogadáson megjelent személyek számán és rangján mérték le a megfigyelők, éppen ezért egy előkelő ember sem bánt barátságtalanul még a legszerényebb, legjelentéktelenebb cliensével sem.

Az előkelő senator kora reggeli fogadása után sietett a consul vagy más fontosabb férfiú üdvözlésére, úgyhogy a reggeli órákban szinte egész Róma már talpon volt. A nagytekintélyű patronus elvárta, hogy amikor hivatalos minőségben a Forumon vagy a törvény előtt megjelenik, clienseinek togas hada kísérje, s már ezzel is mély benyomást keltsen a lézengő tömegben és bíráiban.

romaikor_kep



Ezt a köztársaságkori hagyományt a császárkori Róma továbbfejlesztette, es még inkább üres külsőséggé, puszta formalizmussá alakította. Ha valaki, ámbár a közéletben jelentős szerepet nem játszó személy társadalmilag érvényesülni akart, ha valaki tekintélyre óhajtott szert tenni, gondoskodott arról, hogy népes cliens-serege legyen.
Cliens mindig akadt, de „fáradozásáért” anyagi ellenszolgáltatásra tartott igényt. A patronusánál ebédhez vagy vacsorához jutott, sőt a cliens kis szatyort, kosarat (sportula) vitt magával, hogy az otthon maradottak számára ételt hazaszállíthasson.

A cliensek egész tömegét a patronus nem akarta, nem is tudta vendégül látni, ezért kialakult az ajándékétkeztetés, a sportula pénzbeli megváltása. Ennek összege napi 25 ast, illetve 61/4 sestertiust tett ki. Ha a patronus vidékre utazott, nyaralt vagy hivatalos küldetésben Rómától távol volt, a cliens elesett a sportulától, mivel ilyen esetekben nem tartották meg a reggeli salutatiót.
A szemfüles cliens tehát több patronusról gondoskodott, több reggeli fogadáson vett részt, egyikről a másikra loholt, hogy több sportulát szedjen össze, s így csökkentette annak a kockázatát, hogy a patronus távollétében hoppon maradjon.

Keserves kenyér volt ez, a római polgárok egy része mégis szívesebben vállalta magára ezt a megalázó életmódot, mint a becsületes munkát. Általánosítani természetesen ebben az esetben sem szabad, mert tudunk számos mesteremberről, kisiparosról, alkalmazottról, akik római polgárjoguk birtokában is munkájukkal gondoskodtak a maguk és családjuk megélhetéséről, mégis igen nagy volt azoknak a száma, akik már a hajnali derengésben útnak indultak, a cliensek mindenkor kötelező fehér togájában, hogy megélhetésükről ilyen szégyenletes módon gondoskodjanak.

A cliensekkel patronusok - nem úgy, mint a köztársasági kor nagyurai - lenézően, megvetően bántak, gazdájuk modorát a házban élő rabszolgák, szabadosok is átvették. Tudták, hogy a napi sportuláért a cliens mindent eltűr, ezért ott bántották meg őket, ahol csak lehetett.
A cliensek a vacsorán külön asztalnál étkeztek, hozzájuk nem jutott el az urak részére felszolgált finom étel, nem kaptak az ínyenc falatokból, gyakran csak romlott hússal, silány vinkóval kellett beérniük.
Ez a bánásmód, ezek az életkörülmények a cliens önérzetének szinte utolsó maradványát is kiirtották, úgyhogy a „világ ura”, a római polgár jó képet vágott a patronus kedvenc rabszolgáinak otromba ugratásaihoz, a terhére elkövetett ízléstelen tréfákat is eltűrte - a sportula reményében.

Szinte érthetetlen, ha nem ismernők az akkori viszonyokat, hogy olyan rangos költő, mint Marcus Valerius Martialis, miképpen tölthetett több mint három évtizedet Rómában előkelő patronusok clienseként, holott sikerült már egy kis birtokot is kikunyerálnia, műveit városszerte ismerték és élvezték.
De szerette Rómát, szerette a gondtalan életet, es inkább lenyelte a clienseknek kijáró megszégyenítő bánásmódot, legfeljebb epés verseiben töltötte ki dühét az őt ért sérelmekért. Epigrammáiból megismerjük, hogyan élt egy cliens Domitianus korában, annak a császárnak az uralma alatt, aki a sportulák ajándékozását megtiltotta. (E tilalomnak azonban nem volt nagy és sokáig tartó hatása.)
A költő csak meghalni tért haza Hispaniába, megöregedett, megutálta Rómát, és szülőföldje után vágyakozott. Otthon azonban ismét feltámadt benne a honvágy Róma, az utolérhetetlen, a pompás város iránt!

De nemcsak Martialis, Decimus Iunius Iuvenalis, a szatíraköltő is cliensként éldegélt ez idő tájt Rómában, abban a korban, amikor „nehéz volt szatírát nem írni”.
Martialis és Iuvenalis gúnyosan, keserűen görbe tükröt tartottak a rómaiak elé, amely eltorzítva, talán eltúlozva ábrázolja a régi Rómát, de amiről írtak, az mégis az élet, a vérbő római, nagyvárosi élet. Sötét tónusú képekben a legkirívóbb jelenségeket tárják olvasóik elé, alig írnak arról, ami egyszerű, tiszta és becsületes, mindennek a fonákját látják meg, mintha a régi erények a rómaiakból végleg kivesztek volna!

Pedig sokan éltek kezük munkájából. Ha nem így lett volna, miért igyekeztek egyes császári rendelkezések a dolgozók gondjain enyhíteni? Tiberius császárról feljegyezték, hogy kivégeztette a törhetetlen üveg feltalálóját, mert az új találmány kiszorította volna a fém étkészleteket. Vespasianus elutasította a nehéz oszlopok szállítását megkönnyítő készülék bevezetését, mondván „hadd legyen a szegény népnek is keresete” (a feltalálót azonban gazdagon megajándékozta).

Már a principatus első szakaszában, a polgárháborúk vérzivatara után, az áldott béke idejét mindenki a gazdagodásra, a pénz hajszolására használta fel. Mindenki, aki csak tehette, bankár, kisiparos vagy kiskereskedő, egyaránt vagyonosodni akart.
„Ó polgárok, polgárok, első a pénzkeresés, a pénz megelőzi az erényt is!” mondják Horatius egyik költői levelében a római ifjak s vének. A gyors érvényesülés, a pénzszerzés vágya ösztönözhette azt a cipészt is, aki az actiumi ütközet után egy betanított szajkóval kedveskedett Octavianusnak, amely a győztes dicsőítését kotyogta.
Octavianus megjutalmazta az élelmes iparost, az irigy szomszédja azonban beárulta őt a győztesnél, hogy a mesterember nem egy, hanem két madarat tanított be, de a másik - minden eshetőségre gondolva - Antonius győzelmét hirdette.

Ott éltek tehát Rómában ezek a kisemberek is, róluk nem a történetírók emlékeznek meg (csak elvétve került be nevük a történeti művekbe), róluk a síremlékek, néhány felirat és az utcai irkafirkák beszélnek.

romaikor_kep



A rabszolgák tömegén kívül sok ezer iparos, kereskedő élt a Városban, s ezt a réteget a felszabadított rabszolgák sokasága gyarapította. Ezen a tömegen, a társadalom gúlájának e nagy alapzatán helyezkedett el a két rend (ordo uterque): a lovagság és a senatorok, számban ugyan csekély, politikai súlyban es gazdasági befolyásban annál nagyobb jelentőségű rétege.
Utaltunk már arra, hogy a lovagok a köztársasági korban jelentős szerephez jutottak, a Gracchusok korában politikai tényezővé váltak, és ha ezt az előnyös helyzetet egyes politikusok el is akarták tőlük vitat- ni, az tartós eredménnyel nem járt.

A köztársasági Rómában a lovagok voltak a pénztőke urai, s szerepük az állandó pénzszűkében egyre emelkedett. Azáltal, hogy üzletekkel foglalkoztak, olyan különleges ügyviteli és a gazdasági élet minden területére vonatkozó jártasságra tettek szert, mint amilyen politikai iskolázottságot a senatorok fiai már gyermekkoruk óta elsajátíthattak.

A császárkorban a politika irányítása mindinkább a császári kabinetben összpontosult, tapasztalt, megbízható, képzett tisztviselőkre volt szükség, akik a legfelsőbb helyről származó elgondolásokat végrehajtják. A császári ügyvitel nagy hivatalnoki szervezetet kívánt meg, a provinciák kormányzásától a testőr-parancsnoki állásig, a pénzügyigazgatástól Róma városának igazgatásáig, és ezt a sok magasrangú állást jobbára lovagrendű férfiakkal töltötték be.
Míg a köztársaság alatt a hivatalviselés illetménnyel nem járt, s csak terhet jelentett, a császárság korában a tisztviselők magas fizetésben részesültek, mintegy kárpótlásul azért, hogy más foglalkozást a hivatalviselés alatt nem űzhettek. A lovagrend tagjainak túlnyomó többsége továbbra is megmaradt üzletembernek, de az állami üzletekből lassan kiszorultak. A gazdasági életnek még így is sok területén a lovagok uralkodtak, és mérhetetlen vagyonra tettek szert.

Sok lovag már korábban is távol tartotta magát a politika veszélyes útvesztőitől, s csakis gazdasági tevékenységet folytatott, mint Cicero híres barátja, T. Pomponius Atticus, vagy csak a háttérből vettek részt a politika irányításában, különben művészi kedvtelésüknek éltek, mint Gaius Cilnius Maecenas, Augustus barátja, és tanácsadója, a művészet es irodalom lelkes és bőkezű támogatója, aki sohasem kívánkozott a senatusba, többre értékelte a függetlenséget biztosító magánéletet.
Mind Atticus, mind Maecenas példáját az elkövetkező időkben sokan követték, kérdés azonban, hogy önzésük használt-e a római birodalomnak?

A senatori rend fontossága is csökkent a császárkorban, a senatorok megalázva, talpnyaló semmittevőkké süllyesztve, elődeik dicsőségének fényében sütkéreztek, és fájdalommal emlékeztek a köztársasági senatus ragyogó múltjára, az egykori senatorok méltóságára. Csupán nagy vagyonuk nyújtott kárpótlást az elveszett nagyságért, s külsőségekkel vigasztalták magukat a hajdani fényért.
A ruházatban, a színházakban, amphitheatrumokban, circusokban külön ülőhelyben megkülönböztetést élveztek, előkelőségük itt jutott kifejezésre. A fényűzés, a ranggal járó pompa temérdek pénzbe került, s az egykori nagy családok lassan elszegényedtek.

romaikor_kep



Már Augustus is több senatornak nagy összeget ajándékozott, hogy a vagyonbecslés alapján ne taszíthassák ki őket a senatusból, és a történelmi nevek viselői ne jussanak koldusbotra, mégis a folyamat megindult és megállítani nem lehetett.

A rabszolgatartó osztály egyes csoportjain belül a társadalmi és vagyoni különbség egyre inkább elmélyült, az azonos társadalmi csoporton belül keletkezett anyagi természetű ellentét áthidalhatatlanná vált. Ha egy nyelven beszéltek is, másként gondolkoztak, a gazdag es szegény ember egymást sohasem értette meg, nem érthette meg.
Többek közt ez a mélyreható ellentét is közrejátszott a Catilina-féle összeesküvésben, s ha a belső küzdelem a császárság alatt nem folyt olyan szenvedélyesen, mint a köztársaság alatt, a harc mégis sok családot felőrölt.
A senatori és lovagi családok zöme lekerült a történelem színpadáról, új nevek kerültek előtérbe, a régi birtokokon új tulajdonosok ültek. A szegény és gazdag között tátongó szakadék elmélyült, az előkelő senator mélyen megvetette a bérháza emeleti lakásában szorongó kisembert.

Ha a senator gyaloghintója megjelent Róma utcáin, rabszolgái szétzavarták a bámészkodó tömeget, hogy látásuk ne bántsa előkelő gazdáját. Az egymás ellen acsarkodó egymással tülekedő polgárság felett, nem is elérhetetlen magasságban, gyakran tapintható közelségben, a társadalom gúlájának tetején foglalt helyet a princeps, a császár.
Míg Augustus magát óvatosan csak a polgárság, a senatus első emberének tüntette fel, aki mindössze tekintélyével emelkedett ki a vele egyenrangúak közül, addig beteges agyú utódai isteneknek kijáró tiszteletet követeltek a maguk részére.
A józaneszű „jó császárok” filozofikus beletörődéssel vették tudomásul, hogy az idők megváltoztak, és a tekintély megőrzéséhez az istenítés hozzátartozik, de ezt túlzásba mégsem vitték.

Néhány császár embert megvető magasságban trónolt népe felett, mások együtt éltek, ünnepeltek a néppel, ők is Rómában élő rómaiak voltak. Nem egy császár lelkiismeretesen látta el tisztét, a birodalom minden ügyével foglalkozott, meghallgatta az emberek ügyes-bajos dolgait, beült a bírói székbe, hogy igazságot osszon, együtt izgult a néppel a circusokban, az amphitheatrumokban, együtt fürdött a pompás közfürdőkben.

Az utca népe éppen úgy ismerte a császári palota pletykáit, céda históriáit, mint a gőgös senator, és éppen olyan jól mulatott a császárok sikamlós botrányain, mint a dúsgazdag lovag. A császár is római volt, még akkor is, ha nem a Városban vagy Itália földjén ringott a bölcsője, és ha palatinusi palotájából letekintett Rómára, néha talán akarata ellenére is, de mindig részt vett a hétköznapok életében.



Forrás:
Ürögdi György: A Régi Róma
Gondolat kiadó, 1963