logo

XXVII Novembris AD

A bigámista Messalina

Az első római császárok élettörténete, Octavianus Augustus kivételével, valóságos botránykrónika. A saját családtagok meggyilkolásától a szexuális kicsapongásokon keresztül az ártatlan polgárok üldözéséig rendkívül széles azoknak a bűnöknek a skálája, amelyekkel az ókori történetírás Tiberius, Caligula, Claudius és Nero számláját megterhelte. Kiváltképpen az előbb felsoroltakat magában foglaló Julius-Claudius-dinasztia kihalását követően, az úgynevezett „jó császárok” idején alkotó Suetonius (kb. Kr. u. 70-140) és Tacitus (kb. Kr. u. 55-120) hajlamosak arra, hogy akár a jó ízlés határait is átlépő történetekkel illusztrálják az emberiség ellenségeinek kikiáltott princepsek bűnös uralkodását.
Tiberius, miután Rómát a haszonért feljelentők eldorádójává tette, és végig nézte lehetséges utódai zömének kiirtását, mint Suetonius írja, aberrált nemi élvezetekben keresett kielégülést:

...állítólag kisfiúkat tanított be, halacskáinak nevezve őket, hogy úszás közben két combja között forgolódjanak, és nyelvükkel meg apró harapdálásokkal csiklandozzák, azután nagyobb, de anyjuk keblétől még el 7iem választott csecsemők szájacskájába adta szeméremtestét és mellbimbóit effajta gyönyörűségek vonzották mind hajlamainál, mind koránál fogva.”
(Kis Ferencnéfordítása)

Caligula szörnyen kegyetlen és gátlástalanúl pazarló volt. íme, erről néhány idézet ugyancsak Suetoniustól:

„Még a pihenés, a játék és az asztali örömök idején sem szüneteltek kegyetlen szavai és tettei. Gyakran reggelizés vagy lakoma közben, jelenlétében vezettek le komoly kihallgatásokat, s azokon kínzást is alkalmaztak nemegyszer. Egyik katonája, aki a lefejezések művésze volt, néhány fogolynak az ő színe előtt vágta le a fejét... Ismét máskor, vidám lakoma közben heverészve hirtelen felkacagott; a mellette fekvő két consul udvarias kérdésére, hogy mit nevet, Caligula így felelt: »Mi mást is nevetnék, mint azt, hogy csak egy intésembe kerül, és akár el is vágják mindkettőtök torkát.« ”

„Pazarlásban a legbőkezűbb tékozlók képzeletét is felülmúlta: egészen újfajta fürdőket, különleges fogásokat, étrendeket eszelt ki; illatosított forró és hideg fürdőket vett, ecetben feloldott drágagyöngyöt ivott, vendégei elé aranyból sült kenyeret és eledeleket tálalt, megjegyezve, hogy vagy takarékoskodjék az ember, vág szülessék Caesarnak!... egy év sem telt bele, s Tiberius Caesar egész hatalmas vagyonának, kétezerhétszázmillió sestertiusnak a nyakára hágott. ”
(Kis Ferencné fordítása)


Nero exhibicionista bolondériáiról az olümpiai botrányok kapcsán már megemlékeztünk, Claudiusról pedig még lesz szó. Mindezen császárok antik életrajzainak olvastán azonban feltámad az emberben a kétkedés ördöge: vajon azok a történetírók, akik pártatlanságukat hangoztatva, de valójában a gyűlölet mérgébe mártott íróvesszővel örökítették ránk a korai principatus, vagyis a köztársasági mezbe bújtatott egyeduralom históriáját, kiérdemlik-e azt, hogy hitelt adjunk nekik? A kérdésre nem adhatunk egyértelmű választ.

Az „első polgár”-nak, azaz princepsnek nevezett egyed-uralkodók olyan nagy hatalmat kaptak kezükbe, amelynek Róma történetében nem volt hagyománya, és amelynek a kiegyensúlyozott gyakorlásához hiányoztak a szükséges tapasztalatok. Emiatt túlságosan is a császárok egyéniségétől függött, miként élnek azzal a lehetőséggel, amelyet az alattvalók milliói feletti uralom számukra nyújtott. Ez hatalmas kihívást jelentett, és olyan helyzetet teremtett, amely számos buktatót rejtett magában.
A mérsékelt és céltudatos Octavianus Augustus, akit éppen ezek az erényei emeltek az állam élére, jó érzékkel találta meg az egyensúlyt saját lehetőségei és a társadalom elvárásai között. Politikai hatalmát kihasználta, de nem élt vissza vele. így azután kevésbé sértette meg a római hagyományokat, mint utódai némelyike, és népe számára is megkönnyítette a köztársaság megszűnésével beállott rendszerváltozás elviselését.

Azok, akik őt követték a trónon, nem rendelkeztek az ő erényeivel. Tiberius boldogtalan magánélete miatt emberkerülő lett, és a mások iránti beteges bizalmatlansága következtében a félelem légkörét tartósította a felségárulásért elítéltek és az ártatlanul halálba hajszoltak sikolyától hangos birodalomban.
Testőrparancsnoka, Seianus az alattomos cselszövéstől a koncepciós perekig változatos eszközöket használt fel az éberség és a hatalom megóvásának ürügyén. A véres tisztogatások közepette életét veszítette a császár fia és unokaöccse, Germanicus két gyermeke is. A halálra rémült társadalom végletes megfélemlítése után Seianus feje is porba hullott. Ugyanakkor Tiberius többször tanúbizonyságát adta annak, hogy kiváló hadvezér. Emellett olyan gazdaságpolitikát alkalmazott, amely lehetővé tette, hogy a tartományok és az itáliai városok felvirágozzanak, és a polgárháborúk ütötte sebek végleg begyógyuljanak a birodalom testén.

Uralma idején az állam tovább erősödött, de az ezzel járó kísérőjelenségek felébresztették a társadalomban a köztársasági időszak iránti nosztalgiát. Ezért Tiberius személye a történeti hagyományban népszerűtlenné vált. Amikor pedig a Flaviusok és az Antoniusok alatt (Kr. u. 69-192) hosszabb távon megvalósult a császárok és a senatori rend közötti egyetértés, és ennek nyomán a mérsékelt uralom kevésbé nyomasztotta a régi hagyományok némelyikéhez még ragaszkodó társadalmat, a változástól fellélegző közvélemény még inkább elítélte Octavianus utódait. Ez a szemlélet tükröződött a történetírásban, amely ennek hatására még nagyobb mértékben csúfította el Tiberius, Caligula és a többiek amúgy is meglévő torz vonásait.
Így az antik történetírásban az első császárokról kikere-kített kép hiteles is, meg nem is. A már ismertetett erényekkel rendelkező Tiberiust és azt a Claudiust, aki még ismerte az etruszkok nyelvét, történetírói munkásságot folytatott, megreformálta az ábécét, modernizálta a római államvezetést, és sok praktikus intézkedéssel könnyítette meg a polgárok életét, egyazon színvonalra süllyesztették a jó uralkodáshoz szükséges önkorlátozás teljes hiányában szűkölködő, a hagyományokat lábbal tipró és a legelemibb politikusi felelősségtudattal sem rendelkező Caligulával és Néróval. Ezért nem árt, ha óvatosan és némi kritikával forgatjuk az ókori szerzők munkáit. Történetírás nincsen „harag és részrehajlás” nélkül.

Az első uralkodók jellemét jól tükrözik azok a történetek, amelyek házasságaikról fennmaradtak. Ezek közül kétségkívül Claudius és Messalina bigámiába torkolló botránya a legismertebb, de azért azt megelőzően is történtek érdekes dolgok. Octavianus Augustus például két sikertelen kísérlet után harmadszorra evezett egy boldog szerelmi házasság révébe. Első ízben Clodiát, Marcus Antonius mostohalányát választotta feleségének. E frigy a triumvirek barátságát volt hivatott erősíteni, de nem töltötte be ezt a funkcióját. Clodia ugyanis a hírhedt Publius Clodius és Fulvia házasságából született, és férje, már csak hitvese serdületlen életkora miatt is, egyelőre nem osztotta meg vele a házasélet örömeit. Később azután alkalom sem nyílott ilyesmire.
Az erőszakos Fulvia összeveszett vejével, aki köztudottan a gyors döntések embere volt. A gyors döntés ezúttal az azonnali válást jelentette. Octavianus második választottja az a Scribonia volt, aki előzőleg már két consuli rangot elért férfiút is boldogított, ügy látszik, az éretlen leánygyermek Clodia után Caesar örököse érett és tapasztalt asszonyra vágyott.
Harmadik házasságába Scribonia már többgyermekes anyaként érkezett, és újabb férjét is csakhamar egy leánykával ajándékozta meg. Ez az újszülött a Julia nevet kapta, és később a császárrá emelkedett Octavianus Augustushoz igen közel álló férfiak felesége lett, sorrendben előbb Marcellusé, annak halála után Agrippáé, végül pedig Tiberiusé. Agrippának három fiút és két leányt szült. Mind ő, mind Julia nevet viselő leánya annyira hírhedten erkölcstelen életmódot folytatott, hogy Augustus kénytelen volt mind-kettőjüket száműzetésre ítélni.

Idővel azonban Octavianus Seri boniától is elvált. Az asszony kicsapongásaira hivatkozott, de a valódi ok alighanem inkább az lehetett, hogy beleszeretett Tiberius Claudius Nero szépséges feleségébe, Líviába. Ez 38-ban történt, amikor az előrelátó lelkek már gyaníthatták, a jövő Octavianus egyeduralma lesz. Nero előrelátó lélek volt. Lemondott másállapotban lévő feleségéről Octavianus javára, aki külön főpapi engedély birtokában nőül vette Líviát. Livia azután hibátlanul be is töltötte a köztársaság első embere, majd a császár feleségének szerepét. Csak egyetlen dologban nem tudott igazán kedvére tenni urának. Neki már nem szült utódot. Előző házasságából született fiait azonban jól menedzselte, és végül elérte, hogy közülük Tiberiusra szálljon a birodalom feletti uralom.
Tacitus leplezetlenül céloz arra, hogy ennek érdekében része volt Agrippa és Julia fiainak halálában, s tulajdonképpen a római történetírás Octavianus Augustus jellemét igazán bíráló egyetlen megjegyzése is ezzel kapcsolatos: eltűrte, hogy Livia minden eszközzel előkészítse Tiberius utódlását. Ezek után azért támad az embernek egy olyan érzése, hogyha a történeti hagyomány általában szkeptikus volt a házasságok boldogító hatásával szemben, akkor kiváltképp ez jellemezte a császárok vonatkozásában is.

Tiberius esetében a hagyományt teljesen hitelesnek fogadhatjuk el. Ő 16-ban feleségül vette Augustus vejének, Agrippának Caecilia Atticától született leányát, Agrippinát, és egy esztendő múlva Drusus néven fiút nemzett vele.
Caecilia Attica Agrippa első felesége volt, s őt még két asszony követte az első császár kedvenc hadvezére oldalán. E két nő közül a második volt Octavianus Augustus leánya, a kicsapongásai miatt igen rossz hírű Julia. Nos, Agrippa halála után dinasztikus érdekből ezt a Júliát kellett a szegény Tiberiusnak nőül vennie, és ez a körülmény egy életre megkeseredett emberré változtatta őt. Suetonius megindítóan számol be erről:

„Feleségül vette Agrippinát, M. Agrippa lányát, ama Caecilius Atticus római lovag unokáját, akihez Cicero levelei szólnak; később, amikor felesége már megszülte Drusus nevű fiát, kénytelen volt elválni tőle, noha boldogan éltek egymással, az asszony ismét teherbe esett. Nyomban nőül kellett vennie Augustus leányát, Júliát. Nagyon bánkódott emiatt, mert szerette Agrippinát. Júlia természete azonban nem tetszett neki, hiszen mindenki tudta, hogy az már férje életében szemet vetett őrá. Még a válás kimondása után is fájt a szíve, amiért eltaszította magától Agrippinát, s mikor egyszer véletlenül összetalálkoztak az utcán, megbűvölten, könnyes szemmel nézett utána; vigyáztak is azontúl, hogy még egyszer eléje ne kerüljön az asszony. Júliával eleinte egyetértésben és kölcsönös szeretetheti élt: később azonban olyan súlyosan összekülönböztek, hogy liberius nem is hált vele többé...”
(Kis Ferencnéfordítása)

Az első császárnék közül Lívia nagyjából teljesen, Julia viszont csak töredékeiben tett eleget azoknak a követelményeknek, amelyek a római közvélemény szerint az uralkodók feleségeinek értékelését meghatározták. Egy császár nejének előkelő családból kellett származnia, családanyai magatartásával példaképül kellett szolgálnia minden római asszony számára, végezetül be kellett töltenie azt a társadalmi szerepet fogadások rendezése, ünnepségeken való reprezentatív részvétel és hasonlók-, amely férje oldalán rá hárult. Ilyen szempontból nem sok különbséget fedezhetünk fel egy mai államfő és egy római császár nejének kötelezettségei között. Mint ahogy e kötelezettségek bármelyikének elmulasztása napjainkban éppolyan botrányt okozhat, amint az az ókorban is megtörtént.

Livia a Liviusok latin eredetű plebejus arisztokrata nemzetségéből származott. Ősei 338-ban nyerték el a római polgárjogot, majd két nagy családba, a Salinator és a Drusus famíliába tömörülve számos szolgálatot tettek a római népnek. Kiváltképpen a Salinatorok jeleskedtek, akik közül például Marcus Livius Salinator 207-ben szétverte a bátyja, Hannibal megsegítésére Itáliába vonuló Haszdrubal karthágói seregét.
Livia atyja a Drususok közé tartozott, és ez a császári család tagjait érintő névadásban is nyomot hagyott a Drusus és Drusilla nevek révén. E tekintetben Livia szalonképes volt. Általában megállapíthatjuk, hogy a római császárnékkal legkevésbé származásuk terén akadt probléma. Más vonatkozásban azonban pótolták a „hiányt”. Julia például züllött életvitelével csak az asszonyok töredékének jelenthetett kétes értékű példaképet, és mivel Tiberius elég hamar megszabadult tőle, a társadalmi élet területén sem tudott helytállni.

A harmadik császár, Caligula házasélete egészen új problémákat vetett fel. Ebben dédnagyapja, a dúvad természetű Marcus Antonius emléke kísértett. Livia korán elhunyt Drusus nevű fia nőül vette Marcus Antonius és Octavia leányát, Antóniát. Ebből a házasságból született két fiú, Germanicus és a később császárrá választott Claudius, valamint egy leány, Livilla. Germanicus azután összeházasodott Agrippa Júliától született leányával, az úgynevezett idősebb Agrippinával, és e házasság meglehetősen férges gyümölcse lett Caligula.

Caligula fiatalsága nagy részét cselszövés és halálfélelem közepette töltötte nagybátyja, Tiberius udvarában. Szüleinek és nővéreinek a halála Tiberius részvételével következett be. Ő maga a Kr. u. 37. esztendőben foglalta el a császári trónt. Közben igen hamar megtanulta, hogy csak erkölcsi gátlások nélkül élheti túl Tiberius uralkodásának féktelen terrorját. Ennek megfelelően járt el magánélete ügyeiben is. Első felesége, az egyik legelőkelőbb római család sarja, Julia Claudilla gyermekágyban halt meg. A magányosan maradt Caligula hamar túltette magát felesége halálán, és elcsábította a testőrség parancsnokának, Macrónak az asszonyát. Hangoztatta, ha császár lesz, feleségül veszi a nőt. Erre a nagyravágyó Macro állítólag erőteljesen közreműködött abban, hogy a már amúgy is súlyosan beteg és idős Tiberius gyorsabban költözzék át a másvilágra.

A császárrá emelkedett Caligula persze nem vette feleségül a testőrparancsnok nejét, sőt idővel Macrótól is megszabadult. Nagy botrány lett volna abból, ha rangon alul házasodik. Ám amit végül is megtett, az sem számított a rómaiak szemében kisebb skandalumnak. A jelek szerint Caligula számára azok a keleti hellenisztikus uralkodók jelentettek példaképet, akik önmagukat élő törvénynek tekintették, és hatalmuk semmiféle korlátozására nem voltak hajlandók. Kiváltképpen megragadták képzeletét a Ptolemaioszok uralkodásáról hallott történetek, és ezek nyomán egyre gyakrabban gondolt vissza dédnagyapjára, Marcus Antoniusra, aki a rómaiak közül elsőként választotta Róma szürkesége helyett Alexandria csillogását.
Felületesen gondolkodó és a hagyomány szerint egy súlyos betegség után némileg elboruló elméjébe elsősorban a fejedelmi önkényuralommal együtt járó külsőségek vésődtek bele: Antonius és Kleopátra rafinált örömei, a testvérházasságok fülledt erotikáját sugárzó alexandriai udvar, a gyönyörök és élvezetek utánozhatatlan tobzódása. Azután megszületett benne a gondolat: mi történne akkor, ha Alexandriát Rómában próbálná megvalósítani? Uralmát lényegében ennek a törekvésnek szentelte, és végül ez volt az a mozzanat, amelyet a rómaiak már nem tudtak elviselni, és ami miatt meggyilkolták őt.

Caligula Alexandria-mániája első ízben abban mutatkozott meg, hogy eltörölte azt az Augustus kora óta létező szokást, amely szerint minden évben megünnepelték az actiumi csata emlékét. Ez az intézkedés tisztelgést jelentett a némileg példaképnek tekintett Marcus Antonius előtt. Ugyanezt fejezte ki Caligula azzal is, hogy nagyanyjának, az élemedett korú Antóniának odaajándékozta az Augusta (Fenséges) címet. Jóllehet, az újjászülető Antonius-kultusz ellentétes volt az előző évtizedek hivatalos politikájával, különösképpen mégsem rázta meg a római közvéleményt.
Sőt egyesek még dicsérték is az ifjú császárt, lám, mily buzgalommal ápolja ősei emlékét. És mivel az ősök emlékezetének tiszteletben tartása régi római erénynek számított, eleinte nem is vették észre, hogy ez esetben a hazai hagyományoktól való veszélyes elszakadás bevezető aktusáról van szó. Azután hamar észbe kaptak. Caligula ugyanis komolyan vette elgondolását, és ennek jegyében élettársi viszonyt kezdett saját nővérével, Drusillával.

Testvérszerelem Rómában! Ráadásul a császár, az állam legfőbb ura és jelképe tiporja porba az ősök erkölcsét! Az előző időszak, főként Tiberius uralkodása sok politikai megpróbáltatással járt. De még az is, aki felségsértési per vagy más, az önkényből fakadó eljárás áldozatává lett, méltósággal fejezhette be életét. Néhány áldozatot még az a hamis tudat is vigasztalhatott, hogy halálával a maga módján az állam erősödéséhez járult hozzá. Most azonban egyre többen úgy érezték, hogy maga a princeps csinál bohócot belőlük. Hová tűnt a római nép méltósága? Azután előállt az az állapot, amelyben társadalmi helyzetre való tekintet nélkül általános gyűlölet kapott lábra a népétől elidegenedett uralkodóval szemben.
Magán a császári családon belül sem szült jó vért a testvérek botrányos együttélése. A dolgon még Marcus Antonius leánya, az öreg Antonia is felháborodott, aminek az lett a természetes folyománya, hogy az agg matróna kegyvesztetté vált. A családi vihart jól mutatja, hogy Drusilla 38-ban bekövetkezett váratlan halálát követően Caligula két húga, Julia Livilla és az ifjabb Agrippina száműzetésbe kényszerült, míg Antonia meghalt. Kósza hírek szerint császári unokája hajszolta öngyilkosságba.

Az előbb népével, majd közvetlen hozzátartozóival meghasonlott császár minden erkölcsi megfontolástól mentes viselkedése későbbi házassági botrányaiban is tükröződött. Mindjárt az elsőről így tudósít Suetonius:

„Nehéz eldönteni, mi volt ocsmányabb: hogyan kötötte vagy hogyan bontotta fel házasságait. Livia Orestilla C. Pisával tartotta lakodalmát, melyen Caligula is megjelent, és megparancsolta, hogy nyomban vezessék házába a leányt. Néhány nap múlva aztán elküldte magától, majd két évvel később száműzte, mert az asszony időközben állítólag régi férjével élt együtt. Mások úgy mondják, hogy a lakodalmi ebédnél üzenetet írt a vele szemközt heverő Pisának: »Hozzá ne nyúlj az asszonyomhoz.« S mindjárt az asztaltól magával vitte a nőt; másnap rendeletben hirdette ki, hogy Romulus és Augustus példája nyomán szerzett asszonyt magának.”
(Kis Ferencnéfordítása)

A történelmi hivatkozások egyáltalán nem tették népszerűbbé Caligula ocsmány tettét. Az emberek tudták, hogy a mondái ősök hajadonokat raboltak maguknak akkor, amikor az első király, Romulus idején megtörtént a szabin nők elrablásának esete. A hajadonok közé csak véletlenségből keveredett a férjes asszony, Hersilia, akit a hagyomány egyik változata szerint Romulus azután nőül vett. Romulus tehát véletlenül vette el mástól az asszonyát.
Ami Octavianus Augustus esetét illeti, ott is sántít a párhuzam. Ő ugyan tudta, hogy férjezett nőre vágyik, aki ráadásul másállapotban volt, de kikérte ehhez a Líviával kötendő frigyhez egyrészt az addigi férj, másrészt a római papi testület beleegyezését. Ő tehát legalább formailag eleget tett az erkölcsi és törvényes előírásoknak. Caligula azonban nem törődött ilyesmivel. Pedig még utánzott elődje, Marcus Antonius tragédiája is inthette volna arra, hogy a magánélet dolgaiban sokszor hajthatatlanabb a közvélemény, mint politikai ügyekben. Államférfiak esetében pedig magától értetődően a politikai és a magánszféra nehezen választható el egymástól.

Livia Orestilla után Lollia Paulina lett Caligula következő áldozata. A császár egyszer hallott arról, hogy ennek a Lolliának a nagyanyja híres szépség volt. No, ha a nagymama olyan szép volt, akkor az unokája se lehet akárki, gondolta a kéjvágyó uralkodó, és azonnal magához hívatta az asszonyt. Az elképzelés és a valóság között azonban lehetett némi eltérés, mert a férjétől elválasztott nőt ugyan feleségül vette, de rövid idő múlva elzavarta magától. Talán bosszú gyanánt, amiért nem bizonyult nagyanyja híréhez méltó szépségnek, még azt is megtiltotta Lolliának, hogy valaha férfival háljon.
Caligula feleségeinek sorát Milonia Caesonia zárta. Ez a nő sem származása, sem viselkedése alapján nem volt méltó arra a szerepre, amit Rómában egy császárnétól elvártak. Bezzeg eleget tett Caligula sajátos elvárásainak. Szült neki egy leányt, és minden aberrált szórakozásában méltó társának bizonyult. Ha kellett, görög harcosnak öltözve lovagolt férje mellett, ha pedig ura úgy kívánta, meztelenül mutogatta magát a császár barátai előtt.

Caligula házasélete tükörképe volt az őrület határát súroló és minden ősi szokást lábbal tipró császári uralomnak. Nem csoda, hogy végül az uralkodó környezete sem bírta tovább négy évnél a császár ön és közveszélyes tobzódását. Caligulát Kr. u. 41-ben legközvetlenebb hívei legyilkolták.
A gyilkos merénylet kulcsembere Cassius Chaerea, a testőrgárda főtisztje volt. Hogy benne miért támadt gyűlölet Caligula vagy, ahogy a császárt még nevezték, Gaius iránt, azt a zsidó történetíró, Flavius Josephus mondja el nekünk:

„Chaerea már hosszú ideje teljesített katonai szolgálatot, de sehogy sem volt ínyére a Gaiusszal való állandó érintkezés. A császár rábízta a közadók kivetését és az adóhátralékok behajtását, de mivel az adókat a kétszeresére emelték, nem sokat törődött a behajtásukkal, és inkább hallgatott a maga jó szívére, mint Gaius parancsára. Ezzel azonban magára vonta haragját; a császár szüntelenül szemére vetette, mily lagymatagon hajtja be az adókat, és ezért gyávának nevezte. De egyéb szidalmakat is végig kellett hallgatnia: olyan napokon, amikor ezredesi szolgálatát ellátta, bement a császárhoz a jelszóért; a jelszó mindig valami trágár nőnemű szó volt. Ezt tette vele a császár, ámbár ő maga bizonyos titkos összejöveteleket rendezett, s ott női ruhában jelent meg, haját saját találmányit különleges módszerrel felbodorítatta, és egyébként is minden mozdulatában nőnek mutatta magát. Es mégsem átallotta éppen Ghaereának vetni szemére ilyesmit. Tehát Chaerea valahányszor átvette a jelszót, mindig elkeseredett, főképpen azért, mert mikor átadta a többieknek, ezek kinevették; így azután törzstiszt baj társai mindig csúfot űztek belőle, mert valahányszor át kellett adnia a császártól hozott jelszót, ezek már előre örültek, hogy megint lesz anyaguk a gúnyolódásra. Ez végül felbőszítette Chaereát...”
(Révay József fordítása)

Chaerea esete, amelyben azt látjuk, miképpen lett a leghűségesebb tisztek egyikéből a császár halálos ellensége, jellemzi az önkorlátozástól mentes hatalom veszélyeit. Ez a hatalom ugyanis általános kiszolgáltatottságot teremt, és végül a maga birtokosát is védtelenné teszi. Pusztulása törvényszerű, s nyomában társadalmi méretű csömör terjed el. E megcsömörlés jegyében közóhajjá válik egy olyan ember uralma, akinek már puszta személyisége is garancia lehet a hatalom új típusú gyakorlására. Ilyen meggondolások sodorták a császári trónra Caligula nagybátyját, Claudiust.
Claudius 10-ben született a későbbi Tiberius császár fivére, Drusus és Antonia házasságából. Sokat betegeskedő, vézna gyermek volt, akiről anyja is azt mondta, hogy a természet csupán elkezdte formálását, de sajnos elfelejtette befejezni. Nagyszülei, Livia és az őt saját családjába befogadó Octavianus Augustus szégyelltek is ügyefogyott unokájukat, és igyekeztek őt eldugni a köznép elől. így Claudius bizonyos elzártságban nőtt föl, és Tiberius, majd Caligula uralkodása idején sok megaláztatást kellett elszenvednie.
Sanyarú sorsának azonban kettős előnye is mutatkozott. Egyrészt életben maradt, mivel senki sem tartotta őt esélyesnek a trónra, másrészt meg volt ideje és lehetősége arra, hogy művelődjék. Ezért kora egyik legműveltebb emberévé vált, és olyan személyiséggé formálódott, akit saját szerencsétlensége fogékonnyá tett mások gondjai iránt. Azok, akik Caligula halála után emberséges uralomra áhítoztak, remélhették, hogy ő megfelel az ilyen elvárásoknak.

Claudius igyekezett eleget tenni a várakozásnak. Tacitus nem is tagadja elismerését, amikor felsorolja pozitív hatású intézkedéseit:

„.. törvénnyel fékezte meg az uzsorások kegyetlenségét: szülői fennhatóság alá tartozó fiataloknak ne adhassanak kamatra olyan kölcsönt, amely a szülők halálakor fizetendő meg; s a források vizét a simbruviumi dombokról levezetvén bevitte a Városba, és új betűket iktatott közbe, s tett közhasználatúvá, miután rájött, hogy a görög írás sem egyszerre alakult ki és vált tökéletessé.”
(Borzsák István fórát fása)

Csakhogy a császár már 51 éves volt akkor, amikor trónra került, és egyre gyengülő egészségi állapota miatt szellemi teljesítőképessége sajnálatosan kiegyensúlyozatlanná vált. Erre utal Suetonius, amikor ezt írja róla:

„Kihallgatások és ítélethozatal dolgában az esze csodálatos módon különféleképpen működött; hol körültekintően és bölcsen, hol meggondolatlanul, elhamarkodottan, mint valami bolond.”
(Kis Ferencnéfordítása)

A szellemi stabilitás hiányában Claudius több, eredetileg helyes elképzelése kétes végeredménnyel valósult meg. így kétségkívül hasznos elgondolása volt, hogy a kormányzat adminisztrációjának irányítását részben kiváló szakemberekre bízta, és nem volt finnyás akkor, amikor a szakértelmet a származás elé kellett tenni a vezetők kiválasztásánál. Ennek a módszernek a következtében felszabadított rabszolgák kerültek az egyes ügyosztályok élére. Ok kiválóan dolgoztak, csakhogy a császár arra már képtelennek bizonyult, hogy hatékonyan ellenőrizze őket. A dolog vége az lett, hogy ezek a felszabadítottak: Pallas, Narcissus, Callistus és a többiek a császár fejére nőttek, és idővel magukhoz ragadták a tényleges irányítást az egyre fáradó Claudiustól.

Claudius szellemi tompulásának előmozdításából tisztességgel kivették részüket azok az asszonyok, akikkel balsorsa házassági kötelékbe sodorta. Első felesége, Plautia Urgulanilla amellett, hogy kicsapongó életmódjával borzasztotta hagyománytisztelő férjét, még alapos gyilkossági gyanúba is keveredett. Claudius elvált tőle, és a frigyhez hasonlóan szomorú véget értek gyermekeik is.
Fiuk, Drusus még kicsiny fiúcska volt, amikor játék közben egy magasra feldobott körtét a szájával igyekezett elkapni. A gyümölcs olyan szerencsétlenül esett be a szájába, hogy megakadt a torkán, és megfulladt tőle. Leányukról, Claudiáról kiderült, hogy valójában egy Boter nevű felszabadított rabszolga az apja. Ezért a szegény csecsemőt éhhalálra ítélték.

Az első házasság kudarca után az érzékeny lelkületű Claudius kissé bizalmatlanná vált a nőkkel szemben. Ezért nem sikerülhetett második házasságkötése sem, holott az ekkor nőül vett Aelia Paetina volt életében az egyetlen asszony, aki valóban szerette őt, és igyekezett boldoggá tenni. Ám a dolog valahogy úgy nézett ki, hogy Claudius nem hagyta magát. Jelentéktelen összezördülések miatt végül ismét válásra került sor.
Az, hogy Aelia Paetinát elhagyta, tragikus következményekkel járt Claudiusra nézve. Ugyanis következő felesége fűvel-fával megcsalta, és hatalmas botrányba keverte frigyüket, legutolsó neje pedig megmérgeztette őt. Most tárgyalandó házasságairól elmondhatjuk tehát, hogy az eleve alacsony boldogulási rátát sem biztosították számára.

Claudius harmadik nászára Kr. u. 39-40-ben került sor. Neje minden eddigi hitvesénél előkelőbb családból származott, hiszen atyja a császári famíliával Octavianus Augus-tus nővérén, Octavián keresztül rokonságban álló Marcus Valerius Messalla volt. Az új asszonyka körülbelül három évtizeddel volt ifjabb élemedő uránál, és a dallamos Messalina névre hallgatott. Bővérű teremtés lévén igyekezett kihasználni azt a kevéske időt, amit urának a nemi élet gyakorlására még az istenek meghagytak. Lendületesen bele-vetette tehát magát a házasélet örömeibe, és 41-ben Octaviát, 42-ben pedig Britannicust szülte meg férjének. Ezzel a ritka szép termékenységgel annyira rabul ejtette Claudiust, hogy az a továbbiakban teljesen az ő befolyása alá került.

Messalina és a császár viszonya csakhamar kezdett a kormányzatba bejutott felszabadítottak és az uralkodó kapcsolatához hasonlítani. Suetonius nem túloz, amikor azt állítja, hogy:

„Ezek az emberek mega feleséget uralkodtak rajta, s d nem is a fejedelem, hanem a szolga szerepét játszotta.”

Természetesen „rabtartói” is rájöttek arra, hogy uralmuk szilárdabb lesz, ha összefognak egymással. Aki útjukba állt, azt együttesen tiporták el. Jellemző példa erre az egyik arisztokrata, Appius Silanus pusztulása, amelyet Suetonius ír le:

„Messalina és Narcissus szövetkeztek ugyanis, hogy elteszik láb alól. Megosztván egymás közt a szerepeket, Narcissus kora hajnalban szinte megzavarodva rontott be gazdája hálószobájába, mert mint mondta azt álmodta éppen, hogy Appius gólkolja urát; erre Messalina csodálkozást színlelve megszólalt, hogy ő is ugyanazt az álmot látta már több éjszaka egymás után. Ezután nemsokára, ugyancsak előzetes megbeszélés alapján, bejelentették Appius érkezését előző nap ugyanis erre az órára a császárhoz rendelték; minthogy jövetele az álom értelmét bizonyította, Claudius parancsára nyomban letartóztatták és kivégezték.”
(Kis Ferencnéfordítása)

Amint politikai ügyekben, éppúgy magánéletbeli kedvtelései leplezése terén is számíthatott Messalina a nagy hatalmú felszabadított rabszolgákra. Az ő segítségükkel tarthatta titokban lankadó férje előtt házasságtörésekben ritkán szűkölködő napjait. A valamikor Kr. u. 60 és 140 között élt szatirikus költő, Juvenalis nem is fukarkodott a plasztikus képekkel, amikor felidézte Messalina kicsapongásait:

„Nézd a vetélytársát az egeknek: halld, mit is állt ki Claudius.
Asszonya látva, hogy alszik férje, nagyobbra merte becsülni
a vackot, mintpalatinusi ágyát.
Éjjeli csuklyát öltött őfelsége, a szajha, egy
szolgálótól kísérve szökött ki urától, s szőke
paróka alá rejtette sötét haja fürtjét.
Egy rongyfüggönyös és fülledt bordélyba nyitott, hol vár az
üres szoba rá, s aranyos mellel, ruha nélkül, csalva: Lycisca
nevén árulta magát, s mutogatta ott az ölét, fejedelmi
Britannicus, életadódat.
Nyájasan fogadott mindenkit, kérte a pénzt is, s háton
nyelte mohón be akárki döféseit ágyán.
Majd, hogy a bordélyos hazaküldte a lányokat, ő is ment
búsan, s ha tehette, szobáját mint legutolsó zárta be, lángolt
még dagadó ágyéka a vágytól; ellankadva, de nem
kielégülten hazaindult, és szennytől belepett arccal,
mocskosán a lámpa-füsttől vitte a bordély bűzt ágyába
magával.”
(Muraközy Gyula fordítása)

Lehetséges, hogy ez a bordélyházi jelenet kissé túlzás, az viszont köztudomású, hogy a fehérmájú császárné számos szeretővel igyekezett pótolni mindazt, amit öregedő élete párjától hiába is várt volna. A színész Mnester, az orvos Vettius Valens, azután Titius Proculus római lovag, az előkelő Plautius Lateranus, Pompeius Urbicus, Saufeius Trogus, a tűzőrség parancsnokaként ismert Decrius Calpurnianus, a gladiátoriskola felügyelője, Sulpicius Rufus, azután Iuncus
Vergilianus senator neve vált ismertté azok közül, akik kedveseiként vagy más módon szolgálták határtalan szexuális étvágyát. És miközben ő maga semmibe vette a házasság szentségét, szemforgató éberséggel ügyelt mások erkölcseire.
Claudius unokahúgát, Julia Livillát azon vád alapján, hogy a filozófus Senecával összeszűrte a levet, száműzetésbe, majd halálba küldte, és a száműzetés keservét Senecával is megismertette.
A római közvélemény érzékenysége a császári ház magánéletben eltévelyedései iránt egyszer már megbuktatott egy uralkodót. Caligula halálára még mindenki emlékezett, és noha Claudiust sajnálták, befolyásolhatóságát és a neje házasságtörései iránti vakságát nehezen viselték el. Róma belpolitikai helyzete Messalina magatartása következtében kezdett destabilizálódni.

Összeesküvések szövődtek, megingott a császári hatalom, és persze ez nemcsak Claudius személyére nézve jelentett veszélyt, hanem bizalmasai számára is. Narcissus, Callistus és Pallas rájöttek arra, hogy Messalina felelőtlen viselkedése mélybe ránthatja őket is. Ilyen helyzetben érlelődött az újabb és minden addigit felülmúló botrány. Messalina viszonyt kezdett a Kr. u. 48-as év consuljával, Caius Siliusszal.
A jóképű fiatalember, akiből nyilvánvalóan a politikai nagyravágyás sem hiányzott, annyira elszédítette a kikapós császárnét, hogy az elhatározta, feleségül megy hozzá. Suetonius szerint bemcsélte férjének, a hiszékeny Claudiusnak, hogy baljós előjelek fenyegetik, és ezek elől csak úgy menekülhet meg, ha aláírja az ő és Silius házasságát lehetővé tévő okmányt. Természetesen csak egy álszertartásról van szó, nyugtatta urát, aki talán még hálás is volt biztonságáról gondoskodó feleségének. Azután, amikor Claudius Ostiába utazott, hogy ott áldozatot mutasson be az isteneknek, a kijelölt consul és Messalina annak rendje és módja szerint házasságot kötött egymással. Tacitus szinte fuldoklik a felháborodástól:

„Jól tudom, mesébe illőnek fog látszani már az is, hogy akárki ember fiában ennyi biztonságérzet lakozhatott olyan városban, amely mindent tud, és semmit el nem hallgat -, hát még hogy a kijelölt consul a császár feleségével, előre bejelentett napon, hiteles tanúk közreműködésével, tulajdonképpen gyermekek világra hozása céljából házassági szerződést köthetett, és az asszony meghallgatta a tanúk ünnepi igéit, magára öltötte a leplet, áldozott az isteneknek; helyet foglaltak a vendégek társaságában; csókok, ölelések; s végül teljes házassági szabadságban töltött éj. De semmit sem költöttem az elcsodálkoztatás kedvéért, hanem az öregebbektől hallott s leírt tényeket adtam elő.”

Messalina tette kimerítette a bigámia és a csalárdság fogalmát. Örült volt ez a nő, hogy ilyen nyilvánvaló bűnre vetemedett, amely életét is veszélybe sodorhatta? És Claudiusnak is elment az esze, hogy ehhez hozzájárulását adta? Először az utóbbi kérdésre keresünk választ. Lehetséges, hogy Suetonius túllőtt a célon, amikor azt állította, hogy Claudius aláírta neje számára az elbocsájtó okmányt. Ám ha mégis aláírta, akkor viszont minden bizonnyal azt a gesztust gyakorolta, amelyet Livia első férje is tett Octavianus Augustus felé: lemondott a saját feleségéről. Mi bírhatta Claudiust egy ilyen lépésre? Számításba jön-e labilis idegrendszere, romló egészsége és talán az a félelem, hogy hatalmával együtt elveszti életét is?
Messalináról való lemondásával lényegében a császári hatalomról is lemondott Silius javára. Esetleg valóban minden így is történt, de egyértelmű bizonyíték nincsen rá. Csak annyi bizonyos, hogy Ostiába utazása előtt Claudius komolyan félt uralma megrendülésétől, és Messalina új násza az ő ostiai távolléte alatt következett be.

Ám, ha önként mondott le feleségéről a császár, ha és ez a valószínűbb neje önkényesen hagyta el, mindenképpen olyan szituáció alakult ki, amely Claudius és felszabadított rabszolgái közeli bukását ígérte. Ez ösztönözte Narcissust arra, hogy tanúk bevonásával meggyőzze a császárt, hűtlen asszonyán bosszút kell állni. A könnyen befolyásolható Claudius engedett a követelésnek, és elrendelte a vétkesek letartóztatását.
De melyek lehettek Messalina indítékai? Talán azt hitte, hogy Claudius mindenképpen bukott ember, és át akarta menteni magát az uralomváltás szokásos viharain. Caius Silius népszerű volt, és családi hagyományai révén nem is esélytelen a hatalomra. Apja Claudius közkedvelt fivérének, Germanicusnak volt a közeli barátja, és később egyike lett Tiberius véreskezű testőrparancsnoka, Seianus áldozatainak. Anyja az idősebb Agrippina barátnője volt. A császári ház népszerű tagjaihoz fűződő kapcsolat Silius családját ismertté és szimpatikussá tette a rómaiak legkülönfélébb néprétegei között egyaránt. így felmerülhetett az a gondolat, hogy Messalina a maga kezével legalitást nyújt a trón felé kívánkozó és ehhez a társadalom nagyobb részének támogatását élvező ifjú számára.

Sok itt a feltételezés, és kevés az, amit biztosan tudunk. A lényeg azonban alighanem abban rejlik, hogy Claudius szabadosai még mindig rendelkeztek annyi hatalommal, hogy Messalina és Silius hatalomátvételi kísérletét megakadályozzák. Claudius parancsára akkor indultak meg a testőrök Róma felé, amikor a házasságtörők éppen vad dáridót tartottak. Tacitus festi le élénk színekkel a mulatságot:

„Messalina pedig, soha féktelenebb fényűzésben, mivel már jól benn jártak az őszben, szürethez hasonló házi ünnepséget rendezett. Csavarták a préseket, csordultak a kádak, és állati bőrökkel övezett nők ugrándoztak körülöttük, mint áldozok, vagy őrjöngő bacchánsnők: ő maga kibomlott hajjal rázta a thyrsust, inellette Silius, repkénnyel koszorúzva, kothumus a lábán, hátra szegve a feje, és csak úgy zúgott körülöttük a pajzán tánckar.”
(Borzsák István fordítása)


A császár csapatai közeledésének hírére egy csapásra véget ért a bacchanália. A résztvevők közül, aki tudott, menekült, de a lesben álló centuriók nem sok módot hagytak a menekülésre. Az elfogott Siliust azonnal kivégezték, és ugyanígy bántak el azokkal is, akik közvetlenül részt vettek a császárné erkölcstelenségeiben. Maga Messalina is életét veszítette. Öt Claudius eredetileg a következő napra rendelte kihallgatásra maga elé, de Narcissus, attól tartva, hogy másnapra a császár haragja megenyhül, és a hűtlen asszony megússza a büntetést, a maga felelősségére megölette.
Ezzel zárult minden idők egyik legnagyobb feltűnést keltő házassági botránya. Az erélyes rendcsinálás megnyugtatta a közvéleményt, és az uralkodó presztízse helyreállt. A történtek azonban súlyos lelki megrázkódtatást jelentettek az akkor 58 esztendős Claudiusnak, aki el is határozta, most már nem nősül meg soha többé. Bölcsen tette volna, ha ragaszkodik ehhez a döntéshez.
Ámde a nők iránti gyengesége még egyszer felülkerekedett a józan eszén. Már egy évvel a skandalumot követően ismét megházasodott. A rómaiak döbbenetére saját unokahúgát, Agrippinát vette nőül. Germanicus leánya, aki később császárrá lett Nero fiát is magával hozta a házasságba, özvegyasszony volt. Nagyon bölcsen ügy tervezte jövőjét, hogy behízelgi magát Claudiusnál, feleségül megy hozzá, majd örökbe fogadtatja és utóddá jelölteti Nérót.
Claudius saját édes gyermeke, Britannicus kárára bele-egyezett Nero favorizálásába. Ennyire nem tudott ellenállni az asszonyi ármánynak. De ezzel egyben saját halálos ítéletét is aláírta. Mert Agrippina, miután célját elérte, megmérgeztette agg férjét.

A jobb sorsra érdemes császár Kr. u. 54-ben halt meg. A halálakor és azután róla kialakult közvéleménnyel teljes összhangban Seneca egy szatírában gyalázta meg emlékét. Játék az isteni Claudius haláláról című művében így adta vissza a haldokló uralkodó állítólagos utolsó szavait: „Jaj nekem! Azt hiszem, összerondítottam magam.


Forrás: Kertész István Botrányok az ókorban