logo

VII December AD

Palatinusus II.

Augustus háza a Palatinuson. - Miként lett belőle lassanként palota. - Maradványai. -A márvány felhasználása a császári korszakban. - Tiberius és Caligula palotái. - A cryptoporticus, a hol Caligula kiszenvedett. - Livia háza és festményei. - Nero palotája.


A császársággal új időszaka kezdődik a Palatinusnak: a Caesarok lakásává lesz s Tacitus szavaiként a római világ központjává, „arx imperii”. Augustus fiatal korában a Forum mellett lakott; kevéssel utóbb, még csak egyike a nagyralátóknak, kik a nagy dictator örökségére vágytak, a Palatinuson meglehetősen szerény házat vásárolt, a mely Hortensius szónoké volt. Nem voltak benne se márványok, se mozaikok, csak kőoszlopokon nyugvó középszerű csarnokokkal volt ékesítve. Ám azért mégis ez volt kiindulási pontja ama császári palotáknak, melyek szünet nélkül terjeszkedve, ellepték végre az egész halmot. Augustus háza lassanként megnőtt az urával együtt s nem érdek nélküli tanulmányozni fokozatos bővítését; az ügyesség, mellyel Augustus észrevétlenül s a nélkül, hogy bárkinek is szemet szúrna, egy magánházat az állam központjává alakított át, visszatükrözi, úgy véljük, egész politikáját ezen ügyes személyiségnek.
Nem merészség titkos rugóját keresnünk minden cselekedetének. Még legbizalmasb családi életében is szokása volt mit sem bízni a véletlenre; tudva van, hogy előre leírta nejével való beszélgetéseit, nehogy valamivel többet mondjon, mint a mennyit akart. Fel kell hát tennünk, hogy ha lakásának megválasztásánál előnyt adott a Palatinusnak Róma többi részei fölött, okai voltak rá s ezen okokra nem is nehéz rájönnünk. A Palatinuson laktak, azt tartották, Rómának régi királyai. Augustus nagy súlyt fektetett reá, hogy társnak szegődjék; midőn elhatározta, hogy megválik az Octavius névtől, melyet a Mithras szentélyt találták s egy ház részeit a császári korszak elejéről. Aztán még mélyebbre szállva, kőalkotásokra bukkantak, a melyek eredete bizonyára felnyúlik a köztársaság elejére, sőt talán a királyok koráig is. íme egész sorozata a minden korabeli emlékeknek; néhány lépcsőn leszállva Róma egész történetének képét láthatjuk a város alapításától a reneszánszig.

Nem csekély súlyt fektetett Augustus arra is, hogy mit se tegyen elhamarkodva; nagy mester volt az átmenetek előkészítésében, a botrányok s meglepetések kerülésében, a legfontosb változtatásoknak minden zaj nélküli végrehajtásában. Tudta, hogy a fejedelemnek palota kell, hogy a világ ura nem lakhatik úgy, mint holmi egyszerű magánzó. Elhatározta, hogy meg fogja nagyobbítani Hortensius kis házát, a melybe nem fért többé bele a szerencséje.
Sextus Pompeius fölötti diadala után, midőn meghódolt hatalma előtt egész Italia, melyet megszabadított a belháború aggodalmaitól, rendeletét adott udvari hivatalnokainak több ház megvásárlására, melyek az övét környékezték, s azoknak lebontására. Nehogy szemet szúrjon e lebontás a gyanakvó egyéneknél, azt hiresztelé, hogy nemcsak önmagának, de a köznek érdekében dolgozik s hogy vallási építkezésekre szánta a telkek egy részét. S csakugyan fel is építteti a híres Palatinusi Apollo templomot s a két - görög és latin - könyvtárt, melyekről oly gyakran történik megemlékezés e kor íróinál. Csak ezen alkotások fénye kötötte le a közfigyelmet; nem vették észre, hogy ugyanakkor a fejedelem háza is megnagyobbodik s más alakot ölt magára.

Kevéssel utóbb tűzvész semmisítette meg az új palotát. Szokás volt Rómában, hogy ilynemű balesetek után a kárvallott barátai veszteségének helyreütése céljából pénzt adjanak össze; ezen önkéntes adakozás pótolta a mi biztosításunkat. A Palatinusi égés természetes alkalom volt annak kitüntetésére, mennyi barátja van Augustusnak: minden római polgár sietett meghozni adományát, ő azonban nem akarta elfogadni. Csak jelentéktelen összeget fogadott el, személyenként legfeljebb egy dénárt s saját költségén építteti újra a házát; csakhogy felhasználta az alkalmat nagyobbá és szebbé építésére. Midőn nagy pontifex-szé lett, nem követé elődjeinek példáját, kik Vesta templomának közelében külön épületbe költöztek, otthon maradt s beérte avval, hogy saját házában Vesta-templomot emel. Ily módon meg volt őrizve a régi szokásnak látszata s a nagy pontifex állandóan szomszédja maradt az istenségnek, mely Róma fölött őrködött.

Ovid egyik érdekes és gyakran idézett helyén mulatságát találja benne, hogy leírja Augustus házát, a minő uralkodásának végszakában volt. Száműzve a világ végére, bánkódva Róma után, a hova tiltva volt visszatérnie, verseit küldte el a szegény költő, hogy könyörögjenek érette. Elmondja, miként bolyonganak e városban, a hol idegenekké lettek, miként kénytelenek a járókelőkhöz fordulni útbaigazításért, keresve különösen a lakását, ki oly kegyetlen büntetést mért reájuk, de a ki meg is bocsáthat. Az értesítések, melyeket nyernek, oly szabatosak, hogy ma is megtehetjük velők az utat, íme először is a Forum és a Via Sacra.
„Nézzetek, mondják nekik, emerre jobbra, ez a Palatinus kapuja, Jupiter Stator temploma mellett/ Kissé magasabban a többinél szebb, „egy istenhez méltó" házat látni. Templomok veszik körűi, fegyverek és címerek ékesítik, tölgykorona árnyalja bejáratát, borostyán van ültetve ajtajának két oldalára. E borostyán, e polgári korona, melyet ünnepélyesen adományozott Augustusnak a senatus, „a polgárok nevében, a kiket megmentett" a világ urának lakását jelentették.

Az utóbbi évek munkálatai nem tárták még fel Augustus palotáját, de az idéztük versekből megtudjuk, hol kell azt keresnünk: közel Jupiter templomához, fölötte a Palatinus kapujának vagyis azon a helyen, a hol ma a Mills-villa kertjei láthatók. 1775-ben ásatásokat rendezett itt Kancoureil abbé, e telkek tulajdonosa; a felhalmozódott törmelék alatt két emeletes házat találtak, melynek beosztását könnyű volt felismerni. A felső emelet természetesen sokat szenvedett, de az alsó csaknem teljesen ép volt.
A termek némelyike tele volt törmelékkel; voltak azonban üresek is, bejárhatták s a mi sajnálatosabb, kifoszthatták azokat. Megőrizték még vakolatukat, a becses padlózatot, érckapcsokkal a falhoz erősített márvány burkolatukat. Gyönyörű festmények ékesítik a mennyezetet, sokkal finomabbak a pompeii-belieknél. Bámulatos szobrokat találtak sértetlen állapotban, egyebek közt a vaticáni Apollót. Nem hagytak ott egyetlen műtárgyat sem, a melyből némi hasznot reméltek; az oszlopok s kövezet töredékeit pedig minden ügyelet nélkül összehordták, több targoncát töltöttek velők meg s egészben eladták a Campo Vaccino egyik márványkereskedőjének.
A tulajdonos, épen oly féltékeny műbarát, mint ügyes kereskedő, a míg csak lehetett, titokban tartotta felfedezését. Nem engedte hozzá közeledni a többi régészeket s a hírneves Piranesi, ki látni akarta, állítólag éjnek idején, gonosztevő gyanánt hatolt be a kertbe s a hold világánál rajzolta le a romokat. Ismerjük a kalandos kirándulása alkalmával sebtében fölvett tervrajzot s a mi még többet ér, Barberi építészét, ki az ásatásokat Bancoureil felügyelete alatt vezette.

Elég egy pillantást vetnünk Barberi rajzára, hogy belássuk, miként e ház, melyet sok valószínűséggel Augustus palotájának tartottak, általános berendezésében hasonló volt minden római házhoz. Belső udvara, nagy oszlopok által körülvett peristylium volt, melyre a palota különböző lakosztályai nyíltak. Ezen lakosztályok kerek, hosszú s egyenes négyszögű szobák sorozatából állottak, meglehetős összhangban egymással, mintha az építész egyesíteni akarta volna itt a változatosságot az arányossággal. Két nyolcszögű termet is találtak oly szeszélyes formákkal, melyek Borrouini bizarr alkotásaira emlékeztettek.
Kezdetben némi meglepetést keltett, hogy nagy ugyan e termek vagy szobák száma, de átlag meglehetősen, kicsinyek s egyik sem látszik oly terjedelmesnek, hogy hivatalos fogadásokra használhatták volna; Augustus azonban tudvalevőleg azt szenvelegte, hogy odahaza közönséges polgár gyanánt él; azt akarta, hogy rendszerető, takarékos s kedvtöltéseiben mérsékelt embernek tartsák; alacsony s kemény ágyon aludt, neje vagy lánya által szőtt ruhákat viselt, soha sem tálaltatott fel asztalára három fogás ételnél többet s nem mulasztja el értésünkre adni egyik levelében, hogy olykor soványabb reggelit költött el, mint „a zsidó, ki megüli a szombatját.
Némi szenteskedés is van azonban ezen egyszerűségben, mely annyi tetszelgéssel fitogtatja magát. Ámbár szerény életszokásokat affektált, fényes volt, mint láttuk, házának belseje. E fejedelem, bár mindig a régi szokásokat emlegette, azért mégis forradalmat csinált korának erkölcseiben és életmódjában; senkinek nem volt több része, mint neki, a fényűzésnek elterjesztésében, melyről sajnálattal szokott beszélgetni.
Azt állítják, hogy a senatus s a nép előtt felolvastatta Rutiliusnak egyik régi beszédét „azok ellen, kik az építkezés rögeszméjében szenvednek"; feledte, hogy ő maga adott erre kedvet, latin nevén - sterquilinum, - említünk meg. Valóságos monumentum. Guattani, ki „senza rergogna“ beszél róla, részletesen leírja s alkalmat vesz annak megjegyzésére, quanto gli anticlii fossero ingegnosi nell invenzione ed uso delle commodita le piu indispensabili e necessarie all umana vita.

Augustus öregebb korában, ha közelébe akarta gyűjteni a senatust, a Palatinusi Apollo templomba hívta össze ülésre. „Téglából álló Rómát találtam, mondogatta olykor, s márványban hagyom hátra.“

romaikor_kep



Találóan jegyzi meg Jordan, hogy soha nem volt ennél igazabb hasonlat. Augustus előtt ritkán használták a rómaiak építkezéseiknél a márványt; a császársággal átment a közhasználatba. Nemcsak a fejedelmek ékítek vele lakásaikat; Pompeii-ben megtaláljuk a ványoló malmokon s a csapszékeken is. Különösen a Palatinus van elárasztva vele; sehol nem találjuk ily bőségben s alig tudnék elképzelni, a Caesarok palotáinak építőmesterei miként szerezhették oly könnyen össze e ritka s becses márványokat a világ minden részéből, ha nem adná kezeinkbe a rejtély kulcsát egy néhány évvel ezelőtt történt felfedezés.
A Tiberis partjainál, nem messze a különös Testaccio-hegytől, a mely eltört vázák cserepeiből képződött, 1867-ben Róma egyik régi kikötőjére bukkantak. Még láthatók a gyűrűk, melyekkel a kőparthoz erősítek a hajókat; a lépcsőfokok, melyeken leszálltak s felvitték a rakományt.
A kikötő körül nagy raktárak valónak, melyekben a partra tevés után ideiglenesen elhelyezték az árúcikkeket. Felfedezésük idejében is több márványdarab volt itt, a melyek kifaragását már megkezdték. A reájuk vésett feliratok, éppen úgy, mint a Severus régi falának kövein levők, érdekes felvilágosításokat adnak eredetükről s Rómába szállításuknak módjáról.

A világ leghíresebb bányái, melyek a legkeresettebb márványokat adták, a császárok birtokában voltak; maguknak tartották fenn az általuk alkotott emlékek számára. A megkezdett munkáknak, az ott alkalmazott munkásoknak száma oly nagy volt Traianus idejében, hogy külön hatóságot állítottak számukra (ratio mannorum), a mely kétségkívül a császári magán uradalmakétól függött. Mindenik bányát egy császári igazgató procurator Caesaris) kezelte, kinek rendelkezése alatt kiilömbözö hivatalnokok, titkárok, felügyelők, művészek állottak.
A munkások tömege legnagyobb részben a császári törvényszékek által bányarabságra Ítélt egyénekből állott; e szerencsétlenek, rendszerint kevéssé hozzászokva ily durva munkához, elevenen beletemetkeztek e félelmes szakadékokba, rabszolgák vagy felszabadítottak szigorú vezetése alatt. Egyike volt ez a bírák által alkalmazott legterhesebb büntetéseknek s az üldözések korszakában igen gyakran sújtották vele a keresztényeket.

Nem volt elég kivonni a márványt a bányából, el is kellett szállítani Rómába. A görögországi s ázsiai kikötőkből, Alexandriából, Carthagóból sűrűn keltek útnak a roppant nagy darabokkal megrakott nehéz járművek s temérdek nehézség között, kitéve mindenféle veszélynek, átszelték a tengert. A nagy hajók nem mentek fel a Tiberen, Ostiánál rakodtak ki; a kormány itt külön hivatalt állított fel a márványok átvevésére s Rómába küldésére.
A középnagyságú darabokat a rendes bárkákra helyezték; külön hajókat kellett azonban építeni a monolit oszlopok, az óriási szobrok s a gránit obeliskek számára. Elképzelhetjük, mily költségesek voltak e bonyolult munkálatok, mennyit kellett fizetni az ezernyi munkásnak, hivatalnoknak s matróznak; mennyibe került a márvány azon naptól kezdve, hogy kikerült a bányából, elszállításáig a művész műtermébe, a ki feldolgozta. Azonban el kellett kápráztatni a tömeg szemeit, folyvást új csodákkal kötni le álmélkodását, mindenkinek szemei elé tárni ama publica felicitas-t, melyről oly gyakran van szó a feliratokban s az érmeken. Hogy ne mondhassák hazugságnak a senatus ama decretumait, melyek minden fejedelem trónra lépésekor a helyreállott jóllétet s a császárságnak biztosított békéjét ünnepelték, hogy nyilvánvaló tanúságot tegyenek e jólétről, úntalanúl szaporítani kellett az ünnepélyeket s az emlékek számát. A pompa ekként politikai intézménnyé lett Augustus óta s eszközévé a világ kormányzásának.

Nagyon kedveztek e politikának a szerencsés körülmények: éppen akkor, midőn a fejedelmek egészen ráadták magukat e fényes építkezésekre, hogy elfoglalják s elvakítsák a népet, az építési rendszer is egy nemén a forradalomnak ment át, a mely megkönnyítő e pazarlást. Mint Choisy tudós munkájában1 előadja, a Rómaiak több századon át roppant kődarabokat használtak emlékeikhez, faragatlanul vagy kifaragva, de mindig vakolat nélkül helyezve egyiket a másikra. Sohasem szakítottak egészen ezen építkezési móddal, a melynél minden kő egy leküzdött nehézségre emlékeztet, mely a hatalom s a nagyság jellegével ruházza fel az épület egészét. De lassú és költséges lévén, elsőbbséget adtak a császárság óta egy másiknak. Ahelyett, hogy fáradságosan feldarabolt nagy tömbökből állítsák elő emlékeiknek testét, szokásba vették egyenlőtlen, részenként egyesített s vakolat által egymáshoz csatolt anyagokat használni fel.
Ezen eljárás, melynek bizonyára nem ők voltak feltalálói - imént említők, hogy mit sem találtak fél, - de a melyet elsők használtak rendszeresen s általánosan, rendkívül előnyös volt azokra nézve, a kik gyorsan s jutányosán akartak építeni. Lehetővé tette, hogy óriási falakat emeljenek pusztán kézművesek által s mészen s kavicson kívül minden egyéb anyag nélkül/ Nem tudjuk, kitől tanulták el s a tapogatózás és próbálgatás mely időszakán mentek keresztül, mielőtt jártasságot szereztek volna benne.
Choisy megjegyzi, hogy reánk nézve a Pantheon egyike az e rendszerben épült legrégibb s egyszersmind legszebb emlékeknek, így hát Augustus korában érte el a tökélyt, s annyira megfelelt a rómaiak gyakorlati felfogásának, oly hasznára volt politikájuknak, hogy fennmaradt a császárság egész tartama alatt.

„A művészetek általános hanyatlásának közepette, mondja Choisy, változás, de fejlődés nélkül is szálltak át a római építészet célszerű hagyományai. Nem építkeztek másként az Antoninusok alatt, mint az első Caesarok korában." E gazdaságos s gyors eljárás, melyet sikerrel használtak Rómának csaknem utolsó napjáig, ez tette lehetővé a császárság nagy alkotásait.

Tiberius nem volt oly költekező, mint Augustus, nem is szeretett annyira építkezni; de azért neki is van némi emléke a Palatinuson. ügy látszik, nem lakott elődjének házában s külön palotája volt, a melyet nevéről neveztek el (Domus Tiberiana). Többször van szó róla a történetírók elbeszéléseiben s a mit mondanak, megismerjük abból fekvését is. Ezen elbeszélések némelyike nem mehet feledékenységbe. Tacitus elmondja, hogy a 69. évnek jan. 15-én Galba császár áldozatot mutatott be Apollo templomában, közel Augustus palotájához. Oldala mellett volt barátainak egyike, Otho, ki a császári bíbort áhítozta. Az istenek nem mutattak jó indulatot, az áldozatok beleiben észlelt jelek kedvezőtlenek voltak s egy haruspex közeli veszélyt jósolt a császárnak.
Otho örömét lelte benne, tudván, hogy közel van az összeesküvés kitörésének pillanata, melyet barátai szőttek az öreg császár ellen. Egyszerre hozzá lép felszabadítottjainak egyike s a megállapított jeladásra magával viszi. Otho, karjára támaszkodva, átmegy „Tiberius házán", leszáll innen a Velabrumra s jobbra a Forum felé fordulva, megérkezik Saturnus templomához, az arany mérföldmutató tájára, a honnan a császárság összes útjai kiindultak.
Találkozik itt a pretorianus testőrség huszonhárom katonájával, a kik császárnak kiáltják ki, hordszékbe vetik s elviszik a táborba, mialatt Galba tovább fárasztja könyörgéseivel - Tacitus szavaiként - „isteneit a császárságnak, a mely nem volt többé az övé."
Tiberius házának tehát a Palatinus északi részén, a Velabrum felőli oldalon kellett feküdnie. Alkalmasint családjának régi háza volt, a melyet megnagyobbíttatott, hogy új szerencséjének színvonalára emelje. Csak néhány szűk kamrája maradt meg, melyekben rabszolgák lakhattak; meglehet, egyéb részeit is fel fogják fedezni, ha felásták az antik építmények fölött még elnyúló kerteket.

Kissé fellelik, a Palatinus azon szöglete táján, mely a Fórumra néz, állott Caligula palotája. Azt olvassuk, hogy igen pompás volt, festményekkel s Görögország minden híres templomából elhurcolt szobrokkal ékesítve. Caligula azonban nem érte be a Palatinusnál, kitérj észté építkezéseit a Fórumig s házának előcsarnokává tette Castor templomát. Minduntalan azt hallván, hogy Isten, komolyan vette isteniségét s magához hasonlót bánt az Olympia összes lakóival. Nemcsak templomot emeltetett egymagának, a hol pávákat, papagájokat s más ritka madarakat áldoztak neki: ki akarta venni részét azon hódolatból is, a melyben kartársai, a többi istenek részesültek. Több ízben megjelent Castor templomában, ünnepélyesen elhelyezkedett a két Dioscur közé s ekként imádtatta magát a néppel.
Azt beszélik, hogy az ájtatos néptömegben egy csizmadiát vett egyszer észre, a ki kacagásban tört ki; alkalmasint, hogy módot nyújtson hibájának jóvátevésére, azt kérdezte, mily benyomást tesz reá. „Nagy bolondnak a benyomását,“ válaszolta a csizmadia. Meglepő, hogy Caligula nem büntette meg válaszának merészségéért. Megneheztelt azonban egyszer a Capitoliumi Jupiterre, a nagy római istenre, kétségkívül a miért nem részesítette elég figyelemben. Több ízben látták, a mint haragra gyúlva, fenyegető szavakat sugdos a faszobornak füleibe. „Egyikünknek el kell tűnnie,“ mondogatta és féltek, hogy, mint a többi istenekkel tette, le fogja vágatni a tiszteletreméltó szoborkép fejét s a magáét téteti helyére, midőn egyszerre csak lecsendesedett. „Jupiter, mondá, bocsánatot kért tőle“ és a haragból egyszerre a szenvedély másik szélsőségébe csapván át, nem akart többé megválni új barátjától. Hogy közelebb legyen hozzá s szabadon találkozhassanak bármely órában, merész hidat építtetett, mely a Fórum legmagasabb házai fölött összekapcsolja a Palatinust a Capitoliummal.

Csakhamar szétrombolták e hidat s semmi sem maradt belőle meg, de azért nem kevésbé élő Caligulának emléke a Capitoliumon. Hozzá van fűzve a császári lakhelyek egy másik rommaradványához, melynek birtokába helyeztek bennünket az ásatások. Nem messze a régi Mugonia-kaputól, Jupiter Stator templomának közelében feltalálták a rómaiak által cryptoporticus-oknak nevezett átjárók egyikét, melyek behatoltak a földbe s lehetővé tették az átmeneteit egyik házból a másikba az utcáknak vagy a köztereknek érintése nélkül. A szóban forgó egyike a leghosszabbaknak mindazok közül, a melyeket ismerünk; a Palatinus-utca tőszomszédságából indul ki, mintegy száz méternyire vonul Tiberius és Caligula házainak hosszában, aztán egyszerre jobbra tart azon helyig, a hol egyikébe nyílt a jelenleg elpusztult palotáknak.
Nagy gonddal kellett felékesítve lennie s a világosságot a boltozatba vágott nyílásokon át nyerte. Itt, e félhomályban ment a 41. évnek jan. 24-én végbe egy rémes esemény, melynek minden részletét elbeszéli Josephus, a történetíró. Caligulát annyira szerették eleinte a rómaiak, hogy három hónap alatt állítólag 160.000 áldozatnál többet mutattak be az isteneknek, köszönetül trónra jutásáért; három év azonban elégséges volt, hogy mindenkit félelemmel s utálattal töltsön el maga iránt.
Összeesküvés támadt a katonai tribunnak, Cassius Chéréának vezetése alatt, hogy megszabadítsák tőle a birodalmat. Chéréa, ámbár túl volt már az ifjú éveken, megőrzött bizonyos előkelő szokásokat megjelenésében, választékosságot beszédében, fesztelen modort s lágyságot, melyek kevésbé erélyesnek tüntették fel, mint a milyen volt. Katona lélek rejlett e gavalléros külső alatt; hozzá köztársasági érzelmei voltak, visszaemlékezett a régi kormányrendszerre közepette az embereknek, a kik siettek az új előtt hízelegni.
Caligula, éppen oly gúnyolódó, mint kegyetlen, szünet nélkül sértegette. Ahányszor megjelent, hogy szokás szerint a jelszót kérje, hogy tréfát űzzön elpuhult szokásaiból, mulatságát találta benne, hogy trágár szót mondjon, mely a tisztek s katonák gúnykacajának tette ki Chéréat.

A kellemetlen megbízatásokra őt szokta kiszemelni. Egy ízben megbízta egy színésznő kínvallatásával, kinek kedvesét el akarták veszíteni; a színésznő azonban a leggyötrőbb szenvedések dacára egy szót sem mondott, a mely ártalmára lehetett volna szerelmesének. Chéréa, eléedetlen önmagával s másokkal, szégyelve a szerepet, melynek eljátszására kényszerítők, felháborítva a szenvedett sértések által, elhatározta, hogy megöli a fejedelmet. Sok huzavona után abban állapodott végre meg, hogy végrehajta tervét az Augustus tiszteletére rendezett Palatinusi játékok alatt. E játékokat a halom tövénél rendezték, azon a helyen, a hol utóbb Titus diadalíve emelkedett. Deszkákból ideiglenes színházat állítottak, mely több napon át zsúfolva volt a nézők tömegével.
A kitűzött napon a szokottnál is népesebb volt a közönség, mert ez alkalommal különös látvány várt reá, pokolbeli jelenetek ábrázolása egy egyiptomiakból s ethiopokból álló társaság által. Dél tájban szokása volt a császárnak rövid időre palotájába térni, hogy étkezzék s megpihenjen; itt várták az összeesküvők. Elhagyta a színházat nagybátyja, Claudius s néhány barátja társaságában, megelőzve a germán katonák által, a kik rendes testőrségét képezték.
Amint átlépte a Palatinus kapuját, felvonulni engedte kíséretét a palotához vezető utcán s visszafordult, hogy betérjen a cryptoporticusba: látni akarta azon előkelő családbeli gyermekeket, kiket Ázsiából hozatott a játékok számára, melyekkel a népet mulattatni készült. E félreeső helyen tanították őket be himnuszok éneklésére s táncra. Chéréa, e napon a szolgálatban levő tribün, mögéje sietett; gondja volt rá, hogy eltávolítsa a kíváncsiakat s udvaroncokat, mondván, hogy a császár egyedül akar lenni; aztán követte őt az összeesküvőkkel. Majd hozzá közeledvén, míg a fiatal emberekkel beszédbe elegyedett, kardvágást mért a fejére. Caligula, megsebesülve, szó nélkül felkapaszkodott s futásnak indult. De azonnal körülvették Chéréa bűntársai s harminc tőrdöféssel leterítették.
A támadt zajra odasiettek a testőrség katonái; az összeesküvők, nem térhetett vissza, mert szemközt találták volna a császári tiszteket s a germánokat, kik bosszút állnak volt rajtok, tovább haladtak az oszlopcsarnokban azon helyig, a hol, mint Josephus mondja, Germanicusnak háza állott, a melyen át könnyű volt elillaniuk.

A történetírók elbeszélik a rémítő zűrzavart, mely a császár halálát követte. Az elvesztése fölött bánkódó germánok mindenkit legyilkoltak, a ki csak útjukba akadt az oszlopcsarnok körül s a palotában: ártatlanok s bűnösök egyaránt vérzettek el csapásaik alatt. E közben elterjedt a színházban is az esemény híre. Senki sem merte elhinni, bár mindenkinek óhajtásával találkozott s eléggé jellemzi, úgymond Suetonius, a rémuralmat, mely alatt éltek, hogy azt képzelték, miként a fejedelem maga terjeszti halálának hírét, hogy alkalma legyen megbüntetni azokat, a kik elégedetteknek látszanak.
A legkülönösebb hírek keltek szárnyra; nem tudták, mihez kezdjenek, senkinek sem volt bátorsága érzelmeit nyilvánítani vagy a helyét elhagyni, midőn megérkeztek a germánok, mindinkább megittasodva a vértől s a haragtól; mindenütt a gyilkosok cinkostársait látván, már-már rárohantak a fegyvertelen tömegre. Nagy nehezen lecsendesítik őket s a nézők leírhatalan rendetlenségnek közepette elmenekültek.

A cryptoporticus, e tragikus események színhelye, csaknem egészen fennmaradt. Ma is teljesen bejárható s a képzelet könnyen kiszínezheti a tizennyolc századdal ezelőtt végbement rémes jelenetet. Újra látjuk a kicsapongások minden neme által elsatnyított e fejedelmet, e huszonkilenc éves öreget, a mint Seneca és Suetonius eltörölhetlen vonásokkal lefestették, kis fejével a roppant testen, kancsal szemeivel, sápadt bőrével, fakó tekintetével, az arccal, melyet a természet gyászossá tett s a melynek, különös kacérságból, még ijesztőbb vonásokat kölcsönzött. Követjük a gyilkosokat a pillanattól kezdve, hogy vele együtt az oszlopcsarnokba hatoltak, addig, midőn elmenekülnek Germanicus házán át, menhelyet kérve az atyától, miután megölték a gyermekét. Szerencsés véletlen fönntartotta alkalmasint magát e házat is; néhány tudós legalább ennek tartja azt, a melyet csaknem épen találtak az oszlopcsarnok végénél.
Rossa fedezte fel 1869-ben s kétségkívül egyike a Palatinus legérdekesebb leleteinek. Sokat vitatták, vajon kié lehetett. Látván, mennyire közel fekszik Tiberius palotájához, természetes volt a feltevés, hogy családi háza volt, az, a melyben született, a melyet atyja neki hagyott halálos ágyán. Csakugyan nevével ruházták először fel; később azonban ólomcsövet találtak alapfalaiban, a mely vízvezetékül szolgált s hellyel-közel e dombor vésetű felírást mutatta: Juliae Augustae. E nevet, mely a tulajdonosénak látszik, több személy viselte, nevezetesen Lívia, Augustus neje; s Leon Renier meg is van győződve róla, hogy csakugyan ő forog kérdésben.

A Palatinusi ház tehát az lenne, a melybe Livia férjének halála után visszavonult; Renierként itt tölti szomorú magányban éltének utolsó éveit, gyűlölve s irigyelve fia által, ki szégyelte, hogy neki köszönheti nagyságát. Visconti és Lanciani ellenben azon házat látják e kis épületben, a melyről Josephus beszél, a melyen át menekültek Caligula gyilkosai; nem is haboznak Germanicus házának nevét alkalmazni reá. Bármelyik álljon is meg e nézetek közűi, melyeket nem volna lehetetlen összeegyeztetni, az utóbbi alkalmasint csak helytelen népies elnevezésből eredvén: a ház mindenesetre régibb az oszlopcsarnoknál; különböző építési részletei arra vallanak, hogy a köztársaság végszakában vagy a császárság első éveiben emelték.

romaikor_kep



Fennmaradt a Palatinus változásainak közepette; mindinkább elrejtve s betemetve a nagy paloták által, melyek körülte épültek, elég szerencsés volt túlélni azokat. Egész alsó szintje épen megmaradt. Az átriumot, melyhez néhány lépcsőn kell leszállnunk, négy terem környezi, melyek manapság is a Rómában felfedezett legszebb s legépebb festményekkel borítják. A párkányzat hosszában csinos arabeszkek futnak, levélfonatok, szárnyas geniusokkal váltakozó virágok, bájos ízlésű fantasztikus tájak. A falakon különböző tárgyakat ábrázoló öt nagy freskó látunk. A terjedelemre s kivitelre nézve kevésbé jelentékeny kettő bűvészed s fölavatási jeleneteket ábrázol. Egy másik három méternyi magasságban Róma, egyik utcáját, a mely mintegy nyílt ablakon át tűnik szemeinkbe. Szokás volt ily módon nagyobb kiterjedés színét adni a lakosztályoknak s kilátást tanulmányt csatolt a Palatinus festményeiről. Mindkét dolgozat megjelent utóbb Perrot Mémoires darchéologie-jében.

Napjainkig fenntartotta magát e szokás. „A kik utaztak Olaszországban, mondja Perrot, tudják, mily előszeretetet őriztek meg az olaszok az ilyen csalódások, e perspektívák iránt, melyeket ritka ügyességgel alkalmaznak díszítőik. Belépünk egy udvarba s a hátsó falon a piszkos, szürke s homályos szilié, vagy a tej kiáltó fehérsége helyett tovavonuló utcát veszünk észre, szép épületek által szegélyezve, nagy kertet, a, lombozatban repkedő madarakkal telt fasudarakat vagy bokrokat, melyeken érett bogyók csettingetnek. Tekintetünket, a nélkül, hogy tévedésbe ejtené, élénk gyönyörrel tölti el e csere; a szellem örömest játszik az illúzióval, mely a festő kezének kisebb vagy nagyobb ügyességéhez képest hosszabb vagy rövidebb ideig tarthat. A művészektől, kik a campaniai városoknak s a császári Kómának házait felékesítették, azokig, kik ma vetik nedves színeiket a genuai, milánói, paduai s bolognai házakra, szakadatlan tradició vonul végig századról századra, mindenféle politikai viszontagságnak közepette híven áthagyományozott örökség.“

A Palatinusi perspektiva utcát ábrázol, házakkal, melyeknek minden emeletén majd fedetlen terrasseokat, majd erkélyeket veszünk észre, a mai loggiákhoz hasonlóan oszlopok által tartott tetőzettel. Az ablakokból kihajló egyének nézik a járókelőket; egy nő lép ki a kapuból, fiatal leány kíséri, kezében oly tányérral, a milyenbe a szentelt süteményekét helyezték, a miből gyaníthatni, hogy áldozat bemutatására készülnek volt-mely szomszédos templomban. Ez tehát való tájkép, Rómának egyik pontosan visszaadott részlete, melyen megtaláljuk, a mi Pompeii-ben hiányzik, a több emeletes házakat.
Mitológiai tárgyú a másik két kép. Egyiken Polypliemet látjuk, amint Galateát üldözi. Az óriás félig el van merülve a hullámokban s a festő, hogy megmutassa, miként a szenvedély hajtja, szárny nélküli kis Ámort rajzolt mögéje, vállán állva, két szalaggal tartva őt. Galatea hippocampuson ülve menekül, visszafordul a cyclops felé, jobb karja a ló farára támaszkodik; a bal, mely a paripa nyakát szorongatja, vörös köpenyt tart, mely a kebel alá csúszott le. A vörös drapéria s a hippocampus fekete szőre élénken kiemelik a nympha bőrének fehérségét. A háttérben magas szirtfalak közé zárt tengerágat veszünk észre. A hegyeket fák borítják, a víz megtartotta átlátszóságát. „Nem emlékszem antik tájképre, mondja Perrot, a mely szerencsésebben s szabadabban tükrözné vissza a természetet. “

A másik freskó, a legszebb kivitelű voltmennyi között, jól mutatja a pillanatban, midőn Hermes megszabadítja Árgustól. Semmi sem lehet finomabb s kecsesebb, mint a bánatos fiatal leány magatartása, égnek emelt szemeivel, fájdalmának zavarában alig tarthatva vissza mellén a lehulló köpenyt. Mögötte csendesen érkezik Hermes, egy szikla által elrejtve lónak s őrének tekintete elől, míg az éber Argus egy pillanatra sem vonja el szemeit áldozatától s mintegy összeszedve magát, kész rárohanni a félelmes szabadítóra.
„E kép, mint az antik festészet egyik leghivatottabb bírája, Helbig megjegyzi, rendkívül ügyes és biztos kézre vall, a körvonalak igen finoman árnvalvák s mégis határozottak, az aránylag világosan tartott sziliek harmonikus, megnyugtató hatással vannak szemeinkre. Nehéz lenne Pompeiben oly alakot találni, a melyet párhuzamba helyezhetnénk a Palatinusi lovai; az arányok karcsúbbak s gyöngédebbek, a színezet áttetszőbb s kedvesebb, mint a campaniai festőknél. Abban keressük-e a koncepció s kivitel e finomabb voltának okát, hogy a római festőknek több alkalmuk volt, mint a vidékieknek, közelről látni s tanulmányozni a görög mintákat? Vagy a befolyásban-e, mellyel a római művészekre lehetett a környező valóság, a nagy város előkelő hölgyeinek eleganciája? Nem mérnök e kérdést eldönteni. “

Meglepőnek látszik, hogy ezen előkelő ház, alig választva el a császári palotáktól porticusok s utcák által, szembeszökőbb változás nélkül fennállhatott a köztársaság végszakától a császárság bukásáig. Meglehet, azon híres egyéniségek emléke védelmezte, kik az első években lakták; meglehet, a későbbi Caesaroknak is különös okuk volt arra, hogy oly gondosan fenntartsák s kijavítgassák. Bármily kellemes dolog is császárnak vagy királynak lenni, vannak pillanatok, midőn untat e terhes méltóság s viselője szükségét érzi annak, hogy leszálljon egy kis időre a magasból.
A hivatalos és közélet elfárasztaná a legkitartóbb becsvágyót is, ha nem lenne olykor-olykor némi magány s árny által félbeszakítva. Maga XIV. Lajos is, ki annyira rá volt teremtve az örökös uralkodói szereplésre s gyermekkora óta hozzá szoktatta magát, Marlyba ment, a hol kevésbé szigorú volt az etiquette, hogy meneküljön attól, a mit Saint Simon „az udvar gépiességé“-nek nevez s kissé inkább önnön magáé legyen. Ki tudja, vájjon e kis és bájos ház, oly közel a császári palotákhoz s mégis egészen független azoktól, a melyben semmi nem emlékeztet a legfőbb méltóságra, nem nyújtott-e olykor menedéket a birodalom gondjaitól kifáradt fejedelmeknek? Mindenesetre alkalmas volt rá, hogy megpihenjenek benne; képét nyujtja nekik a magán életnek, mely felé mindig némi sajnálkozással fordulunk, ha elhagytuk. El is tekintve a gyönyörtől, melyet a falakon látható szép festmények keltenek, a gondolat, hogy oly fejedelmek, mint Vespasianus vagy Titus, Traianus vagy Maré Aurél gyakori vendégek voltak e házban s kellemes órákat töltöttek barátaikkal való vidám csevegésben, növelni fogja, úgy véljük, meglátogatásának érdekét.

Nero mi nyomot se hagyott hátra a Palatinuson. Előszeretete lévén mindenek fölött az óriási iránt, oly palotának építtetéséről álmodozott, a melybe egész város beleférjen. A szűk halom, már is elborítva templomokkal s köztisztelet által környezett házakkal, nem nyújtott elég helyet tervezett alkotásának; elhatározta hát, hogy egyebütt építi palotáját. Már Caligula a Fórumot vette szemügyre a magáé számára; Nero azon eszmével foglalkozott, hogy Mecénás kertjeiig fog kiterjeszkedni a térés síkon át, mely a Palatinust s a Caeliust elválasztja az Esquilintől. Midőn a tíz napig tartott rettenetes tűzvész megtisztítja e területet a rajta levő házaktól, munkához láttak Nero építőmesterei, Severus és Celer. Merész, meglepő combinatiókban termékeny képzelniük egészen alkalmas volt a fejedelem elbűvölésére, kinek beteges szelleme csak az új látványokat s a rendkívüli koncepciókat szerette. Oly palotát építettek számára, a minőt nem látott még a világ.
A rendelkezésökre álló tért mindenféle építményekkel borítók el. A bejárás elé, azon tájára, a hova utóbb Róma templomát emelte Hadrianus, a fejedelem szobrát helyezték, százhúsz lábnyi colossust, a melyet aztán a nap képével láttak el. Az Esquilinus felé, a hol annyira termékeny a föld, terjedelmes rétek nyúltak, szántóföldek, szőllők s erdők, a melyekben vadállatok bolyongtak. A sík közepe táján Sveton szavaiként tengernyi nagyságú tavat ástak, melynek partjai festői építményekkel voltak szegélyezve. Ami a saját palotáit illeti, minden ragyogott itt a drága fémektől s a falakba befoglalt ritka kövektől, miért is Arany Háznak nevezték. Roppant oszlopcsarnokok voltak itt láthatók, ebédlő termek elefántcsont asztalokkal, s vízesések, melyeknek szűk nyílásain át drága illatszerek és folyadékok permetje hullott a vendégekre, fürdők bővelkedve tengervízzel s mindenféle kénes vizekkel. Nero, birtokba vett új házát, elég kegyes volt köszönetét mondani építőmestereinek, a kik kedve szerint végezték a munkát s megjegyezte, hogy elvégre van lakása.

Forrás: Boissier Gaston: Archaeologiai séták. Róma és Pompeii. Fordította: Dr. Molnár Antal