logo

XXVIII Novembris AD

Koncepciós perek a császárkori Rómában

Suetonius írja a következőket Tiberius, a második római császár életrajzában:

„Ez idő tájt történt az is, hogy a praetor ama kérdésére, óhajtja-e a felségsértésekben ítélkező bíróságot összehívni, azt felelte: a törvényeket alkalmazni kell; és bizonyos szörnyű kegyetlenséggel alkalmazta is azokat. Valaki egyszer leszerelte Augustus szobráról a fejet, hogy másikat tegyen helyébe. Az ügyet megtárgyalták a szenátusban, és mivel nem láttak tisztán, kínvallatásra került sor. A vádlottat elítélték, mire a besúgásnak csakhamar olyan áradata indult meg, hogy halálos vétségnek számított olyasmi, ha valaki Augustus mellszobra közelében korbácsolta meg rabszolgáját, ha ott váltott ruhát, ha Augustus képmásával díszített érmét vagy gyűrűt vitt magával az illemhelyre vagy a bordélyházba, ha Augustus bármely szavát vagy cselekedetét a legcsekélyebb bírálattal illette. Halállal lakolt az is, aki tartományában olyan napon fogadott el kitüntetést, melyen valamikor Augustust ünnepelték.”

(Kis Ferencné ford.)

Suetonius szavai azt jelentik, hogy gyakorlatilag bárki megvádolható volt felségsértéssel, s a legnevetségesebb „vádak” is elégségesek voltak a halálbüntetés kiszabásához. A Suetoniusnál említett felségsértésekben illetékes bíróság kiküldése Augustus uralkodása (Kr. e. 27–Kr. u. 14) óta a szenátus jogkörébe tartozott, s feladata az állam képviselőjének méltóságán (maiestas) esett sérelem kivizsgálása és megtorlása volt.
Mivel a köztársaság maiestasának hordozója Julius Caesar Kr. e. 46. évi törvénye értelmében az imperator lett, aki Augustus korától kezdve a mindenkori uralkodó volt, ez időtől kezdve a maiestas-perek felségsértések elleni vizsgálatot jelentettek.

Augustus halála után a principatus rendszere végleg megszilárdult, amit az mutat a legjobban, hogy az utód, Tiberius rögtön élethossziglan megkapta a szenátustól azokat a rendkívüli meghatalmazásokat, amelyeket Augustus 5–10 évenként újíttatott meg. Az új császár elődjével ellentétben rendkívül mogorva, zárkózott és bizalmatlan ember volt.
Mint korának egyik legkiemelkedőbb hadvezére, számos sikert aratott, de a trónutódlás körüli és a magánéletbeli csalódásai megkeseredett emberré tették, s ez az uralkodására is rányomta bolyegét. A szenátus különféle kitüntetésekkel akarta elhalmozni uralkodása kezdetén, ezeket azonban kategorikusan visszautasította.

Már uralkodása első évében (Kr. u. 15-ben) elkezdődött a felségsértési perek sorozata, amelyek először a szenátori és a lovagrend tagjait sújtották. A feljelentők (delatores) érdekelve voltak bűnösök kreálásában, keresésében, mivel az elítélt vagyonát részben vagy egészében ők kapták meg. Természetesen „eredményes” működésükhöz szükséges volt a megfelelő politikai légkör – hiszen voltak olyan császárok (pl. Vespasianus, Titus vagy Hadrianus), akik nem adtak helyt a vádaskodásnak.
A feljelentők és a bíróság Tiberius alatti működését Tacitus leírásából ismerjük: „Ugyanebben az időben felforgató tevékenysége miatt feljelentik a Scriboniusok családjából való Libo Drusust. Ennek az ügynek kezdetét, lefolyását, végét részletesebben ismertetem, mivel akkor fedezték fel azt, ami annyi éven át a közéletet rágja. Firmius Catus szenátor, Libo egyik bizalmas barátja, a vigyázatlan és hiú dolgokkal megkörnyékezhető ifjút rávette a chaldaeusok ígéreteinek, a mágusok szertartásainak, sőt még az álomfejtőknek a meghallgatására is, közben dédapját Pompeiust, nagynénjét, Scriboniát, Augustus hajdani feleségét, unokatestvéreit, a Caesarokat, ősképmásokkal tele házát emlegeti, fényűzésre és adósságcsinálásra buzdítja, társul hozzá kicsapongásaiban és eladósodásában, hogy annál több vádponttal hálózhassa be. Amint elegendő tanút és olyan rabszolgákat talált, akik mindezt bevallanák, kéri a princepset, fogadja, és Flaccus Vescularius római lovag útján, akit közelebbi szálak fűztek Tiberiushoz, elébe tárja a bűnt és a bűnöst.”
(Borzsák István ford.)

Tiberius, aki nem utasította el a feljelentést, Libót ezután praetorsággal tüntette ki. Mindez azonban már a szenátor gyanakvásának elaltatását célozta, s rövidesen bekövetkezett a feljelentés a kor hírhedt bevádolójánál, Fulcinius Triónál. Ő rögtön eljárt az ügyben a consuloknál, s beindult a szenátusi vizsgálat. Libo ezután hiába próbálta rokonai segítségét és támogatását kérni, azok félelemből elutasították.
A tárgyalás napján a vádlott jelenlétében a császár személyesen ismertette a vádakat. „Mikor a vádlott tagadott, úgy döntöttek, hogy a beismerő rabszolgákat kínvallatásnak vetik alá, és mivel egy régi szenátusi határozat a tulajdonos főbenjáró ügyében tiltotta a kihallgatást, a ravasz és új jogot kitaláló Tiberius egyenként megvéteti őket a kincstári ügyésszel, ti. azért, hogy a szenátusi határozat csorbulása nélkül ki lehessen hallgatni Libo rabszolgáit.”
A tárgyalás elnapolása után a vádlott öngyilkosságot követett el. Halála után az eljárást teljes szigorral lefolytatták, bűnösnek találták, és javait felosztották a vádlók között.

A per előkészítése és lefolytatása magán viseli a koncepciós perek jegyeit: 1. a vádlott személyének – Pompeius Magnus, az 1. triumvirátus tagjának dédunokája, illetve nagynénje révén a császári családhoz is rokoni szálak fűzték – kiválasztása kiválóan alkalmas volt a szenátori rend elrettentésére; 2. provokátorok alkalmazása a hamis vádak megszerkesztésénél; 3. a kiszemelt személyben a bizalom látszatának keltése (praetorság), és utána a gyors bukás.

A szenátorok elleni perek után a gyanakvás légköre a császári ház tagjaira is kiterjedt. Ezekben az akciókban a császár bizalmasa, a testőrgárda parancsnoka, L. Aelius Seianus játszotta a főszerepet. Ő természetesen abban a reményben tette ezt, hogy Tiberius utóda lesz. Először a császár fiát, Drusust mérgeztette meg, majd Tiberius 19-ben elhunyt unokaöccse, Germanicus családjának tagjait provokálta és vádolta be a császárnál, mire ezek többségét letartóztatták.
Seianus már szinte az idős Tiberius utódjának érezte magát, amikor a császári család még életben és szabadlábon lévő tagjai, élükön Antoniával, Tiberius sógornőjével, bevádolták a testőrparancsnokot a császárnál, mire Tiberius 31-ben letartóztatta Seianust, és a szenátussal halálra ítéltette. Ezután Seianus hívei ellen indult meg a perek és kivégzések sorozata. Tiberius utólag megkísérelte a császári ház tagjai elleni gyilkosságok és letartóztatások ódiumát teljes egészében Seianusra hárítani, ez azonban nem sikerült, mivel Germanicus felesége és középső fia már a testőrparancsnok halála után pusztult el. 37-ben, Tiberius halálakor a császári családnak mindössze három férfitagja maradt életben: unokája, Tiberius Gemellus, unokaöccse, Claudius, és Germanicus legifjabb fia, Caius (Caligula). Ez utóbbit jelölte ki a császár utódjául.

Látható, hogy a bizalmatlanság légköre és a hatalomért folytatott harc alaposan megtizedelte a császári családot. Ebben a helyzetben a látszólag biztos helyen álló emberek sem érezhették magukat biztonságban, mivel az egyeduralkodó kénye-kedve határozta meg azt, hogy meddig használja fel őket, és amikor úgy érezte, hogy nincs már szüksége rájuk, vagy veszélyeztetik hatalmát, akkor őket is elsöpörte (Seianus és körének bukása), helyüket új emberekkel töltve be. Ezekkel a perekkel és politikai gyilkosságokkal a császár elérte azt, hogy ellenzéke vagy elpusztult, vagy teljes hallgatásba burkolózott, a vezető rétegben a félelem és bizalmatlanság légköre terjedt el, s a szenátus még inkább az uralkodó utasításainak engedelmes végrehajtója lett.
Ebben a légkörben az összeesküvés lehetősége szinte kizárt volt, és mivel a császár uralkodása utolsó évtizedében nem élt Rómában, a hatalom a mindenkori testőrparancsnok kezében összpontosult. A szenátus és a nép nagy megkönnyebbüléssel fogadta Tiberius halálhírét, és a gyűlöletre jellemző óhaj terjedt a városban: „a Tiberisbe Tiberiusszal”.

Utódai közül többen folyamodtak a Tiberius által alkalmazott módszerekhez. Emiatt a Kr. u. 1. században Caligula (37–41), Nero (54–68) és Domitianus (81–96) uralkodása alatt viszont a szenátus és a testőrgárda tisztjei összeesküvéseket szerveztek az uralkodók ellen.
Bár ezek rendszerint eredményesen – azaz a császár halálával vagy annak öngyilkosságával – végződtek, az egyeduralom természete nem változott, csak egy új személy került hatalomra. Még azok a császárok is, akik nem éltek a maiestas-perek adta lehetőségekkel, rendszeresen végeztették ki vagy kényszerítették öngyilkosságba a szenátorokat (pl. Hadrianus), pusztán azért, mert úgy gondolták, hogy az illető talán utóduk akar lenni.

Nagy szerepe volt e módszerek alkalmazásánál a császár személyiségének. Az eleve bizalmatlan természetű uralkodók, mint pl. Tiberius vagy Domitianus, szívesen éltek ezekkel a lehetőségekkel. Caligula, aki a Rómától idegen keleti típusú istenkirálynak tekintette önmagát, emiatt és azért, mert magatartása megütközést keltett, a fenti módszerhez folyamodott.
Az a császár, amelyik nyíltan önkényuralmat gyakorolt (és a fentiek ehhez a típushoz tartoztak), a kontrollnak semmiféle látszatát nem tűrte el, és a leghalványabb erre irányuló kísérletet is a legsúlyosabban megtorolta. Mindegyik kiterjedt besúgóhálózatot hozott létre, és a szólásszabadságot teljesen korlátozta.
A „demokratikusabban” kormányzó uralkodók első lépése volt uralmuk kezdetén a besúgóhálózat megszüntetése, ezek azonban előbb-utóbb újjászerveződtek. Az önálló cselekvéstől elszokott szenátus ebben a helyzetben tehetetlen volt, és amikor Domitianus halálakor a hatalom az ölébe hullott, akkor mit tett? Császárt választott.



Lőrincz Barnabás