logo

XXVII Novembris AD

Enni vagy politizálni.

Vannak (voltak) társadalmak, melyek a politikai döntési szférából kizárt polgárokat azzal kárpótolják, hogy jóllakatják őket. Ennivalót tömnek beléjük, hogy azután szájukat evésre, ne pedig a kiválasztott elit hatalmát veszélyeztető gondolatok közlésére használják. Itt botrányosnak azok viselkedését találják, akik politizálnak, ahelyett, hogy ennének. Ilyen lett volna az ókori Róma társadalma is? Egyáltalán nem, legalábbis addig, amíg az egyes polgárok szabadságát összhangba tudták hozni az állam felsőbbségével. Amíg ez az összhang működött, a köztársaság virágzása idején, a közéletben való részvétel a polgárok szívesen vállalt kötelezettsége volt. A polgárháborúk politikai szennye azonban sokakat eltávolított a közügyektől, és a magánélet kedvtelései felé fordított.
Nem politizálni tehát tárgyalt korunkban felért az ellenzékiség nyílt formájával, és politizálás helyett látványosan az asztal élvezeteinek szentelni az életet, egyet jelentett a fennálló rend elleni leghatározottabb tiltakozással. Ezért találták sokan botrányosnak az ókor legnagyobb ínyence, Lucullus életmódját.

A kifinomult étkezés élvezőinek antik példaképéről ókori életrajzírója, Plutarkhosz imigyen vallott:

„Lucullus különösképpen szerencsés volt élete végén: meghalt, mielőtt a nagy változás bekövetkezett, amelyet a végzet a polgár-háborúkkal hozott a köztársaságra, és akkor távozott az élők sorából, amikor hazájában, ha zűrzavarosak voltak is az állapotok, de a szabadság még nem veszett oda.”

De miért tartotta Plutarkhosz szerencsésnek Lucullust idejében bekövetkezett halála miatt? Hiszen jót enni akkor is lehetett, „amikor a szabadság már odaveszett”. Sőt a húsos-fazék sokszor jelentett kárpótlást a politikai döntésekből kizárt emberek számára. A szolgaság ideje, a császárkor még inkább kedvezett az élvezetek hajszolóinak. Más a helyzet persze akkor, ha valakinél az étkek élvezésének túlhajtott szeretcte nem beteges falánkság, hanem egy tudatosan vállalt magatartásforma része.
A Hannibált legyőző Scipio Africanus vidéki birtokára visszavonulva tiltakozott a sikereire féltékeny senatusi oligarchia áskálódásai ellen. Később, az érzékek esztelen tombolása idején a filozófus Seneca koplalva fejezte ki utálatát őrült és elfajzott neveltje, Nero császár iránt. Lucullus másképpen mutatta ki megvetését kora politikai viszonyaival szemben: ő evett.

Dacból ínyenccé vált hősünk, Lucius Licinius Lucullus 117 körül született a Liciniusok ősi plebejus nemzetségéből, amely sok kitűnő férfiúval ajándékozta meg Rómát, köbbek között e nemzetség egyik ágának származéka volt a Spartacust legyőző Marcus Crassus, a későbbi triumvir is. De amíg Crassus a harmadik makedón háború időszakában feltűnt politikai „új hullám” híve volt, amelyik az ősi konzervatív arisztokrata nemzetségek vezető szerepének aláásásával végső soron a principatus, a köztársasági formák közé bújtatott monarchikus hatalom kialakítását készítette elő, addig Lucullus eszményképe az évszázadokkal korábbi, a válságoktól még meg nem rendített Róma volt, ahol senki sem merte vitatni a születési arisztokrácia vezető szerepét. Az a Róma, amelyről Lucullus barátja, Cicero nem kis nosztalgiával és részrehajlással állította a következőket:

„...a senatus királyok, népek és nemzetek kikötője és menedéke volt; magistratusaink és hadvezéreink pedig abból az egy dologból kívátiták a legnagyobb dicsőséget megszerezni, hogyha a provinciákat, hogyha a szövetségeseket méltányossággal és lelkiismeretességgel megvédelmezték; ezt tehát inkább lehetett a földkerekség feletti atyai gondviselésnek, mint uralomnak nevezni.”

A 2. század folyamán átalakult a Cicero által emlegetett „atyai gondviselés”. Róma nevében gátlástalan hadvezérek harácsoltak maguknak vagyont a leigázott területeken, s ha a bennük meglévő „méltányosság és lelkiismeretesség” olykor előbukkant, annak kiváltó oka az efféle tulajdonságokat önös célra felhasználó korrupció volt. Adherbal és Hiempsal számára aligha volt a senatus „népek és nemzetek kikötője és menedéke”, sokkal inkább menhelye lett a „magistratusok és hadvezérek” megvesztegethetőségére alapozó Jugurthának. Az 1. századra, Lucullus korára a helyzet e tekintetben is tovább romlott.
A birodalommá növekvő állam tartományai a bizonytalan és egyre inkább irányításra képtelen kormányzat tehetetlenségéből hasznot húzó római adószedőktől nyögtek. A nemsokára Lucullus ideiglenes fennhatósága alá kerülő Asia provincia az egykori pergamoni birodalom területe lakóinak szomorú állapotát így festi Plutarkhosz:

„Az adóbérlők és az uzsorások kifosztották és rabszolgasorba döntötték a népet. Arra kényszerítették a családokat, hogy eladják derék fiaikat, ártatlan leányaikat, a városokat pedig, hogy áruba bocsássák a fogadalmi ajándékokat, képeiket és az istenek szobrait.”

A tartománylakók vérén felhízott vállalkozók és pénzemberek alkották a lovagrendet, amely a legnagyobb veszélyt jelentette a római arisztokrácia politikai hatalmára. Ők támogatták a Jugurtha elleni háborúban feltűnt Marius arisztokráciaellenes fellépését, és ha érdekeik úgy kívánták, pártolták a köznép társadalmi harcát is, mint például Caius Gracchus 123-ban kibontakozó reformmozgalma idején. Nem véletlenül sújtott le elsősorban órájuk Sulla, a 82-től 79-ig egyeduralmat gyakorló dictator, hogy ennek révén visszaállíthassa a konzervatív születési arisztokrácia vezető szerepét az államban.

Csakhogy ez a konzervatív születésű arisztokrácia éppúgy saját zsákmányának tekintette a meghódított területek anyagi és szellemi kincseit, mint a belpolitikában vele szemben álló lovagrend. Lucius Cornelius Sulla prototípusa volt a politikai céljait tekintve konzervatív, eszközeiben viszont még római ellenlábasait is felülmúlóan gátlástalan államférfiéinak.
Sulla 89 és 84 között háborút vívott VI. Mithridatész pontosi király ellen. Ez utóbbi a Fekete-tenger délnyugati, kis-ázsiai partvidékén fekvő Pontosz uraként előbb közvetlen szomszédai ellen vívott sikeres területfoglaló harcokat, majd betört Asia provinciába is, és kihasználva a rómaiak ellen a lakosságban felhalmozódott gyűlöletet, egyetlen napon mintegy 80 000 római polgárt gyilkoltatok le. E szomorú hírre Rómában kisebbfajta polgárháború robbant ki a Mithridatész leverésére induló légiók vezérlete miatt. Az arisztokraták zöme Sullát támogatta, a lovagrendiek inkább Mariust. Sulla végül azzal döntötte el a vitát, hogy elfoglalta Rómát, és népirtást rendezett politikai ellenfelei között.Ezt követően Mithridatész ellen vonult, és több éven át tartó háborúskodás során legyőzte őt. A háború idején átmenetileg Görögország is hadszíntérré vált.

Sulla annak érdekében, hogy katonái hűségét egyrészt a Mithridatész elleni csatákban, másrészt a római politikai ellenlábasaival vívandó küzdelmekben a maga részére biztosítsa, kíméletlenül kifosztotta a legszebb görög szentélyeket. Delphoi, Epidaurosz és Olümpia kincsei az ő kezébe vándoroltak, és ő, jeleként annak, hogy a legyőzőnek sem-miféle értéket, még szellemit sem őrizhetnek meg maguknak, az oltimpiai sportversenyeket is rövid időre Rómába telepítette át.

A méltatlankodó hellének és saját maga érzéseit Sulla tetteiről így foglalta össze Plutarkhosz:

„...felidézték Titus Flamininus, Manius Acilius és Aemilius Paullus emlékezetét, akik közül az egyik Antiokhoszt űzte ki Görögországból, a többiek pedig a makedónok királyait verték le; de nemcsak hogy nem nyúltak a görögök templomaihoz, hanem még növelték is tiszteletüket és fenségüket ajándékaikkal. Ezek a férfiak, akik józan és a törvényes parancsoknak csendben engedelmeskedő csapatok vezérei és maguk is király i jellemek voltak, mértéket tartottak költekezéseikben, és a hadi kiadásokban szerényen csak a részükre rendelt összegek elköltésére szorítkoztak, s szégyenletesebbnek tartották a katonáknak hízelegni, mint félni az ellenségtől. De a későbbi idők vezérei, akik elsőségüket az erőszaknak és nem az erénynek köszönhették, és inkább egymás, mint az ellenség ellen volt szükségük fegyverekre, kénytelenek voltak vezérkedésük idején a népszerűséget hajhászni. Nagy összegekkel vásárolták meg katonáik szolgálatát, akik a kapott pénzt fényűző dolgokra használták fel, s nem törődtek vele, hogy közben hazájukat megvásárolhatóvá, magukat pedig a legaljasabb emberek szolgáivá tették, csak azért, hogy a jobbakon uralkodhassanak... Mindnyájuk közül leginkább Sulla készítette elő ezeket a borzalmakat, aki, hogy a mások parancsnoksága alatt szolgáló katonákat magához csalogassa, túlzottan bőkezű volt a saját katonáihoz...”

Lucullus, noha messzemenően elítélte az előzőekben vázolt jelenségeket, a politikai végcél, a senatusi arisztokrácia hatalmának restaurálása kedvéért, Sulla mellé szegődött. Az ő oldalán harcolt a konzervatív arisztokraták fő ellensége, Marius és annak fegyvertársai ellen, s olyan tekintélyt vívott ki politikai és hadvezéri bölcsessége, valamint műveltsége révén, hogy a dictator őt jelölte ki fia gyámjává, és neki adta át rendszerezésre emlékiratait.
Sulla 78-ban bekövetkezett halála után Lucullus arra törekedett, hogy egykori vezére politikai intézkedései fennmaradjanak. Ennek érdekében 74-re consullá választatta magát. Ekkor jött a híre annak, hogy a pontoszí király megtörte a fegyvernyugvást, és ismét hadba szállt. VI. Mithridatész megtámadta nyugati szomszédját, Bithüniát, amelyet uralkodója végrendeletében Rómára hagyott. Miután az odaküldött római hadat szétverte, a pontoszi sereg benyomult Asia provinciába is. Lucullus azon nyomban KisÁzsiába vitte légióit, hogy leszámoljon Mithridatésszel.

Lucullus több győzelmet aratott, de megnyerte a tartomány lakóinak jóindulatát is. Jól tudta, hogy az ellenség csak azért talál Asia provincia területén mindig újabb támogatásra, mert ott erősen gyökeret vert a rómaiak elleni gyűlölet. Ezen már csak a benne meglévő mértékletesség és mások által avultnak tekintett becsületesség miatt is változtatni akart. Ezért fellépett az adószedők és uzsorások ellen, aminek következtében, mint Plutarkhosz írja:

„Lucullust nemcsak azok a népek szerették meg, amelyek jóakaratát élvezték, hanem más provinciák is vágyódtak utána, és szerencsésnek mondták azokat, akik ilyen kormányzót kaptak.”

Természetes persze, hogy a római pénzemberek, akik a sullai rendszer gyengülésével egyre hangosabbak lettek, Rómában kígyót-békát kiabáltak Lucullusra, és igyekeztek őt a köznép előtt befeketíteni. Ráadásul saját katonái sem örültek annak, hogy vezérük nem engedélyezte a korlátlan rablást az elfoglalt területeken. így azután Lucullus népszerűsége a zsákmányra éhes üzleti körök és a martalóc szokásokhoz már régen hozzászokott hadsereg előtt hamarosan a minimumra zuhant. A háborús sikerek azonban egyelőre megvédték Lucullust az intrikáktól.

Az a másfél száz évvel korábbi hannibali háború arisztokrata hőseihez méltó hadvezér, aki egyaránt magáénak mondhatta a józan megfontoltságot és a vakmerő bátorságot, ügyes hadvezetéssel kiűzte Mithridatészt Asia provinciából, majd tovább üldözte Bithiinián és Galatián át egészen Pontoszig.
A pontoszi király apósához, az armeniai II. Tigranészhez menekült. II. Tigranész ekkor nagy területeket tartott uralma alatt a Tigris, az Euphratész és az Araxész (ma a grúz Rakhsi) felső folyásánál, a mai Örményország és Azerbajdzsán földjén.
Az ókorban ezt a vidéket Kis és Nagy-Armeniának nevezték. Nagy-Armenia délnyugati szélén állt e birodalom új fővárosa, Tigranokerta. Itt támadta meg 69-ben mindössze 15 000 főnyi hadával a hússzoros erőfölényben lévő ellenséget Lucullus, és merész, gyors rajtaütéssel mindkét királyt, Mithridatészt és Tigranészt is megfutamította.

A római történelem egyik legfényesebb katonai sikerét további győzelmek követték. De ezek a diadalok sem tudták megfékezni a Lucullus iránt zsákmányra éhes katonái és a hoppon maradt pénzemberek körében feltámadt gyűlöletet. Lucullus más volt, mint legtöbb kortársa. Határozott elképzelései voltak a politikai tisztességről, és alighanem joggal vélte úgy, hogy a céloknak összhangban kell állniuk a megvalósításukhoz felhasznált eszközökkel.
Sulla volt a példaképe, mivel ő is a konzervatív arisztokrácia hagyományos vezető szerepének visszaállítására törekedett. Ám abban már nem követte egykori vezérét, hogy ehhez bármilyen módszert megfelelőnek talált volna. Fosztogatáshoz szoktatott katonákkal és Róma ellen vadított tartományokkal hogyan is lehetne visszahozni az ősi római békét, ami a társadalom számára a senatusi előkelők erkölcsi folttól mentes uralmát, a környező népek számára pedig a római világba való zavartalan integrálódást jelentette?

Lucullus egyszerre volt konzervatív, de ugyanakkor osztályos társainál sokkal előrelátóbb is. A hagyományokat védte a személyes ambícióktól és nagyhatalmi mámortól fűtött arisztokrata társaival szemben, viszont megsejtette a jövő útját, azt, amit majd Caesar és Augustus is választ. Ez az út az erőszak szükséges mértékre korlátozása révén kedvező lehetőséget teremtett a népek sokaságának ahhoz, hogy a Római Birodalomba integrálódjanak, és a világ urainak módot adott arra, hogy kellő önismerettel kormányozva tartós békét teremtsenek maguk körül.
A Lucullusban meglévő kettősség azonban ahelyett, hogy vonzáskört alkotott volna köréje, inkább eltaszította őt mindenkitől. Sulla egyre gyengülő pártjának hívei éppúgy értetlenül álltak vele szemben, mint Caesar és Pompeius izmosodó csapatának tagjai. Lucullust a benne uralkodó másság politikai elszige-teltségbe sodorta.
A másságot csak az erős társadalmak viselik el. Csak azok-ban nem bűn, ha valaki egy nemzeti vagy faji, esetleg világ-nézeti kisebbséghez tartozik. Állam című művében Platón erre utal, amikor így fogalmaz:

„...balga ember az, aki mást tart nevetségesnek, mint a rosszat, s aki másokat úgy akar megnevettetni, hogy nem az ostobaságot és a gonoszságot, hanem valami mást tűz ki gúnyolódása céltáblájául.”
(Szabó Miklós fordítása)

Az 1. század Rómájának gyenge társadalma volt. Itt a másságot mindennél nagyobb bűnnek tartották. Pedig, mint Catullus LXIV. verse mutatja, Romulus utódai egyéb vétkekben sem szűkölködtek:

„Ámde mióta a föld undok vétkekbe merült le, és
az igazságot száműztük kapzsi szívünkből,
testvérek kezeit testvérük vére borítja, holt szüleit
szívből már nem gyászolja a gyermek, ifjú fiának
vesztéért sóvárog az apja, hogy szabadon bírhassa a
szép kis mostoha báját, szörny anya mit se tudó
sarjával fekszik az ágyba, nem retteg vétkezni
az ősök szelleme ellen: akkor a jót s gonoszát már
egybekeverte a téboly, s elfordult tőlünk igaz arca
nagy isteneinknek.
S már nem méltatják a halandót látogatásra, s
nappali fénytől nem hágják érinteni arcuk.”

(Devecseri Gábor fordítása)

Feje tetejére állított világ alakult ki Rómában. Az lett az átlagember, aki lopott, gyilkolt, házasságot tört, és az rítt ki ebből a társadalmi környezetből, aki megőrizte tisztességét. A bizalom, tisztesség latin istennőjének, Fidesnek temploma a Capitoliumon nem volt ez idő tájt túlságosan népszerű hely a rómaiak szemében. Plutarkhosz Lucullusról írt életrajzában kiemeli, hogyan fordították ellenfelei a tiszta kezű hadvezér ellen saját erényeit, miképpen nevezték megfontoltságát és becsületességét kapzsi számításnak:

„...azt a vádat emelték ellene, hogy uralom és gazdagságvágy Imi húzza-halasztja a háborút, és egyedül tartja uralma alatt Kilikiát, Ázsiát, Bithüniát, Paphlagoniát, Galatiát, Pontoszt, Armeniát és a Phasziszig terjedő vidékeket, s hogy most Tigranész palotáit rabolja ki, mintha királyok kifosztására és nem legyőzésére küldték volna ki. Állítólag így beszélt az egyik néptribunus, Lucius Quintus. Az ő szavaira hallgatva a népgy űlés úgy döntött, hogy mindezekbe a tartományokba Lucullus utódaként másokat küld. Azt is elhatározták, hogy az alatta szolgáló katonákat elbocsátják.

Lucullus ügyeinek ilyen kedvezőtlen alakulásához hozzájárult az is, hogy Publius Clodius, ez a gőgös, felfuvalkodott és elszánt ember mindenképpen romlására tört. Clodius fivére volt Lucullus feleségének, egy kicsapongásairól hírhedt aszszonynak, és többek között azzal is vádolták, hogy elcsábította saját nővérét.
Abban az időben Lucullus seregében szolgált, de nem kapott olyan magas rangot, mint ami szerinte neki járt volna... tettetett aggodalmaskodással hőbörögni kezdett, hogy már soha nem lesz vége az örökös háborúknak és fáradalmaknak; nekik a világ minden népével kell harcolniuk, és bebarangolniuk az egész világot; így emésztődik fel egész életük, s ezekért a szolgálataikért semmi érdemleges jutalmat nem kapnak...”

Hát itt volt a kutya elásva. A megállapított zsold nem volt elegendő fizetség a szolgálatért. Lucullus katonái éppúgy szabadrablásra vágytak, mint korábban Sulla harcosai, és ugyanúgy egzisztenciájuk megnyugtató elrendezését akarták, mint Pompeius földosztásban részesülő veteránjai.
A hadsereg új kedvence a 106-ban született Pompeius volt, aki Sulla párthíveként kezdte politikai pályáját, és az-után sorozatos katonai győzelmekkel tette egyre híresebbé nevét. De mindezzel még nem elégedett meg. Ügyelt arra, hogy katonáit mindenféle kedvezményekkel személyéhez kösse, cs azután adandó alkalommal saját politikai céljai érdekében vesse be őket.

Bezzeg Lucullus! Őt csak a senatustól kapott feladatok megoldása érdekelte, és esze ágában sem volt lekenyerezni és magánhadsereggé alakítani az államtól keze alá kapott haderőt. E szokatlan magatartása el is nyerte méltó „jutalmát”. Őt, a kiváló vezért, a tartományok népének nagy-lelkű támogatóját a főparancsnoki hatalomtól hadi sikereinek teljében fosztotta meg elégedetlenkedő katonáinak lázongása és igazságos intézkedései miatt felháborodó politikai ellenfeleinek intrikája. Pompeiusnak kellett átadnia posztját 66-ban, hogy így más arassa le a győzelem általa megérlelt kalászát.
A hazájába kényszerűségből visszatérő Lucullus belátta, hogy az általa vágyott Róma és a valóság között áthidalhatatlan az ellentét. Ekkorra már Sulla legtöbb intézkedését hatályon kívül helyezték, a senatus tekintélye lehanyatlott, és azok népszerűsége nőtt meg, akik mint Pompeius és Caesar a saját politikai hatalmukat kívánták megvalósítani. Keveredjen kalandor összeesküvésbe, mint a nem sokkal később Cicero által leleplezett Catilina, aki eladósodott és leziillött arisztokraták egy szűk csoportjával akarta felforgatni az államrendet? Vagy zúdítson újabb polgárháborút kábára, mint tette azt az általa megvetett Marius? Egyik megoldást sem tudta összeegyeztetni elveivel. Így egy harmadik utat választott. Ha már nem élhetett kedve szerint kora politikai viszonyai között, hát kialakított saját maga számára egy külön világot, amelyben legalább énje egyik részét vállalhatta. Rómát nem akarta elhagyni, inkább a belső emigrációt választotta. Ez gyakran megvédi az embert, ha nem tud polgárként élni. Vagy legalábbis megadja a védettség látszatát.

Már az felért egy tiltakozással, hogy a hadvezérnek és politikusnak egyaránt bevált államférfi teljesen kiszakadt a közéletből. Amikor pedig híre ment, hogy ideje nagy részét gasztronómiai élvezetek rafinált kimunkálásának szenteli, ez már egyenesen arculcsapásként érte ellenfeleit.
Amikor a beteg Pompeiusnak orvosa egy alkalommal fenyőmadár fogyasztását ajánlotta, és biztatta, hogy kérjen néhányat Lucullustól, Pompeius dühösen hárította el a javaslatot: „Mit? Hát, Pompeius ne éljen, ha Luculhts nem ínyenckedik?"

A kövérre hizlalt madarak és a vidéki birtokainak tavaiban nyüzsgő halak gyógyírt jelentettek Lucidius számára nem-csak a politika, de a magánélet sebeiért is. Házasságai ugyanis rosszul sikerültek. A rómaiak általában nem voltak valami jó véleménnyel a nőkről, és a házasság intézményét is csak valami kényszerűségnek tartották. Ezt Aulus Gellius Attikai éjszakák című írásában a következő történettel illusztrálta:


„Egyszer műveit népes hallgatóság előtt felolvasták a tekintélyes és ékesszóló Metellus Numidicus beszédét, amelyben censorsága idején nősülésre buzdította a férfiakat. Beszédében ez van: »Ha kibírnánk feleség nélkül, polgárok, mindnyájan ellennénk eme kellemetlenség nélkül, de mivel a természet úgy rendelte, hogy az asszonyokkal nem valami kellemes, nélkülük viszont lehetetlen élni, inkább törődjünk állandójólétünkkel, mintáz ideig-óráigtartó örömmel.« ”
(Muraközy Gyula fordítása)

Nagy emberek életét gyakorta keserítették meg kisstílű feleségek zaklatásai. Gelliusnak erre is van egy ízes anekdotája:

„A hagyomány szerint Xanthippe, a filozófus Szókratész felesége igen házsártos és patvarkodó természet volt, éjjel-nappal nem hagyott fel asszonyi dühkitöréseivel és zaklatásaival. Alkibiadész csodálkozott a férjével szemben tanúsított féktelen viselkedésén, megkérdezte hát Szókratészt, miért nem küldi el házából ezt a pörlekedő asszonyt? Azért -felelte Szókratész mert azáltal, hogy házamban elviselem, megedződöm, és megszokom, hogy idegenektől is könnyebben tűrjem el az arcátlanságot és a méltánytalan viselkedést.”
(Muraközy Gyula fordítása)

Mármost Lucullus első felesége, a már említett Publius Clodius szabados életet élő húga, aki még saját bátyjával is hírbe keveredett, a jelek szerint túlságosan komoly „kellemetlenséget” jelentett szigorú erkölcsi elveket valló férjének. Ráadásul Lucullus úgy érezte, eléggé megedződött ő már a társadalom „arcátlanságával és méltánytalan viselkedésével” szemben ahhoz, hogy házában ne legyen kénytelen eltűrni egy ilyen asszony jelenlétét.
Ezért nem sokkal a közéletből történt visszavonulása után elvált nejétől. Sajnos második felesége sem okozott neki több örömet, mint az első. A szigorú erkölcsi felfogásáról nevezetes ifjabb Cato nővérét, Serviliát vette nőül, bízva abban, hogy egy ilyen család majd erényesebb asszonnyal ajándékozza meg. Tévedett. Mint Plutarkhosz írja:

„Seviliában csak egy nem volt meg Clodia rossz tulajdonságai közül, a fivérével való botrányos kapcsolata; minden más tekintetben ugyanolyan züllött és erkölcstelen nő volt. Lucullus Catóra való tekintettel, kelletlenül bár, de tűrte, végül azonban elvált tőle is.”

Ki csodálkozhat mindezek után azon, hogy a politikából csakúgy, mint házasságaiból kiábrándult Lucullus beletemetkezett az asztal örömeibe? Megtalálta a belső emigráció számára legelviselhetőbb formáját: elmerült az ízek birodalmában. Ezt fejezik ki a róla fennmaradt történetek is. Egyszer több napon át görögöket látott vendégül, akik kényelmetlenül érezték magukat, mivel oly sokat költött a tiszteletükre rendezett fényes lakomákra. A házigazda azonban megnyugtatta őket: „Ez valóban értetek is van, görög barátaim, de sokkal inkább LucuHúsért.”

Máskor nem fogadott vendéget, ezért házvezető szolgája szerény, egyfogásos vacsorát szolgáltatott fel neki. Lucullus felfortyanva utasította rendre szolgáját a szegényes étel miatt. „Hát nem tudod mondta neki -, hogy Lucullus ma Lucullusnál vacsorázik?”
Hogy milyen finomságok kerültek Lucullus asztalára, azt csak elképzelhetjük azoknak a recepteknek az alapján, amelyek a kora császárkori ínyenc, Marcus Gavius Apicius az ókorban gyakran idézett írásából ismertek.

A napjaink egyszerű ételeihez szokott olvasó nyilván öszszeborzad a fűszernövényekkel gazdagon meghintett és meglehetősen harsány ízeket ígérő ételek leírása láttán. Annyi bizonyos, hogy az emésztőszerveket alaposan igénybe vehette egy Apicius-féle malacsült vagy tengeri harcsa elfogyasztása, arról már nem is beszélve, hogy egy lakoma több fogásból állt.

A filozófus Seneca mintegy száz évvel Lucullus után nem is tett féket a tollára, amikor az efféle étkezést minősítette:

„ínyencfalatot, ismerőst és ismeretlent, mindent mindenfelől összehordanak a finnyáskodó torkosoknak; távoli tengerekről szállítják ide azt, amit a csemegéktől megcsömörlött gyomor már-már csak ímmel-ámmal fogad be, hánynak, hogy ehessenek, esznek, hogy hányhassanak, s az egész világról összehordottfejedelmi falatokat még megemészteni sem méltóztatnak.”
(Révay József fordítása)

Persze a Seneca által felidézett, korántsem étvágygerjesztő jelenet inkább a kivételt, semmint a megszokottat mutatta be. Rómában is tudták, hogyan lehet összeegyeztetni az ínyenc életmódot az egészség követelményeivel. Erre utal a fennmaradt receptekben felsorolt sok fűszernövény is. Ezek egy része ugyanis vértisztító hatású volt, másik része pedig szabályozta a bélműködést, megakadályozta a kellemetlen felfúvódást. A cékla, a csalán, a fenyőmag és a ruta vértisztító hatása éppoly közismert lehetett, mint az, hogy a borsfű, a zeller, azután a koriander használata megkönnyíti az emésztést.
A túlzott savtermelődés ellen jó hasznát vették a mályvalevélnek. A különféle hagymák egyenesen nélkülözhetetlen összetevői voltak a római ételeknek, ami egyébként teljesen egybevág a napjainkban elfogadott gyakorlattal. Kiváltképpen a fokhagymát ismerték sokirányú gyógyhatásáról, ami a nemi képességek fokozásától a vér koleszterinszintjének csökkentésén át a vérnyomás szabályozásáig terjed.

A Lucullus korabeli konyha egyedüli olyan fűszere, amely teljesen idegen a mi ízlésünktől, s amelynek használata egészségügyi okokkal sem indokolható, a garum volt. Ez az eredetileg görög földön elterjedt pikáns halmártás az 1. századra a római szakácsművészet legkedveltebb specialitása lett. A garumhoz különféle halakat használtak fel, attól függően, hogy egy egyszerű háztartás, avagy egy ínyenc konyha igényeit akarták kielégíteni. A szegényebbek kicsiny és más célra alig alkalmas halak, mint tengeri sügér vagy makréla, míg a gazdagok tonhal, tok vagy muréna húsát dolgoztatták fel.
A garum a következőképpen készült: a halak beleit és az egészen apró halakat vagy halszeleteket besózták, két-három hónapig napra kitett edényben erjesztették, közben gyakran megkeverték, végül az így nyert folyadékot rostán átcsurgatták. Helyi ízlésnek megfelelően olykor még fűszereket is tettek az elkészült szószba. Így kevesebb időt igénylő eljárás során a halmasszát erősen sós lével és forralt borral nyílt lángon felfőzték, majd a pikáns levet többször átszűrték. Valamennyi közül legkedveltebb a hispaniai véres vagy fekete garum volt, amelynél a foltos makréla vagy tonhal zsigereit, vérét és egyéb nedveit egy edényben sóval összekeverték, két hónapig a napon tartották, majd az erjedt folyadékot átszűrték.

Annyi talán elég is ahhoz, hogy Lucullus belső emigrációjának világát érzékeltessük. Persze egy ilyen világ is rejtegethet csapdát. Mert milyen véget is ért az az Apicius, akinek neve valamikor fogalom volt a konyhaművészetben? Seneca elmondja nekünk:

„Miután beleölt a konyhájába százmillió sestertiust, miután a fejedelmek roppant ajándékait s a Capitolium rengeteg kincseit tivornyáin elpocsékolta, a feje búbjáig eladósodott, s végre-valahára ebben a szorult helyzetében átvizsgálta számadásait: megállapította, hogy vagyonának maradványa mindössze tízmillió sestertius, s mintha koldusbotra jutott volna, mert nyomorult tízmillióból kellett ezentúl eltengődnie, mérget ivott, s így fejezte be életét.”
(Révay József fordítása)

A politikai élettől teljesen visszavonult Lucullus 60 esztendős lehetett, amikor búcsút mondott ennek a világnak. Még időben történt ez ahhoz, hogy ne kelljen megérnie a köztár-saság bukását. Plutarkhosz szavaival élve „különösképpen szerencsés” volt viszonylag korai halálával, hiszen így elkerülte elvbarátainak véres végzetét. Cicero a polgárháborús villongások áldozata lett, és levágott feje Róma Fórumán keltett iszonyatot, míg Cato önként dőlt kardjába.
Lucullus szerencsésebb volt: neki természetes halál jutott. Halála előtt azonban elméje elborult, és utolsó napjait az addiginál is nagyobb elszigeteltségben, megzavart tudatának béklyói között töltötte. így beteljesedett végzete is bizonyítja, hogy a gyomor örömei mégsem kárpótolhatták ezt a felelősségét érző embert a közélet kudarcaiért.



Forrás: Kertész István Botrányok az ókorban