logo

XXVIII Novembris AD

Eltűrni és megelégedni

Mindenesetre négyezer sestertius olyan ritka nyereménynek számított, amiről a helyi kiskocsmák legtöbb hazárdjátékosa nem is álmodhatott. Számukra még a legegyszerűbb játéktábla-bölcsesség is igen csábító lehetett. „Vadászni, fürdeni, játszani és nevetni” a legkedveltebb, mindennapi szórakozásai lehettek a Timgádhoz hasonló vidéki városok lakosainak, ám a római utcát rovó férfiak és nők vadászatra nem is gondolhattak.
Az insulák, vagyis a bérházak, háztömbök felső emeletein lakók számára a lovasés kocsiversenyek amint „A cirkusz zsúfolt...” szlogen hirdette nagyszerű és ritka mulatságok lettek volna (bár még mindig elérhetőbb, mint a gladiálor-játékok: a legnagyobb versenypálya, a Circus Maximus befogadóképessége 250 ezer fő volt, tehát a Colosseuménak az ötszöröse).
Még az insulák alsóbb szintjein, kényelmesebb körülmények között élők is a mi fogalmaink szerint bizonytalan jövőnek néztek elébe; jólétük, kényelmük mindig is kétesnek, ingatagnak számított. Több újabb kori történész még azt is feltételezte, hogy a szerencsejátékoknak az egyszerű rómaiak körében tapasztalható népszerűsége valamiféle kapcsolatban állhatott mindennapi életük menetével, zajlásával. Hiszen a legtöbb római számára az élet mindig hazárdjáték volt, és a pénzkeresés is inkább a sorsjátékhoz hasonlított.

Ha valaki éppen elfogadható, rendes” életet élt, nem tudhatta, mit hoz a másnap. Akik aznap valamilyen haszonhoz jutottak, előfordult, hogy másnap már betegség miatt nem állhatták munkába: például kiönthette őket a rendszeres árvizek egyike, vagy elpusztulhatott a lakásuk valamilyen tűzvészben.
Róma bámulatra méltó, grandiózus emlékei és a XIX. századi árvízi védművek, amelyek jobbára sikerrel óvták meg a várost a pusztító vízkároktól könnyen elterelik figyelmünket a természeti katasztrófákról, amelyek ismételten sújtották lakosait éspedig gazdagokat és szegényeket eltérő mértékben, még ha gyakran egymás szomszédságában éltek is. A dombon néhány méterrel magasabban épült ház már elegendő védelmet nyújtott az ár ellen, amely a lentebb épült insuíák jobb lakásait már elöntötte. A tűzvésztől mindenki egyformán rettegett.
Az i. sz. 192-ben pusztító hatalmas lángtengerben Galénosz Fórum melletti zárható raktárában tárolt holmijai mind odavesztek, közöttük orvosi iratok, műszerek, gyógyszerek és egyéb értékek, amiről a 2005-ben felfedezett, az esetről beszámoló kéziratából értesülhetünk. De ez a veszély állandóan fenyegette a sokemeletes bérházakat, különösen, ha a felső emeletek lakói a korántsem biztonságos parázstartó vaskosarakkal akartak főzni vagy fűteni.

Előfordult, hogy kirabolták ezeket az embereket, s elvették félretett pénzüket, értéktárgyaikat, ruháikat és szerszámaikat. Akárcsak napjainkban, akkor is a gazdagok jajveszékellek a leghangosabban az őrkutyáik és a rabszolgák állal működtetett biztonsági berendezések védelmét elvező betörések meg az utcai rablások miatt. A legtöbbet szenvedő áldozatok persze a szegények voltak.
Számos, a római Egyiptomban talált papiruszokon lejegyzett sok esetben közvetlenebb hangú és informálisabb, mint a birodalom más részein kőbe vésett hivatalos közlemények történetben személyes beszámolókat olvashatunk a mindennapos bűnözésről, erőszakról és a mind súlyosabb kegyetlenkedésekről. Például egy férfi amiatt panaszkodik, hogy egy kölyökbanda rálámadt a házára, jól ellátták a baját „egy porcikám sem maradi ép”), majd a ruháival, többek között egy tunikával, egy köpennyel, egy ollóval és némi sörrel kereket oldottak.
Egy másik meg arról tudósít, hogy egy semmirekellő, aki tartozott neki, berontott a házába, és nekitámadt terhes feleségének, aki emiatt elvetélt, és most „életveszélyben van”. Több mint háromezer mérfölddel távolabb, Bath (akkor Aquac Sulis) városában, Britannia provinciában, más feliratos feljegyzések gyakorta ismétlődő ruha-, gyűrű és kesztyű-, de elsősorban köpenylopásokról tudósítanak.

Mindezen károk, szerencsétlenségek enyhítésére nemigen volt mód, sem szervezett szolgálat. Róma városában, az i. sz. I. században már találunk egy kisebb, kezdetleges tűzoltóságot, melynek felszerelése néhány, a lángok fojtására-oltására szolgáló ponyvából, vízzel és ecettel teli vödrökből állt, de a tűz továbbterjedését főként a szomszédos házak lerombolásával akadályozták meg, ami bizonyára célravezető módszernek bizonyult csak nem éppen a szomszédok számára. Nem létezett közrendet biztosító szervezet, rendőrség, amelynek a bűntetteket bejelenthették volna, és amelyhez segítségért, a sérelmek orvoslásáért lehetett volna folyamodni.
A bűnözők legtöbb áldozata csupán saját és barátai erős kezére, a családjára vagy a helyi vigilánsokra, vigyázókra volt utalva, ha a vélt tettest fülön akarták csípni. Nem volt olyan szervezet, hivatalos testület, amely a mindennapos igazságtalanságokkal, bűnökkel hatékonyan tudott volna foglalkozni, ezt kezdetleges igazságszolgáltatással és kíméletlen megtorlással igyekeztek pótolni. Elképzelhető, hogy a szerencsétlen várandós feleség, aki a bántalmazását követően elvetélt, éppen egy ilyesminek esett áldozatául, a látszólag ártatlan, sértett férje által előadott könnyfakasztó beszámoló ellenére.
Egy római boltos története egy másfajta eseménysorozat kezdetére utal. Egy sötét este tolvaj nyomába eredt, aki a pultja mellől ellopott egy lámpát. Amikor utolérte, verekedni kezdtek, mire a tolvaj ostort húzott elő, és azzal kezdte csépelni a kereskedőt, aki nem hagyta magát, és kiütötte támadója egyik szemét.

A római jogrendszer igen bonyolult szerkezetű építménye a jogszabályok és jogelvek alkotása, a tulajdonjog és a szerződési jogok terén fölhalmozott, példa nélkül álló gyakorlata ellenére csekély szerepet játszott az előkelők alatt elhelyezkedő alsóbb néposztályok tagjainak életében, és nem sokat segített gondjaik megoldásában. Amikor ezek mégis igénybe akarták volna venni, a rendszer időnként egyszerűen telítődött.
Nem tudjuk, mi lett a római Egyiptomban élő, bűntettektől sújtott áldozatok panaszainak a sorsa, jóllehet a provincia tisztviselőitől kértek és tőlük reméltek valamiféle jogi eljárást. Arról viszont egy másik papirusziratból értesülünk, hogy az i. sz. III. század elején az egyik egyiptomi helytartó (vagyis ottani nevén a praefectus) egyetlen településen, három nap alatt több mint ezernyolcszáz kérvényt kapott azoktól, akik panaszaik vagy ügyük kivizsgálását sürgették. A legtöbb beadványt bizonyára a szőnyeg alá söpörték.

Az esetek többségében a joghatóságok nem foglalkoztak az egyszerű emberek ügyeivel, és vice versa. Ritkán előfordult, hogy római jogászok és törvénytudók szerencsétlenül járt szegény emberek ügyeit használták fel esettanulmányaikhoz; például egyetértettek abban, hogy az említett boltos nem törvényellenesen cselekedett, feltéve, ha először a tolvaj használta ostorát.
Még ritkábban az is megesett különösen örökösödési és polgári státusszal kapcsolatos ügyekben -, hogy az egyszerű embereknek érdemes volt jogi döntésért folyamodniuk. Például Herculaneumban több, viasztáblára írt okmány is fennmaradt (az íróvessző karcolásnyomai ma is láthatók az eredeti viaszréteget hordozó fatáblán), amelyek tanúvallomásokat tartalmaznak egy bonyolult és számunkra elképesztő ügyben. A kérdés akörül forgott, hogy egy városbeli asszony vajon rabszolgának vagy szabadnak született.

A római világ legtöbb lakosához hasonlóan, neki sem volt jogállását igazoló hivatalos tanúsítványa, és ebben az esetben (melynek kimenetelét nem ismerjük) valakinek volt rá ideje, kapcsolatai és elég pénze, hogy az ügyel Rómában a legfelsőbb fórum elé vigye. De általánosságban a népesség túlnyomó része számára a törvény nem volt elérhető, így az emberek amint látni fogjuk gyakran nem is azért mentek perre és kértek jogorvoslatot, hogy esetleg védelemben részesüljenek, hanem inkább azért, hogy ellen (éleikben félelmet keltsenek.
S ha a törvény előtt nem kereshették igazukat, vajon az egyszerű emberek a családjuk, barátaik mellett vajon kitől remélhettek még segítséget? Gyakran „alternatív” támogató rendszerekhez fordultak: az istenekhez, a természetfölötti erőkhöz, valamint olyanokhoz, mint például az olcsón dolgozó jövendőmondók, akik állításuk szerint beleláttak a jövő titkaiba, és minden bajra adtak gyógyírt és akiket az előkelők megvetésükkel sújtottak.
A római Bathban történt köpenylopásokról is csak azért tudunk, mert a kárvallottak elmentek a Szent Sulis-forráshoz, a helybeli istennőhöz, és kis ólomtáblácskákra a tolvajt megátkozó szöveget karcoltak, majd a vízbe hajították őket. Sok ilyen átoktáblát találtak, dühös vagy elkeseredett üzenetekkel: „Brucerus fia, Docilianus a legszentebb Sulis istennőnek, megátkozom azt, aki csuklyás köpenyein ellopta, legyen ember vagy asszony, rabszolga vagy szabad, Sulis istennő büntesse halállal, és ne hagyja aludni, és ne adjon neki gyerekeket sem most, sem a jövőben, amíg vissza nem hozza köpenyemet az istennő templomába” hangzik az egyik, jellegzetes átokszöveg.

Az egyik alternatív forrásunk, amely egyúttal a klasszikus antikvitásból fennmaradt egyik legkülönösebb dokumentum, egyenesen az ókori átlagembert sajátosan érdeklő kérdések, bajok, gondok világába vezet bennünket, amelyek megkeserítették e férfiak és nők életét. Az írás amelynek címe egy legendás ókori egyiptomi varázsló után (akihez egyáltalán semmi köze sincs), Astrumpsychos orákulumai, és amely bevezetésében (valószínűtlenül) azt állítja, hogy szerzője a filozófus Pitagorasz, valamint hogy Nagy Sándor sikereit e műnek köszönhette valójában egy, minden bizonnyal az i. sz. II. századból tehát évszázadokkal Pitagorasz vagy Nagy Sándor utáni időből fennmaradt jóslásgyűjtemény.
Kilencvenkét számozott kérdésből állt, amelyeket bárki föltehetett egy jövendőmondónak -, és az ezekre adható, több mint ezer lehetséges válasz jegyzékéből, Az orákulumot úgy használták, hogy a kérdező a kérdéslistából kiválasztotta a problémájának leginkább megfelelőt, ennek sorszámát közölte a jóssal, ez pedig, követve a mű utasításait ami nem fukarkodott a hókusz-pókuszokkal: válassz másik számot, hagyjuk el azt, amelyikre először gondoltál és így tovább végül megadta az ezer közül az. egyedüli helyes választ.

Aki ezt az orákulumot összeállította, úgy vélte, hogy a kilencvenkét kérdés mindazon problémát összefoglalja, amelyekkel az emberek az olcsó helyi jóshoz fordulhattak. Közülük egy-kettő viszonylag tehetősebb kíváncsiskodókat érdekelhetett: a „Lehet belőlem szenátor?” kérdésre bizonyára nem túl sokan vártak választ bár ez olyasféle is lehetett, mint a ma is feltehető „Királyfihoz megyek féleségül?”, még ha az illetőnek esélye sincs arra, hogy bármely királyi család tagjával találkozzék, és még kevesebb, hogy hozzámenjen.
A kérdések többsége sokkal hétköznapibb félelmekre, aggodalmakra vonatkozik. Jó néhány ahogyan arra számítani lehet az egészségre, házasságra, gyerekekre. Például a 42. számú, a „Vajon fölépülök a betegségből?” bizonyára igen gyakorinak számított, bár érdekes módon a „Lehet, hogy megmérgeztek?” szintén szerepel a jegyzékben, amely gyanú nyilvánvalóan nem csak a császári palota lakóiban merülhetett fel.

A 24. kérdést, „Szülni fog a feleségem?” ügyesen kiegyensúlyozza az aggódó tudakolódzás „Rajtakapnak házasságtörésen?” meg a régi dilemmára utaló, hogy vajon „kitegyék-e” a gyereket, kérdés „Vajon föl fogom nevelni a gyereket?” Az is kiderül, hogy a rabszolgák is igénybe vették a jósszolgálatot („Vajon fölszabadítanak-e?” és „Eladnak valakinek?”), valamint hogy az utazást az élet egyik komoly veszélyének tekintették („Éleiben van az utazó?” és „Biztonságban fogok vitorlázni?”). Ám amint a kérdések sokaságából kiderül a legfőbb gond a pénz és a megélhetés volt: „Sikerül-e kölcsönpénzt szereznem?”, „Meg tudom nyitni a műhelyt?”, „Vissza tudom fizetni a tartozást?”, „Árverésre bocsátják a holmijaimat?”, „Fogok örökölni a barátomtól?” A törvény, amint megjelenik a színen, fenyegető veszéllyé válik: kezdve a „Nem fognak beperelni?” típusú érdeklődéstől a „Vajon nem lesz bajom abból, ha valaki följelent?” kérdésig.

Az orákulum bonyolult rendszere mindezen kérdésekre adhatott jó, rossz és többféleképpen értelmezhető válaszokat. Föltéve, hogy a kérdezők ezeket komolyan vették (és néhányuk legalább olyan szkeptikus lehetett, mint sok mai horoszkópolvasó), a „Nem kapnak rajta házasságtörésen” nyilvánvalóan kedvezőbb válasz volt, mint a „Még egy ideig nem fognak rajtakapni házasságtörésen”.
A „Nem mérgeztek meg, csak megbabonáztak” válasz nyilvánvalóan újabb aggályokat támasztott, míg az „Utazó életben és úton van” a legtöbb esetben jó alkalmat kínált az ünneplésre. A válaszokat általában egyféle beletörődés, rezignáció jellemzi: „Várj”, „Még nem”, „Türelem” és „Ne számíts rá” ezek a vissza-visszatérő jó tanácsok.

Ugyanez a hangnem lelhető föl az irányadó római irodalom egyetlen olyan műfajában, az állatmesékben, amelynek gyökerei nem az elit világából eredtek. A legismertebb ilyen történeteket Ezópusznak, egy több évszázaddal korábban élő görög rabszolgának tulajdonítják, akinek a neve alatt számos mai gyűjtemény is megjelenik (Ezópusz meséi). Ám Rómában volt egy másik kimagasló mesemondó,
a korábbi Ezópusz-változatokat római szellemben adaptáló és újakat szerző, a császári háztartásból felszabadított rabszolga, Phaedrus, aki Tiberius uralkodása alatt, az i. sz. I. század elején alkotott. Történetei közül sokban megjelennek a római társadalmat megosztó méltánytalanságok, meg a társadalom alsó rétegeiben élők szempontjai, amelyeket az állatvilág kisebb teremtményei rókák, békák, bárányok képviselnek az erősekkel oroszlánokkal, sasokkal, farkasokkal és héjákkal szemben.

Nagy ritkán a gyöngébb kerekedik felül. Például a rókamama visszaszerzi kölykeit, amelyekkel a sas fiókáit akarta táplálni; ám a róka tüzel vili a fa alá, mire a sas hogy fiókáit mentse szabadon engedi a kölyköket. Ám rendszerint a gyöngébb húzza a rövidebbet. Az egyik történetben a juh, a kecske és a tehén egy oroszlánnal szövetkezik, de amikor egy erős szarvast elejtenek, az oroszlán nem hajlandó osztozkodni, és az egészet maga falja föl. Egy másikban a daru fejét a farkas torkába dugja, hogy a megakadt csontdarabot kivegye, ám az ígért jutalmat nem kapja meg (Nem volt elég, kérdi az ordas, hogy nem haraptam le a fejed?).
Összességében véve a mesék tanulsága éles ellentétben áll a szerencsejáték derűlátó fantáziáival. A legtöbb történet szerint az egyetlen lehetséges választás, ha az ember belenyugszik a sorsába. A békák Jupitertől királyt kémek, aki egy fatuskót pottyant közéjük. Amikor egy jobbért esedeznek, vízisiklót kapnak, ami fölfalja őket. A kis csóka elhullajlott tollakkal nagy pávának ékesíti fel magát, de a pávák kivetik körükből a szélhámost, és a fölfuvalkodott madár ugyanígy jár, amikor a csókák köze akar visszatérni. Trimalchio története ez, csak más kosztümben, és más szemszögből megvilágítva.

Egyvalami azonban biztos: e szerencsétlen teremtések a törvényektől nem várhatnak segítséget. Megdöbbentő bizonyíték erre a fecske története, amely a törvényszék épületén fészkelve hét tojást költött. Amikor kirepült a fészkéből, egy kígyó odacsúszott, és az összes fiókáját fölfalta. A törvény védheti egyesek jogát így a mese tanulsága -, de a kicsiny fiókákét nem, amelyeket a bírák szeme láttára gyilkoltak le.


Forrás: Mary Beard S. P. Q. R.